Régi írások: Lélektelen lélekgyógyász

Az utóbbi pár évben valamiért az Égi Hatalmak elhatározták, hogy próbára teszik a születésem óta amúgy is érzékeny idegrendszeremet. A kozmikus próba pillanatáig az élet egy izgalmas útvesztőhöz hasonlított, ahol néha megijedtem a saját árnyékomtól, volt, hogy eltévedtem, zsákutcába kerültem, de megőrizve a vidámságomat, mindig sikerült tovább bolyonganom a mókásan tekergő falak között. Azonban – miután teljesen elvesztem a szűk folyosók rengetegében, s lassan kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj – már nem tartottam mulatságosnak az egyre sötétebb és ridegebb labirintust. Egymást követték életemben a traumák; sok apró, ám annál kellemetlenebb betegség, édesanyám lassú és szívszorító haláltusája, komoly, több éves szerelmi kapcsolatom megszakadása, karrierem kettétörése, majd baráti köröm megcsappanása okán a magány és munkanélküliség nyomasztó terhét cipeltem éveken át, ádáz csatát vívva mindeközben a depresszió és a teljes összeomlás démonjaival. Egy kapaszkodóm maradt kevés vigaszként megcsonkított életemben, mégpedig félrerakott kis pénzem mely, mint az éjjeli szekrényben tartott pisztoly a szorongó álmát, biztonságérzetével úgy ahogy, őrizte lélekállapotom épségét. Ám az Éteri Idegen Légió vezetői még egy végső bevetést tartogattak számomra, melynek döntő csatájában, a mindenki lidércálmaiban fel-felbukkanó inkasszó és APEH fogalompáros képezte láthatatlan és legyőzhetetlen ellenfeleimet. Vésztartalékom elvesztésének híre villámcsapásként ért, de miután tudjuk, hogy a pálma teher alatt nő, azt gondoltam az én megerősödött és erős törzsem már nem roppan meg egy ilyen akciótól. Tévedtem. A végtelennek tűnő banki ügyintézés közepette megfordult velem a világ, s ebben a forgó-kavargó káoszban győzedelmeskedett a test az edzett lélek felett; szemeim kápráztak, jeges izzadás kíséretében az előttem lázasan tevékenykedő pénzügyi alkalmazott színe kékre változott, a szívem képtelen volt a harminc éve megszokott ritmusban dolgozni, a mázsás súlyúvá vált végtagjaim ólomként csüngtek remegő testem mellett, s a bankfiók levegője egy pillanat alatt elfogyott. Orvosok cipeltek az ügyeletre, ahol alapos kivizsgálás után megszületett a megsemmisítő diagnózis: PÁNIKROHAM. Na, ettől valóban bepánikoltam, s meglengettem az Univerzummal vívott háborúm fehér zászlaját, melyre a pszichiáter szót pingáltam remegő kezekkel. Miután nagy volt a baj, gondoltam, a legjobb szakembert keresem fel, kit kis hazánkban az emberi lélek gyógyítása terén találhatok. Némi utánajárást követően el is jutottam T. professzor magánrendelőjébe, ahol két fotel és egy kanapé társaságában kiönthettem szívem a szemüvege mögé rejtőző nagy tudású lélekgyógyásznak. Őszintén és hatalmas átéléssel meséltem az elmúlt évek traumáiról, fájdalmairól, igazságtalanságáról, miközben próbáltam hűen visszaadni a lelkemben dúló viharok mennydörgéseit, súlyos esőcseppjeit és magas feszültségű kisüléseit. A professzor egy bárgyú mosoly kíséretében lassan bólogatott, miközben lázasan ecseteltem a teli poharam utolsó cseppjeként bekövetkezett anyagi összeomlást és az azt követő fizikai rosszullétet. Pár rutinkérdés elhangzása után a klinikai pszichiátria mestere a kanapéra ültetett, majd türelmemet kérve eltűnt a szoba egyik tágas szekrényében. Izgatottan vártam, hogy a szekrényből kiszűrődő ideges kotorászás eredményeként az emberi lélek nemes ismerője és szakértője előbukkan kezében a pszichém feltárását segítő eszközökkel; tesztfüzetekkel, elemzésre váró képekkel, Rorschach-teszttel. Ehelyett azonban T. professzor úr pár perces lázas pakolászás után – melynek kiszűrődő hangfoszlányai kezdtek komoly aggodalommal eltölteni – előbukkant a szekrény mélyéről kicsit pókhálós kivitelben; egyik kezében egy orvosi kalapáccsal, másikban egy zseblámpával. Odalépett hozzám és eszeveszetten püfölni kezdte kalapácsával minden hajló és nem hajló testrészemet, majd kis bányászlámpájával bevilágított az összes általa elérhető testnyílásomba, s mindezen őrült ceremónia záróakkordjaként megkért pár csukott szemmel végrehajtandó gyakorlat gyors elvégzésére. Némileg tájékozott lévén a neurológiai vizsgálatok mibenlétéről tudtam, hogy ez a kis performance a reflexeim és idegpályáim épségét voltak hivatottak ellenőrizni. Épp figyelmeztetni akartam a csillogó szemüvegű doktort, hogy nem térérzékelési zavarokról, amnéziáról és gyötrő hallucinációkról szólt a vizsgálat előtti részletes beszámolóm, hanem depresszióról életuntságról és kilátástalanságról, mikor határozott és ellentmondást nem tűrő módon visszaparancsolt a fotelbe. „Na, most jön a teszt” – gondoltam naivan, ám a pókhálós lélekbúvár mélyen a szemem közé nézett és feltette az adu ásznak minősülő kérdést: „Mit vár tőlem, kisasszony?” Meghökkenésemet leplezve, s neurológiailag is értékelhető gyorsasággal azonban kivágtam magam a számomra logikai csapdának minősülő kérdésből, mondván: szeretném megtudni, hogy az engem ért sorozatos negatív eseményekre adott reakcióim adekvátnak tekinthetők, azaz normálisak-e, vagy netán kóros tüneteket mutatnak. Kérdésemre a professzor úr hosszas kiselőadást tartott a pszichoterápia jelentőségéről és folyamatáról, tájékoztatott, hogy egy ilyen terápia fél évig tart, s minimum heti egy alkalommal veszi igénybe a terapeuta és a páciens idegeit. Kifejtette, hogy ennek a folyamatnak természetesen anyagi vonzatai vannak, s miután ő a pszichiátria neves professzora, több tudományos munka szerzője, az alkalmanként fizetendő apanázs tízezer kövér magyar forint. Miután teljesen feladtam arra irányuló eredeti szándékom, hogy professzori diagnózist kapok állapotomról, újabb feladatot tűztem ki célul: mégpedig megértetni a proffal, hogy éppen az anyagi helyzetem válságossá fordulása lett a kiváltó oka, hogy bájos személyemmel diskurálhat, valamint, hogy kényszermegoldásként talált közalkalmazotti állásom nem teszi lehetővé jelen pillanatban a terápia megkezdését. Ezt azzal próbáltam illusztrálni, hogyha én most belevágok a fizetésem felét kitevő kezelésbe, újabb terápiát kell kezdenem, feldolgozandó a teljes pénztelenség által kialakult lelki elváltozásokat – és ily módon átültetem a gyakorlatba a circulus vitiosus elméletét. Miután a rangos pszichiáter nem foglalt egyértelműen állást, hogy egyáltalán indokoltnak tartja-e a pszichoterápiát esetemben, úgy döntöttem, megoldom én a tétovázó szakember helyett a kérdést és kijelentettem, hogy momentán erre nem tudok vállalkozni. A tükröződő szemüveg meg se villant kijelentésemre, s pár perc múlva már csalódottan vettem kabátomat a számomra semmi újat nem mondó találkozás végeztével. Még udvariasságból feltettem a részemről költőinek szánt kérdést, hogy mivel tartozom, mire földbegyökerezett a lábam a megsemmisítő ítélet hallatán: „Mint már említettem egy alkalom ára tízezer forint!” „De hisz ez nem is volt kezelés…még diagnózist se kaptam…de még egy egyszerű, emberi jó tanácsot se…én ettől a professzori vizittől egy jottányit se lettem okosabb…” – cikáztak megtépázott idegsejtjeim között a gondolatok, de a testem megint önálló életre kelt, remegő kezem kinyitotta a tárcám és előkotorta a ropogós bankjegyet, majd ajkaim elköszöntek, lábam elindult, s fizikai énem elhagyta a magánrendelőt. Lelkem azonban még pár percre ottmaradt, nézte a mosolygó professzort és azon töprengett, hogy lelki értelemben véve kettőnk közül ki is a betegebb.

2001

–L.D.–

(Illusztráció: Bán Sarolta)