Rezümé – Adamus irkafirkák

– Nos, édesem, ma egy új játékot játszunk, ami az előzőt meg is magyarázza neked. Most azt fogjuk csinálni, hogy te mondasz mondatokat, és én utána írok neked erre valamit. Bármit mondhatsz, egész egyszerűen megfogalmazol mondatokat magadról, az életedről vagy akár egy kérdést is feltehetsz; de arra figyelj, ne alakuljon át ez a játék egy kérdés-feleletté. És akkor én írok neked erre valamit, aztán ebből kiindulva te megint mondasz egy mondatot, és így tovább, érted a játékot?
– Igen.
– Jó, akkor kezdhetjük is, figyelj arra, hogy jól megfogalmazott, tömör mondatokat írj, ne regényt.
– Oké.
– Kezdheted, kedvesem.
– Azt mondtad, ez a játék megmagyarázza az előzőt, aminél én egyelőre nem jutottam sokra.
– Magyarázatot akarsz olyan dolgokra kapni kívülről, amit épp neked kéne megfejtened.
– Nem tudok a külvilág nélkül létezni, ám ez a külvilág engem sokszor összezavar. Olyan, mintha egy mozgó tárgyba kéne kapaszkodnom.
– Nagyszerű, erre én azt mondom, hogy amikor kívül keresel kapaszkodókat, akkor biztos lehetsz benne, hogy el fogsz vágódni.
– Ha csak magamra támaszkodom, akkor ezzel tulajdonképpen a külvilág létjogosultságát vonom kétségbe.
– Amikor egy főmotívumot önmagában vizsgálunk a képen, az nem jelenti azt, hogy a hátteret kiradírozzuk.
– Magányos vagyok, nem találom a hozzám hasonlókat, és ez nagyon meggyötör.
– Azt mondom erre, hogy van egy színes kavics a tengerparton, egy szép, nagyon élénk színű, vörös kavics. És mondhatja azt, jaj, nincs hozzám hasonló színes kő itt a homokban, ám ha máshonnan nézne erre, meglátná, hogy mennyire különleges és szerencsés helyzetben van.
– Nem érzem magam színes kőnek, én épp azt látom, bizonyos szempontból a világ elemei sokkal szebbek, sikeresebbek, gazdagabbak, tehetségesebbek.
– Igen, ha az ember fordítva néz egy képet, sok érdekes dolgot láthat meg rajta, ami nincs is ott.
– Nem tudom máshogy nézni a világot, mint ahogyan látom.
– A testhelyzetedet te magad választod meg mindig, minden körülmény között. Ha akarsz, fejen állsz, ám ha úgy döntesz, le is hasalhatsz, vagy netán két lábon sétálhatsz tovább.
– Az a baj a te világszemléleteddel, hogy egy pontból nézve abszolút jogos, számomra hiteles és igaz. Ám amikor az ember éli emberként az életét a földön, sokszor botlik bele abba az érzésbe, hogy jó, jó, nyilván igaza van Adamusnak, de a világ akkor sem így működik.
– A világ úgy működik, ahogy te látod. Idővel, amikor megváltoztatod a testhelyzeted, a világ ehhez fog idomulni, csak időt kell neki adni, mert az anyag lomha dolog.
– Azt mondod, nincs halál, de én ezt valahol nem tudom megérteni, mert abban biztos vagyok, ebben a világban, ezzel a testtel már nem maradok sokáig.
– A halál nem azt jelenti, hogy valami megváltozik, hanem hogy véget ér. Az, hogy átlépsz egyik szobából a másikba, nem ugyanaz, mint becsapni magad előtt és mögött az ajtót. Ha ajtókat csapkodsz, akkor sosem fogod megélni azt, hogy a két szoba tulajdonképpen egyetlen helyiség két oldala csupán.
– Jó ezt értem, de valami csak elválasztja egymástól a két részt.
– Nos, ezt a tévhitet kell levetkőznöd.
– Oké, akkor most mondok mást. Nagyon sok mindenre vágyom, és ez zavar. Egyszerűen néha azt érzem, szétcincálnak a saját vágyaim, mintha sosem tudnék belül egy olyan végső nyugvópontra jutni, hogy jó, akkor most minden megvan, és én már nem akarok semmit. Persze, alapvetően nem akarok semmit, de mindig van valami apró hülyeség: hol ez, hol az, hol amaz: hol egy tárgy, hol egy élmény, hol egy érzés, amit meg akarok magamnak kaparintani. És ez halálosan elfáraszt.
– Fáraszt a lét, kedvesem? Nem, ez nem fárasztó, csak jól kell tudni kezelni. Lovakat kötsz a fogatod elé és sírsz, hogy azok futnak a fogat előtt? Igen, ez fárasztó, ha negyven ló akar negyvenfelé szaladni, de ha bekötsz egy nagyon erős versenylovat, és te irányítod, a csillagokig eljutsz általa.
– Tehát azt mondod, vágyak nélkül nincs lét.
– Nincs hát, te a vágyakat kevered a görcsös akarással.
– Mi a különbség?
– A vágy az belőled fakad, az akarás a világból.
– Nem értem az alapvető különbséget.
– Mondj most egy vágyat, ami zavar.
– Mondjuk, szeretnék egy huszadik cipőt.
– Megnevettetsz, kincsem. És ez hol egy vágy?
– Hogy megyek az utcán, meglátok egy leértékelt cipőt, és nem tudom azt érezni, hogy leszarom. Nem, én odamegyek, és elkezdek mélázni azon, nos, ezt meg kéne venni, olyan olcsó. És ez onnantól valahogy nem hagy nyugodni. Most hülye, banális a példa, de talán érthető.
– És ez egy vágy?
– Igen, valahol az.
– Hol, mire vágyakozol, amikor ezt a cipőt akarod – és most direkt fogalmazok így.
– A változatosságra, arra, hogy mindig szabadon eldönthessem, éppen hogy nézek ki.
– Meg is érkeztünk, új mondatot kérek.
– Nehezen cipelem a testem, idegesít, ez fáj, az fáj, és nem is néz ki úgy, ahogy szeretném.
– Megint megnevettetsz. Van egy hátizsákod, tele van tömve könyvekkel, és elviszed magaddal egy hosszú elvonulásra. Az elvonulás messze van, és neked ezt a sok könyvet odáig el kell cipelni, mert tudod, ott ez lesz az egyetlen szórakozásod: nehéznek érzed a táskát?
– Igen, csak miután értem, hogy miért kell cipelnem, ráadásul én akarom, hogy így legyen, ez megkönnyíti a dolgot.
– Jó, következő mondat.
– Oké. Úgy érzem, minden nap nélküled, pontosabban nélkületek nekem maga a pokol.
– Édesem, azért vagy most benne abban a játékban, amit magadnak teremtettél, hogy erről végleg és teljesen megbizonyosodjál.
– Hogy hiányzik az otthon?
– Igen.
– És erre miért van szükség?
– Sokszor el kell vesztenünk valamit ahhoz, hogy megértsük, milyen fontos nekünk.
– Gyakran érzem úgy, semmi nem változik, hogy ennek sosem lesz vége, és ez elerőtlenít.
– Amikor azt érzed, ennek sosem lesz vége, akkor háttal állsz a kijáratnak. Amikor azt érzed, semmi nem változik, még le is hajtod a fejed. Meg kell fordulni és felemelni a buksit, hogy lásd meg, ami nyilvánvaló. A kijáratban állsz, egy hatalmas változás küszöbén.
– Hiszem, ha látom.
– Meglátod, ha elhiszed.
– Senki nem ismeri a munkámat, nagyon-nagyon sok energiám és időm van ebben a sok könyvben, cikkben, mindenféle írásban, és félek, egy nap az egész elenyészik a semmibe.
– Tudod, mi a homokmandala?
– Igen, hogyne, de ezzel azt mondod, minden hiábavaló volt. Valami szépet csinálok, és elviszi a szél?
– Csak azt viszi el belőle, amit el tud. És amit nem, na, az lesz a te igazi, hatalmas műved.
– Még mindig nem értem a múltkori játékot, nem lettem okosabb.
– Ha fordítva olvasol el egy szöveget, akkor az olyan, mint amikor a macska szőrét fésülöd az ellentétes irányba, mint ahogy az nő. És így láthatóvá válik az is, ami a szőrszálak között meglapul. Olvasd el majd ez után a mai játékunk után az összeszedett válaszaidat úgy, hogy próbálj egyetlen mondatot kiolvasni a felfelé álló szőrszálak mentén, jó?
– Most nem jut eszembe semmi, amit következő mondatként mondhatnék neked.
– Ez a legjobb állapot, édesem: egyre szebben haladsz önmagad közepe felé.
– Nagyon sok minden idegesít és bosszant. És sokszor gondolom azt, vannak olyan emberek, akik mindig derűsek, vidámak, megértőek és harmonikusak. Ilyenkor úgy érzem, én valamit elrontottam, vagy rosszul csinálok.
– A párna egy puha és könnyű dolog, a kalapács kemény és nehéz. Ám ha ki akarsz szabadulni egy szobából, nem a párnával fogod áttörni magad a falon.
– Azt mondtad, meg fogtok jelenni a világomban, de én semmi ilyet nem látok, sőt, nem is tudom most ezt igazából sem elképzelni, sem elhinni.
– Azt sem tudtad elképzelni, hogy egy nap a szülőhazádtól nagyon távoli helyen fogsz élni. Sok mindent nem tudsz elképzelni, ami aztán, amikor eljön, a világ legtermészetesebb dolga lesz számodra.
– Azt sem tudom, hogy mit gondoljak erről.
– Nem kell olyasmiről gondolkodnod, amiről nem tudsz, gondolkodj azokon a dolgokon, amiket meg tudsz magadnak jól fogalmazni, és ezek a létrafokok vezetnek fel a tetőre, amit aztán sokkal könnyebben körbejárhatsz majd.
– Nagyon sok bajom van az idővel, egyszerűen azt érzem, semmire sem jut időm.
– És mennyi bajod lesz még vele, és majd meglátod, milyen zavarba ejtő lesz, amikor ebbe bekapcsolódik a tér is, amikor már azt sem tudod majd, hol vagy.
– Oké, most te nevettetsz meg engem.
– Jó, kicsim, most zárásként egy utolsó mondat, most mondj valamit a világodnak, ami a szíved legeslegközepéből szól!
– Köszönök mindent, de elég volt.
– Nagyszerű, akkor ezzel meg is volnánk, és most adok megint egy kis leckét. Figyelj, engedd el a te mondataidat, és vedd elő csak az enyémeket. Függetlenül attól, mire adtak választ, jó? És alkoss belőlük egy összefüggő szöveget a magad számára. Aztán olvasd ezt el, és adj neki egy címet. Nyomtasd ki, vagy írd ki magadnak, tedd a párnád alá, és egy hétig minden este olvasd újra. És meglátod, milyen érdekes dolog történik. Jó?
– Jó.
– Köszönöm, angyalom a közreműködésedet.
– Én is köszönöm a játékot.

(ASG-LD, Illsuztráció: Hilma af Klint)

Az általam alkotott, összefüggő szöveg a 2. oldalon található, de nyilván mindenki összerakhatja magának úgy, ahogy neki tetszik, vagy számára logikus.