Régi írások: Láthatatlan kezek

Nem emlékezett pontosan, hogy is kezdődött… Talán azzal a „Boldog szülinapot!” mondattal? Nem, nem valamivel előbb, vagy mégiscsak utána?
„Mit kell tennem, hogy vége legyen ennek az állapotnak? Hol rontottam el? Miért velem történt meg ez az egész? Van ennek valami célja rám nézve, vagy csupán a vak véletlen engem szemelt ki, bizonyítandó esetlegességének fontos szerepét a földi történések alakulásában? Istenem…”
Ezek a gondolatok cikáztak benne nap mint nap, már–már az őrületbe kergetve szerencsétlent. Legalábbis ő annak érezte magát, végtelenül szerencsétlennek. Pedig láthatatlan kezek gondoskodtak jólétéről; mindene megvolt, amit a maga fajta megkívánhatott. Mégis hol a múltba, hol a jövőbe kalandozott képzelete, kerülve a jelen valóságának nyomasztó terhét.
A múltról benyomásai voltak csupán; lenyomatok, képek, egy régi film kockái, melyet már csak kívülállóként tudott szemlélni. Legelső élményeinek maradványai valami ősi biztonságra utaltak; nagy terek, sok napfény, szerető gondoskodás, s a valahová tartozás biztos tudatának megnyugtató érzése. Majd hirtelen éles fájdalom hasított belé, mintha levágták volna az éltető törzsről, s ekkor ő, mint védtelen kis hajtás saját gyökeret kezdett ereszteni, s lassan megtanulni az önálló életet. Próbált terjeszkedni, növekedni, nézte a nagyokat, az erőseket, igyekezett felérni hozzájuk, s jól megértette magát a hasonszőrű zsengékkel. Valami mégis hiányzott, s nem nőtt olyan gyorsan, mint szerette volna. S ekkor megtörtént az, ami gyökeresen megváltoztatta az életét. A láthatatlan kezek fogták, s átrakták valahová, ahol ő nagyon nagynak és erősnek érezte magát, sőt egy pillanatra egy furcsa lény szállt az égből rá, s e lény közelségétől valami megmagyarázhatatlan boldogság járta át. Ám alighogy belekóstolt ebbe az új érzésbe, hirtelen sötétségbe borult minden, a szeretett lény eltűnt, s egy fájdalmasan nehéz utazás vette kezdetét. Zötykölődve, sok éles kanyarral tarkított út volt ez, ahol számtalan sérülést szerzett, s minden erejét össze kellett szednie, hogy egyenesen tudjon maradni. Mikor elmúlt a sötétség – talán ekkor hangzott el az a bizonyos mondat – ismét érzékelte a külvilágot, de megszűnt a fényesség, amihez addig hozzászokott. Apróbb, jelentéktelen helyváltoztatások után a láthatatlan kezek elengedték, s ő azóta nem mozdult, csak tépelődött azon, hogy mi is történhetett valójában…
A jövő filmkockái viszont egészen mások: egybefüggő, végtelen történetet alkotnak, mely valóságosabb, mint a múlt töredezett képei és a jelen kilátástalan egyhangúságának fájdalmas mindennapjai. A film kezdő képsorai homályosak csupán, a láthatatlan kezek által rejtélyes körülmények közt egy csodálatos helyre kerül, ahol megszűnik gyökerének nyomasztó fogsága, a jelenlegi és meghatározhatatlan közeg élettel telítődik és konkrét formát kap. Végtelen, tágas, vitalitással teli környék ez, ahol számos társra talál, s meleg, szikrázó fény sugarai vonják körül, finom szellő kéri fel táncra eddig merevnek hitt testét, s ő alul, valami hűs és élő anyagba kapaszkodva összefonódik e hely lakóival, láthatatlan köteléket alkotva velük. S ebből az élő anyagból táplálkozva, a fény hatására nőni kezd, fel a magasba, egy azúrkék hely felé, ahonnan néha tisztító permet hull alá, felfrissítve a növekedéstől kellemesen elfáradt tagjait. S e virítóan kék végtelenből ismét felbukkan a már ismerős, aranysárga, zümmögő lény, s találkozásukkal új élet veszi kezdetét. S ha néha eszébe jut a sötétség, a viszontagságos utazás során szerzett sebek fájdalma, majd az állandó félhomály, s a mozdulatlanság, boldogan kapaszkodik lent a hűs anyagba elnyújtóztatva nedves gyökereit, élvezve a lágy szél mozgását, s tekintetét a fény felé fordítva mosolyogva suttogja: Istenem…
– Istenem – visszhangozta egy ismerős hang egészen közelről – szegény kis virág teljesen kinőtte a cserepét!
Az eddig érthetetlen hangsorok hirtelen értelmet nyertek számára, melyből a jövő filmjének mostanáig homályos, kezdő képsorai bontakoztak ki.
– Szívem – folytatta a hang, amiről már nem tudta, belőle fakad, vagy máshonnan szól; ezzel teremtve újabb okot a tépelődésre – arra gondoltam, hogy tavasszal kiültetem a kertbe a születésnapi virágom!

2000
– L.D. –