Régi írások: Tanmese

Az ősz keze már elvégezte munkáját a tájon, a természet még utoljára felragyogott, hogy megmutassa színeit, s aztán átadja magát az elmúlásnak. Sétált, lábával maga előtt tolva a színes avart, s közben a fák színpompáját csodálta. Ahogy előre nézett, megpillantotta őt a földön, amint ott gubbasztott, nyakát behúzva, s riadtan tekintett felé.

Nem akart foglalkozni vele, oly annyira boldoggá tette a látvány, amit a vörös, barna, zöld, sárga levelek csodálatos kavalkádja nyújtott, hogy ezt a teljességet s szabadságot nem akarta megzavarni semmivel. Amint azonban közelebb ment, szinte meghallotta kérlelő hangját.
– Vegyél fel kérlek, ne hagyj itt, elpusztulok.
Megfogta a nyirkos kis testet, kabátjába bugyolálta, s már nem látta a természet vörös izzását, csak a riadt szempárt, mely hálásan pillantott felé. Otthon dobozt kerített, belerakta a csapzott jószágot, s akkor látta meg, milyen szép. Tollazata ugyanolyan színes volt, mint az őszi táj, s tekintetében az ég kékje fénylett. Látta, hogy megsebesült, s azt is tudta kis időbe beletelik, míg újra szabadon engedheti. Hónapokig gondozta, néha még beszélt is hozzá, s jólesőn vette tudomásul, hogy a hálás szempár követi minden mozdulatát, csak az nyugtalanította, hogy a kismadár sohasem fakadt dalra.

Egyik nap, mikor látta, hogy eléggé megerősödött, elhatározta, visszaviszi, és útjára engedi. Tudta, hogy fájdalmas lesz, de biztos volt benne, hogy a madárka ragaszkodni fog hozzá, utána repül, és tavasszal majd valahol közelében rak fészket, hiszen hallott már hasonló esetről. Fogta a dobozt, benne a vörösen, sárgán izzó kis élettel, s elindult arra a helyre, ahol találta. Útközben beszélt hozzá, mint az utóbbi időben egyre gyakrabban.
– Lám, hogy megerősödtél, átalakultál, úgy ragyogsz, mint ezek a fák körülöttünk. Remélem nem viselt meg nagyon a fogság, de legalább megismertük egymást, s ez jót tett nekem is, neked is. Most elengedlek, mert a te sorsod nem az, hogy egy dobozban ülj.

A fényes szempár szomorúan tekintett rá, s ő már tudta, ez mit jelent. „Hiányozni fogsz – mondta a kék szem –, s még egy darabig nem veszítjük el egymást, mert bármikor kijössz ide, megtalálsz, sőt én is ellátogatok néha feléd. De fészket nem rakok hozzád közel, mert mindig a dobozt juttatná eszembe. S azt is tudod, hogy idővel elfelejtelek, mint ahogy te is engem, jön a tél, és te nem fogsz kijönni hozzám, mint ahogy én sem megyek el hozzád. Ezt mi úgy hívjuk szárnyalás, és a mi életünk erről szól.”

Közben megérkeztek, kivette a dobozból az izgatott jószágot, és a földre rakta.
Egy falevél hullott közéjük.
– Nézd kismadár, egy falevél! – szólt hozzá szomorúan, s tudta utoljára – Egy falevél, amely elszakadt attól az ágtól, ami nélkül még pár napja nem is tudta volna elképzelni az életét. S mindezt azért, mert oly jó lehet szabadon repülni, és színes avarként tündökölni. Csupán egy pillanatra, hiszen ő is a földre hull, s hamarosan sártengerré lesz a többivel együtt. Látod kismadár, ezért szeretem én annyira a fenyőfát. Ezt mi pedig úgy hívjuk, hűség, de a mi életünk nem olyan egyszerű, mint a tietek.

A madárka végighallgatta, majd vidáman felrepült. Boldogan, szabadon szárnyalt, tett egy kört a fák között, keresett egy hatalmas fenyőfát, felült a tetejére és kacagó dalra fakadt. Nézte egy darabig a nevető madarat, megfordult, elindult, de már egyáltalán nem volt szomorú. Boldogan tolta lábával a színes avart, gyönyörködött a fák szépségében és örökre maga mögött hagyta a kacagó madárdalt.

1997
– L.D. –