Romgondolatok

Most rendhagyó módon úgy döntöttem, hogy pár dolgot tisztáznék, ami régóta köröz a fejem körül, mint szobába bezárt légy, minduntalan elzümmög a fülem mellett és most már ideje lecsapni.

Először is el kell nektek mondanom őszintén, nagyon felbosszant, ha majmolnak. Nem is az az igazán bosszantó benne, hogy a mókás Hakapeszi kilopja a banánt a kezünkből, még csak az sem, hogy nem köszöni meg, hanem az, hogy utána hátat fordít, és úgy majszolja, mintha mi ott se lennénk. Én soha életemben nem csentem el ezen a módon semmit másoktól. Olyan megesett, hogy amikor megalkottam a honlapomat, vagy egy-egy könyvborítót, megnézetem egy rakat másikat, és ezek nyomán összeállt egy kép a fejemben a sajátomról. Olyan is volt, hogy elolvastam ötven könyvet egy adott témában, és ezek kvintesszenciájaként kibontakozott bennem egy gondolat, amit miután megérleltem magamban, a saját szavaimmal képernyőre vetettem. No de olyan, hogy kész házgyári panelként fogok egy valahol megtetsző elemet, legyen az egy konkrét gondolat, ötlet, netán külső jegy, és azt egy az egyben átemelem magamhoz, elő nem fordulhatott, már csak azért sem, mert ezzel akkorát kevertem volna le az önértékelésemnek, hogy szegény sosem kelt volna fel többé a földről. Ezért hiteltelen ennek a csodás 21. századi szellemi világnak a legtöbb figurája, mert a rácsok közt büszkén lengeti azt a banánt, amit nemrégiben tépett ki a ketrece mellett álldogáló figyelmetlen látogató, vagy épp egy majomtársa kezéből. Csak az a baj, hogy amíg a látogató ki tud menni a zöldségeshez egy másikért, szegény majom várhat a következő nézelődőre, akinek van megint egy kis friss gyümölcs a tarsolyában.

Az, hogy nem kedvelek valakit vagy valamit, nem jelent semmit azon túl, hogy nem kedvelem. De talán ez nem a legjobb szó, inkább csak nem tartom annak, aminek mások, és ilyen értelemben értendő a „nem kedvelem”-frázis. Nem kedvelem azt a bilit az étkezőasztalon, mert nem gyümölcsöstál, ahogy azok gondolják, akik odatették. Nem kedvelem a szép ezüstgyűrűt a levesemben, mert még félő, lenyelem. És nem is érdekel ebéd közben, hogy milyen a foglalata, és hány karátos ékkő van benne. Nem kell nekem ahhoz egy polc anyagszerkezetét alaposan megismernem, hogy megállapítsam, ez márpedig egy könyvespolc és nem fürdőszobatükör. A levélsáska levél, vagy sáska? Szép levélnek tűnik, de mégiscsak egy rovar, és ezért nem kedvelném a nappalimban. És igen, ilyen értelemben nem kedvelek rengeteg megmondó embert, közéleti figurát, vallási vezetőt, spirituális írót, Guiness rekorder harcost – nem mint embert, még nem is mint írót vagy közszereplőt, hanem mint szellemi tanítót. Mert vallom, sehonnan ők téged ki nem vezetnek, és mondhat ő akármilyen jókat, káromkodhat olyan hangosan, hogy beleremeg az alaszkai jégkunyhó is, belelőhet egy nyílvesszőt egy megvadult tevéről a sivatagban a kaktusz virágának a közepébe, használhat olyan kacifántos szavakat, hogy az ember szinapszisai azonnal kékhalált szenvednek, tele lehet a szíve ragacsos szentimentális nektárral, de amíg ez a világ, és az abban tekergő mítoszok az ő kiinduló-, és vonatkozási pontjai – márpedig nekik szerintem azok –, addig ugyanolyan árnyékok a falon, mint akikhez beszélnek. Puzsér Róbert egy szeretni való, édes, bohém közéleti figura, aki irgalmatlanul és nagyon látványosan szenved, és ezt még élvezi is, de arra alkalmatlan, hogy megváltson téged a szenvedéseidtől. Ez érthető? Márpedig sokan ezt a szerepet rángatják rá, ahogy a többiekre is: kérdés, nekik tetszik-e ez a rájuk húzott jelmez, amibe a nép bújtatja őket, vagy ugyanazt gondolják róla, amit én, hogy ezt sajnos nem ti döntitek el. A túlságosan agyonajnározott tanítókkal nekem mindig egy bajom van: hogy ezt hagyják. Mármint hogy őket mesterként éltessék és agyonajnározzák. Szerintem egy bölcs ember mindkettőt visszautasítja, a lehúzó, haveri hátba veregetést ugyanúgy, mint a seggnyaló, az embert vásári lufivá silányító hajbókolást. És akkor szerintem ezt a pontot el is hagyhatjuk.

Hogy ki milyen erős, mindig csak szemtől szemben dől el. Erre mondtam egy másik videómban a pingpong példát, de talán még jobb a tenisz. Hogy ki a teniszbajnok, az az élő meccsen dől el, az nem tenisz, hogy Federer elüti a labdát, Csámpásjózsi fenekét vakargatva a pálya szélén megvárja, míg a labda jó messze elgurul, aztán odavonszolja magát, felveszi, visszaslattyog, és csálé mozdulatokkal leüti Federer térfelére, aki azóta már rég hazament, és épp vacsorázik. Én nyertem! – üvölti Józsi, és veri a mellét. Akik valaha engem megsebeztek, mind pontosan így tették, névtelenül, hátulról, iszapként elterülve, gyáván, cseppfolyósan, sosem egyenesen, hanem angolnaként tekeregve, vagy ragacsosan lebegve, mint tépett pókháló a szélben. Egyetlen sincs közülük, aki szemtől szemben, úgy, hogy én ott állok előtte a magam valójában, egyáltalán ki merte volna mondani mindazt, amit a girbegurba ujjacskáival leírt, vagy a lepedékes nyelvével mások fülébe sugdosott. És nem azért, mert én ennyire, hű de erős vagyok – mellesleg minden látszat ellenére az vagyok –, hanem mert ők ilyen gyávák. A baj csak az, hogy azt hiszik, ők tényleg tudnak teniszezni, mert mindig csak egy tök üres pályán ütögetik a labdát – ez maga a virtuális tér, az ő kis kipárnázott gumiszobájuk. Nem csodálom, hogy sokan visszahúzódtak erről a színtérről, mert egyszerűen az embernek esélye sincs megvédeni magát. Még a legnagyobb Kung-fu nagymestert is ki tudja álmában nyírni egy esetlen, félkarú törpe, ahogy egy alvó oroszlánt is le tud lőni az orvvadász. De ez nem igazán nagy dicsőség, sőt, ez olyannyira szánalmas és gyáva tett, hogy szóra sem érdemes. S ami ebben fáj, épp az, hogy nem tudtál úgy odacsapni nekik, hogy egy életre megtanulják, ki tud teniszezni, és ki nem. De egy nap vége lesz ezeknek a gyáva virtuális teniszmeccseknek, ebben biztos vagyok, a modern technika, higgyétek el, idővel ezt megoldja. A mi korunk, informatikai értelemben, sajnos még csak az ókor.

Most jön a legkellemetlenebb pont, amit tíz éve kerülök ki folyamatosan, mint elegáns hölgyike nyári zápor után a tócsákat a fehér szandáljában. De már annyi helyről és annyiszor az arcomba fröccsent ez a kis langyos, koszos víz, hogy kénytelen vagyok rá reagálni. Röviden és velősen: az általam mellesleg rendkívül nagyra becsült, mi több, szívem közepében lévő és onnan már soha ki nem kerülő Geoffrey Hoppe nem ugyanazt az entitást közvetíti, akit én. Pont. Ez tény, ezt ő is, és én is pontosan tudjuk. Sokakat az azonos név téveszt meg talán, de ez sem ördöngösség, gondoljunk csak a Mátrix trilógiára, ahol az Orákulumot játszó színésznő a második rész forgatása előtt elhunyt, és egy másik színésznő vette át a szerepét, aztán a Wachowski tesók valami történeten belüli bárgyú mesével mosták ki magukat ebből a vizuális bugból. Ahogy megtörtént ugyanez velük a Sense 8 című sorozatnál is (micsoda érdekes ismétlődése a sorsnak): a buszsofőrt alakító, tök kopasz néger srác kilépett a sorozatból, és az őt követő, rá egyáltalán nem is emlékeztető, ám szintén tar fejű figura elpoénkodta a sztoriban a dolgot mondván, lám, hogy megváltozott a frizurája. Nos, így van ez itt is. Most hogy ki az igazi Orákulum, a szerep mögötti színésznő, vagy a maga a szerep, mindenképp elgondolkodtató kérdés. Esetünkben én azzal a színésszel dolgozom, akikkel Geoffék anno. Nevezhetjük akár Billnek is, mert ez csak egy név, egy szerep. Az a lényeges, aki mögötte van, aki megnyilvánul. Tessék, kérem, alaposan összehasonlítani a jelenben a kettőt: a két megnyilvánulást, annak üzenetértékét, eredetiségét, perspektíváját, intelligenciáját, átfogó jellegét, és mindenki ezután eldöntheti szabadon, melyik színészt véli felfedezni az egyik, és a másik Orákulum-alakítás mögött. A csigaházban néha nem csiga lakik, hanem remeterák. Amikor Adamust megkérdeztem, nem bosszantja-e a dolog, visszakérdezett: téged bosszantana, ha valaki Relowand cím alatt indítana egy vacak honlapot, ahol rossz helyesírással, rémes stilisztikával, zavaros és oktondi történeteket tenne közzé az élet értelméről? Nem is tudom, mit válaszoltam neki, azt hiszem, semmit, csak morogva befordultam a fal felé aludni. Miközben eszembe jutott, milyen büszke voltam gyerekkoromban, amikor kaptam egy Adios táskát a híres gyártó logójával, és hogy nevettem húsz év múlva, amikor Egyiptomban megkínáltak Johnnie Worker viszkivel, ami mellesleg ihatatlanul pocséknak bizonyult. A minőség a márka garanciája, és nem fordítva, ez ennek a pontnak a tanulsága.

Most leírtam mindezt, mert tényleg minduntalan megtalálnak ezek a dolgok.  Olyan vagyok ezzel a kis bloggal, mint régen a kilencvenes évek végén az akkor még csak épp műfajt teremtő romkocsmák, amiket épp azért imádtunk, mert olyan jó értelemben szakadtak voltak. No, ilyenek az én underground gondolataim is, ilyen egyedi, hipszter romblogbejegyzések, amik meglepő módon bennem mégis összeállnak egy koherens egésszé, és egy szabadabb, békésebb, civilizáltabb jövő felé nyitnak kaput.

De hát ilyen ez az egész földi életfilm is, akárcsak egy Buñuel és Lynch mozi, tele különös dologgal, itt semmi sem az, aminek hisszük, semmi sem úgy alakul, amire számítana az ember, és minden akkor és onnan lép elő, amikor és ahonnan álmainkban sem mertük gondolni. Jobb tehát, ha ezt az ember már kicsiben megszokja, mert sok móka lesz még itt: az autó, amelyik a földi sztereotípiák alapján az úton gurulni hivatott, felrepül az égbe, a zsiráf úszni fog a tenger mélyén, a luxusházról kiderül, hogy igazából családi kripta, a felhők lehullanak az égről és habrétet képeznek a földön, az öregek visítozva ellepik a játszótereket, sok angyalnak patája nő, és a zebrák csíkjaiból Escher grafikák rajzolódnak ki. Mert ez a film most épp arra szolgál, hogy az ember kilépjen már ezekből az átkozott sémákból, sztereotípiákból, keretekből, rutinokból, dogmákból és cellákból.