Röntgen után

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

Mielőtt elolvasod az alábbi írást, gondold át a következőt: ha tiéd lenne az a mesebeli feladat, hogy összeszedj egy maroknyi embert, és egy szintén mesebeli bolygóra elvidd őket, ami tök olyan, mint a föld, hogy kezdjék ezt az egészet újra, pontosabban folytassák immár teljesen más alapokról, mi lenne az első szelekciós tényező, ami alapján elkezdenéd a válogatást? Kit raknál az űrhajódra, milyen jellemzői lennének ennek a csoportnak? Hogy rangsorolnád ezeket a tényezőket, mi alapján mondanád, hogy igen, te jöhetsz, azonban te most sajnos nem? Én, amikor elgondolkodtam a kérdésen, rájöttem, ez az a terület az életemben, ahol nagyon komoly szemléletváltásra van szükségem: a régi beidegződések, a régi értékrend, ami alapján megítéltem, ki követendő példa számomra és ki nem az, komoly átalakításra, felújításra szorul. Belém szorult egy szemléletmód, amit nagyon nehezen tudok megreformálni magamban, már ami az emberek megítélését illeti. Bizonyos értelemben előítéletes voltam, vagy tán vagyok is, hisz még javában küzdök ezzel a szemléletváltással magamban: ezen a téren erősen bedőltem a látszatnak. Szerencsére jött 2020, és egy erős röntgensugárral feltárt nekem erről valamit. Még néha vitatkozom magamban a dologról, de az biztos: ma már nem azokat engedném fel a képzeletbeli űrhajómra, hogy alakítsák át ezt az egészet sokkal élhetőbbé, mint egy éve. Nehezen állt át bennem ez a kar, és néha még vissza-visszaugrik a régi állásba, de ha fölé emelkedem a szentimentalizmusomnak és a társadalmi normákba vetett hitemnek, belátom, nem ez a jó állás. S miután még én is kicsit bizonytalan vagyok ez ügyben, az alábbi sorokat elsősorban gondolatébresztőnek szánom, azt írom le, ahogy most, a kar átbillenése után látom ezt a kérdést, miközben érzem, még hiányzik valami a teljes képhez, amit még nem éltünk kollektíven át, és ezért nem tudunk figyelembe venni. De annak örülök, így visszanézve, hogy nem nekem kellett tavaly a mesebeli űrhajóra kiválasztani egy csoport újrakezdőt, mert nem járt volna jól az akkori választásommal a világ. S tulajdonképpen ennek a döbbenetes felismerése késztetett az alábbi írás megfogalmazására.

Biztos mindenki ismeri azt az érzést, amikor hirtelen kiderül Lujzáról, hogy nem is az, akinek hittük. Ha máshonnan nem, talán a saját szüleinkkel kapcsolatban kell rendelkeznünk ilyesfajta élménnyel, amikor a sérthetetlen, varázshatalommal bíró, alapvetően problémamegoldó csodalények a szemünk láttára változtak át gyarló, sokszor kifejezetten hibákkal teli, problémás emberekké. Ezt megúszni nem lehet, mert úgy hívják: felnőtté válás. A szülők eddig is ugyanezek az esendő emberkék voltak, csak mi voltunk túl kicsik ahhoz, hogy valós lényüket megpillantsuk, s ne a saját gyermeki fantáziánkat vetítsük ki rájuk. És talán ilyenkor tudjuk őket igazán megszeretni, megérteni, és ha kell, segíteni.

Most, hogy folyamatosan rakosgatom fel a régi cikkeimet, amiket emiatt kénytelen vagyok újraolvasni, értettem meg egy fontos dolgot: minden, amit az elmúlt két évszázadban az emberiség átélt, pont ide kellett hogy vezessen, ahol most állunk. Most értettem meg Adamus határátkelős hasonlatát és a vámtisztek jelentőségét. Én magam is elcsodálkozom, hogy hány és hány emberről gondoltam mást ezen átvilágítás előtt – no és legfőképp magamról. Jelen pillanatban valahogy úgy vagyok vele, mint Hans Castorp Madame Chauchat röntgenfotójával a kezében, én is így nézegetem az emberek leleteit, ami visszamenőleg elképesztően fontos felismerésekre sarkall, és átír velük kapcsolatban nagyon sok félreértést. Hisz mindazt, amit most látok, én bizony akkor is láttam, csak nem hittem a saját szememnek, mert engem is megtévesztett a pszeudo magabiztosságuk. De most van végre röntgenfotó, így már sokkal könnyebb a dolgunk, és igazában véve, ha alaposabban belegondolok, szégyenkeznem kéne amiatt, hogy e nélkül nem mertem hinni a saját szememnek. Ó én hülye – mondogatom magamban mostanában többször is –, én balga, hogy hagytam magam sokszor letörni olyan emberek által, akár közvetlen, akár közvetett formában, akikről most, lám, kiderül, egyáltalán nincsenek ott, ahol hittem őket! Hagytam általuk elhitetni magammal, hogy kevesebb vagyok náluk, hogy a nyomukba sem érek, mi több, még arra is vetemedtem, hogy megpróbáljak minden áron a köreikbe férkőzni, mert úgy véltem, a mellőzöttségem annak köszönhető, hogy nem tartozom hozzájuk, nem vagyok semmiféle csoport, társaság, ideológiai irányzat része, azaz nem tudom magam beleszőni a hálójukba.

Most azonban fordult a kocka: átlátszóvá váltak a szemem előtt a globális röntgenfelvétel során mindazok, akik anno keresztülnéztek rajtam. Látom őket, és nemcsak a jelenben, hanem már a múltban is, hisz ők akkor is azt hordozták magukban, amit most önkéntelenül megnyilvánítottak magukról, de ezt senki nem láthatta még ilyen tisztán. És most nem csupán másokba pillanthatunk ilyen mélyen bele, hanem magunkba is. Mert a másik röntgenfelvétele csak ehhez nyújt segítséget: rovátkák a mércén, hogy a lehető legpontosabban elhelyezhessük magunkat rajta. És ez a legfontosabb, pontosabban csak ez számít, hogy most magunkat tisztán meglássuk. Ez ugyanis, amit ettől az egész bosszantó hercehurcától ajándékba kaptunk. Hogy átláthatunk magunkon és a világon, melynek mentén meghatároztuk magunkat. Lehetőséget kapunk most arra, hogy felülírjuk a viszonyrendszereinket. A helyére tegyük a dolgainkat, és legfőképp megértsük a saját szerepünket. Lássuk pontosan, kik is vagyunk, miben hiszünk, mi mentén élünk, hol állunk, honnan indultunk és merre tartunk. Totális, személyes átvilágítás történt. És vannak, akiknek ez a róluk készült, kézhez kapott röntgenfotó igazi, lélekemelő és gyógyító ajándékot hozott, olyan felszabadító felismerést önmagukról, ami azonnal a magasba emelte őket: bizony ám, vannak ilyenek.

Elmesélek egy esetet, nem is igazán eset, mintsem egy élethelyzet, ami, gondolom, sokak számára lesz ismerős, és emiatt tartom fontosnak itt megemlíteni. Húszas éveim elején egy egyetemista tévéműsort szerkesztettem, amit csak úgy egyik este magamban spontán kitaláltam, majd egy barátnőmmel kidolgoztunk, és sikeresen elfogadtattunk az akkori tévés „nagyságokkal”. Aztán magunk mellé vettünk három egyetemista kollégát, köztük az akkori Egyetemi Színpad egyik oszlopos tagját. Ő nálam tán négy évvel idősebb, nagyon előkelő családból származó fiú volt, hatalmas tárgyi tudással és rangos ismerősi körrel megáldva, aki a jogi kar elvégzése után az akkor még Színművészeti Főiskola producer szakára járt éppen. Mellesleg egy napon születtünk, csak ugye más évben, s természetünk valóban eléggé hasonló volt. Az én kis naiv lényem számára azonban ő elérhetetlen magasságban volt, s ehhez az is hozzájárult, hogy úgy éreztem, meglehetősen lenéz engem. Ez nyilván belőlem fakadt, a furcsa kettős természetemből, hogy van egy hihetetlenül erős, hatalmas énem, ami kifelé meglepő jelentéktelenségben ölt sokszor testet. Én a mai napig úgy élem meg ezzel a ma már éltes férfival történő akkori együttműködésemet, hogy nagyon kreatívak voltunk, én ugye mindig is alapvetően jövő irányultságú, modern szemléletű voltam, ő meg inkább maradi, klasszikus értékekben hívő, és épp emiatt klassz dolgokat tudtunk együtt létrehozni. Ennek ellenére a szemében én csak egy zavaró kis csipa voltam, kénytelen volt engem a műsorban eltűrni, hisz az valahol az enyém volt, de számára sosem voltam tényező, csak egy éretlen, cserfes kiscsaj, aki nem ér fel az ő szellemi és társadalmi nagyságához. (Ide kapcsolódik egy szinte teljesen megegyező sztori: szintén így a húszas éveim környékén megnyertem egy komolyabb dokumentumfilm pályázatot, és a megvalósításra általam felkért rendező egész egyszerűen keresztülnézett rajtam, majd kerek perec közölte is, én nem igazán kellek az ő filmjéhez, húzzak már el a pitlibe. Egy fájó és csodálkozó vállrándítás után el is engedtem az egészet, oly annyira, hogy a mai napig nem tudom, tulajdonképpen mi lett a film sorsa, elkészült-e egyáltalán. De ha nagyon belekotrok a múltamba, millió hasonló sztorim van, még az Adamus anyagokkal, vagy rokoni viszonyaimmal kapcsolatban is tudnék ilyesmiket mesélni.)

Nos, ezzel az én nagyon okos egyetemista kollégámmal mindezt tulajdonképpen meg is beszéltük egy alkalommal, amikor ő nem tudott megvágni velem egy adást, és én egyedül végeztem el a munkát, majd amikor megnézte, mit alkottam, azt mondta: hát, Lendvai, ezt nem néztem ki belőled. Hogyne, feleltem, sosem tartottál valami sokra. Hát nem igazán, válaszolta nevetve, és én is nevettem, mert jó érzés volt ezt így végre nyíltan kitenni a közös asztalra. Miatta nem jelentkeztem a Színművészeti rendezői szakára, mert úgy éreztem, amikor a szemébe néztem, hogy nekem ott esélyem se lenne. Életem legnagyobb álma pedig az volt, hogy filmrendező lehessek, már hatévesen erről ábrándoztam, de amikor arra került a sor az életemben, hogy beadhatnám a jelentkezésemet, azt gondoltam: én ehhez nem vagyok elég művelt. Nem vagyok eléggé „bennfentes” típus. Nem ismerek annyi fontos embert. Engem sem ismernek ők, elismerni meg sosem fognak. Nagyon kislányos, egyszerű, keresetlen vagyok, nem vagyok képes magamat túl komolyan venni ahhoz, hogy mások jelentőségteljesnek gondoljanak. Nincs rajtam valami, ami rajtuk azonban ott van, s ami különös módon összeköti őket. Amit látnak egymáson. Én nem tudok jól angolul. Nem vagyok eléggé, hogy is mondjam, belevaló, nyomulós, öntudatos, olyan, mint ez a fiú. Ő annyira magabiztos, kemény, határozott, az emberek közt jól eligazodó, én meg csak az örök jelentéktelen, helyes kis fruska maradok. Pedig egy frászt, nem volt így ez már akkor sem, de mondom, a lényem erősen kettős, ez van – ma már tudom, hogy ez az én legnagyobb titkom és fegyverem.

Nos, telt-múlt az idő, vége lett az egyetemnek, ezzel a közös munkának is, én elvégeztem a pedagógia-magyar szakot, aztán mentem posztgraduális médiára, szociológiára, miközben folytattam a tévézést, ő meg a filmezés felé vette az irányt. Nem is hallottunk egymás felől – leszámítva egy teljesen véletlen találkozást egy nyári nap Toscanában –, mikor is úgy tízenöt év elteltével, amikor az első közös regényünk Adamusszal megszületett, elküldtem neki belőle egy kis részt. Nem is tudom, miért, talán legfőképp, hogy magamat teszteljem, és persze titkon a támogatásában reménykedve. Nos, pár nap elteltével jött is a megszokott keresetlen őszinteséggel megfogalmazott válasz, mondván, szerinte ez elég szar írás, túlírt, nehézkes és nem elég emberi. Nagyon letört, sejthetitek, mert az ő szempontjából nézve teljesen jogosnak éreztem a meglátását, s jóllehet, már nem tudott engem eltéríteni, mint régen, ám a kritikája maróan fájt, úgy éreztem magam, mint a kötéltáncos, akit durván kibillentenek az egyensúlyából. (Főleg annak tudatában, hogy a regény, ha szigorúan nézzük, nem is az én egyéni alkotásom. Olyan érzés volt ez nekem, mintha valaki a zongoraművész édesapád játékát fumigálná, amit te tettél közzé.) Aztán pár éve megtudtam, már nem filmezik (pár kisebb filmet készített csak amúgy), ehelyett állami rendezvényszervező lett, emellett a római katolikus egyház amolyan kulturális népművelőjeként dolgozik. Nyilvánvalóan mindkét irány az én utamtól irgalmatlanul távol esik, annak ellenére, hogy maximálisan elfogadom és tiszteletben tartom, mint mindent az életben. No és ahogy néztem innen a távolból az életét, miután váltottunk pár levelet is, valahogy hirtelen megéreztem, semmi létjogosultsága nem volt a harminc évvel ezelőtti lenéző pillantásainak. Már akkor sem. Ezt biztosan tudom, s ma már nem is lenne képes megingatni semennyire önmagamban, még annyira sem, mint tíz éve, amikor kötéltáncosként próbára tettem magam általa, hisz azóta végigmentem ezen a baromi magányos, emberpróbáló úton, és innen átnézve az övére én ma már teljesen mást látok, mint húsz- vagy negyvenévesen. Pedig ő akkor is az volt, aki ma. És én is. Csak épp azt, amit ma már a legnagyobb kincsemnek gondolok, a vele való relációban ocsmány, odvas lyuknak, valami csúf hiánynak láttam magamon. Hogy én nem vagyok a hatalmas és impozáns árnyékszínház tagja. Engem ez a társulat nem fogad be. Nem tudok megjelenni olyan szép éles körvonalakkal a falukon. Nem tudok hinni mindabban, amire ők az életüket teszik. Nem látom, amit ők közösen látnak. Ahogy ma sem, de ma már ennek inkább örülök. Erről írok itt már nagyon régóta, hogy itt tulajdonképpen semmi sem változott, csak most, ami rejtett volt,  láthatóvá vált, és emiatt lassan, de biztosan átfordulnak a dolgok. Pontosabban inkább áttetszővé vált velük együtt a fal, amin ott tolongtak egymásba gabalyodva.

Régen nem láttunk semmit egymásból ezzel a sráccal. Sem ő belőlem, sem én belőle, sem ki-ki önmagából. Ám én egy napon teljesen más szemmel pillantottam meg ezt a szívemnek nagyon kedves embert. Lehullt róla az impozáns, patinás lepel, leesett a szemem előtt a koturnusáról, megrepedt egy pillanatra az antik maszkja, s megláttam azt, aki alatta volt, és ez segített nekem önmagamban kiegyenesíteni valamit, ami épp azért tudott olyan csúnyán elgörbülni ifjabb koromban, mert engem is elvakított az a látszat, aminek a rétegeit egy csapásra megpillantottam rajta. A magabiztossága mögött megláttam a bizonytalan embert, a tudása mögött a kétségbeesetten dogmákba, míg a hitében valami felsőbb erőbe kapaszkodót, leállíthatatlan ténykedéseiben a folyamatos tempózást egy háborgó tenger közepén. Akkor még azt hittem, valódi érték, ha valaki hozzá hasonlóan teljesen, kibonthatatlanul bele van kötve abba a szövedékbe, amiben én minden szándékom ellenére sem tudtam megmaradni. És emiatt őket, a szövedékbe kötötteket, a hatalmas árnyjáték szereplőit jóval magam fölé emeltem, mondván: ők ezer szállal kötődnek ahhoz, amiből én állandóan csak kifoszlok, tök jól látszanak ott, ahol én csak egy jelentéktelen lyuk vagyok. Ám ma már ezt pont fordítva nézem: az erény inkább hátrány lett a szememben. Érthető ez a kicsit túl személyes példa? Hogy mit kívánok ezzel megmutatni?

Akiről a fentiekben írtam, egy nagyon kreatív, kedves, művelt, jóravaló, nemes, hatalmas szívű, általam a mai napig végtelenül tisztelt és szeretett ember. Elég sok mindenre képes lennék érte gondolkodás nélkül, és továbbra is bizonyos értelemben büszkeséggel tölt el a tudat, hogy ismerhetem. Csakhogy én most nem ezekről a tulajdonságairól beszélek, nem a köztünk lévő szinte testvéri viszonyról, hanem valami egészen másról. Nem tudásról, intelligenciáról, emberi kvalitásokról és a szív nagyságáról van most itt szó, vagy hogy valaki mennyire jó ember és szeretetre méltó. Épp arról szólt ez az elmúlt, lassan másfél év, hogy most valami egészen más, nem emberi tényező került itt mérlegre. Megingathatatlanul és kibúvók nélkül. És most az a helyzet, nem igazán számít más, csak ez, ami ilyen nagyon cselesen megmérettetett, felszínre került és ezáltal nyilvánvalóvá vált. Ez volt az az első rostavizsga, ahol technikailag nem lehetett csalni, nem lehetett mellébeszélni, mismásolni, maszatolni. Érdekes, hogy pont erről írtam egy régi, a sötét lovagról szóló 2012-es blog bejegyzésben anélkül, hogy tudtam volna, mit hoz a jövő, hogy ez vár ránk. Inkább csak éreztem, ahogy most is érzem: egy hatalmas halászat kellős közepén vagyunk. Nagyjából érthető, amit itt virágnyelven elmesélek? Gondolom, aki onnan nézi a dolgokat, ahonnan ez az egész helyzet elég nyilvánvaló, annak igen.

Most ugyanaz történik globálisan, nagyban, amit megéltem kicsiben az én régi, jó barátom kapcsán. Ahhoz kaptunk most egy nagyon komoly segítséget, hogy meglássuk egymást, tudjuk mindenkiről, pontosan ki kicsoda, hol áll, mit lát ezen a játékmezőn, pontosabban, látja-e a semmit, az illúziót, az határozza meg az életét, vagy sem – és bocsánatot kérek mindenkitől, akit ez a gondolatom sért vagy bánt, de ez csak az én véleményem, az én iránytűm, és még az is lehet, tévedek. Nekem is nagyon nehéz egyetlen tényező mentén meghatározni embereket, intézeteket, embercsoportokat, mert óhatatlanul becsúszik a többi fontos szempont is, ami mellesleg sokkal emberibb, és talán épp ezért kioltaná ezt az egyet – ha képes lenne rá, ha most nem a létünk lényegéről szólna a móka, arról, mi alapján határozzuk meg magunkat. Ez nem ítélkezés, hanem egy ténymegállapítás: az állomáson áll az illető, vagy a vonaton ül? Jószívű, bölcs, kifinomult, igen ám, csak elvész az illúzióban, ahogy feltehetően egész életében elveszett. És ha ezzel szembesítenéd, továbbra sem értene téged, ha a kedves régi barátomnak megmutatnám e sorokat, ugyanúgy lenézne miattuk, ahogy harminc évvel ezelőtt tette, nem látná úgy, én valahová eljutottam, ahova ő még nem, valamit sikerült ledöntenem, amit ő még csak tapogat. És ennek semmi köze a kinek van igaza értelmetlen vitához, ez csak arról szól, nekem lecsúszott a szememről a VR szemüveg, mint Karinthy Géniuszának, és megpillantottam, ami a játék mögött van, ám azzal is tisztában vagyok, ez számára semmit nem jelent, nem hinne nekem, ahogy a látó vakondnak sem hittek a novellában a többiek, nem gondolná azt, tudok valamit, amit ő nem, hanem megmagyarázná nekem, ez miért nincs így. És én erre igazából semmit sem tudnék érdemben felelni neki, mert belátom, hogy onnan nézve teljesen igaza van. Ezért tudott elbizonytalanítani, mert látom magam az ő szemén keresztül. Onnan nézve az én igazságom illúzió. Tisztán látom az ő igazát, onnan valóban igaznak érzem. Innen meg illúziónak. Ő, a maga pontjából engem eltévelyedett, komolytalan embernek gondolna. Mégis van itt egy hatalmas különbség, mégpedig az, hogy én jártam azon az állomáson, ahol ő áll, pont azon, pont ugyanúgy. Egy kis ideig jómagam is megállapodtam az ő igazságpontjában, szívemben igaznak megélvén azt. Ő azonban még nem volt az enyémben, ott, ahol most az én vonatom épp halad. Azt is tudom, ahhoz hogy engem elismerjen, a saját emelvényét kéne maga alatt összetörnie, és erre, valljuk be, nagyon kevés ember képes. Ma már maximálisan megértem őt is és magamat is. De már nem neki, hanem magamnak hiszek. Nincs más választásom, mert ha körülnézek a világban, biztosan tudom, az egyetlen járható út számomra az, ami elvezet engem oda, ahonnan erre az egészre már kívülről rálátok.

Minden arról szól most tehát, hogy meglássuk mindenkiben és mindenben, amit én megláttam ebben a kollégámban pár évvel ezelőtt. A jelenségekben ugyanúgy, mint az egyes személyekben. Hogy hol vagyunk egymáshoz képest ezen az úton, milyen megállók léteznek, s azokban kik állnak. S így ezt az utat egyben átlátva végre megpillantsuk, mi van és mi nincs, mi igaz és mi nem az, mi a lényeg és mi a lényegtelen, mi volt a jelmez és mi van alatta, meddig tart a mozgó vonat és honnan kezdődik a statikus táj, mi a mese és mi ehhez képest a valóság, melyik az álszakáll és melyik a valódi, s honnan lehet egyiket a másiktól megkülönböztetni. Merthogy a dolgok nem igazán voltak a helyükön a fejünkben, ez tény, s mint a régi tollpárna esetében, csak erőteljes rázogatással lehet néha a kemény csomókat eltüntetni.

Azért írtam le ezt a kis „sztorit”, mert biztosan tudom, millió ehhez hasonló van. Mert ez egy ilyen látszatvilág – volt idáig. Most egy átfordulásnak vagyunk szemtanúi, elszenvedői vagy épp túlélői, érdemes tehát erre lélekben felkészülni. Sok minden fog majd teljesen megfordulni a szemünk láttára. Nagyon sokan a legeslegjobb szándékuktól vezéreltetve szálltak le bizonyos állomásokon, csakhogy valamiért, legfőképp kényelemből, ott ragadtak. Tudjátok, írtam már, szent meggyőződésem, hogy az emberek tényleg szeretnének jók lenni, nem akarnak ők alapvetően senkinek semmi rosszat, csak irgalmatlanul szenvednek, és ennek következménye mindaz, amit rossznak ítélnek meg a körülötte lévők – tegyük hozzá, az ő szempontjukból sokszor jogosan. Ám most sorba lettek állítva egyesével, mindenki kivétel nélkül, és csak annyit kellett tenniük, hogy nézzenek oda, ahová eddig is. Jött a falon a farkas és azt mondta: hamm, bekaplak. És ezzel lettek tulajdonképpen mind egy szálig átvilágítva. Nem az számít, milyennek látják, félelmetesnek vagy ártalmatlannak, halványnak vagy erőteljesnek, élethűnek vagy mesterkéltnek, hanem csak az, farkast látnak farkascsapdával, vagy egy kéz mókás árnyékát egy tanulságos mesében, netán már magát a kezet is. Van, aki még az árnyjátékról sem tud, mert háttal ül a falnak, egész népcsoportok is akár. Ahogy a kutyám sem tud semmiről. Ez is egyfajta rezultátum, ha alaposabban belegondolunk. Ám nyilván én most nem róluk beszélek. Hanem azokról, akik belevesztek az árnyjátékba, arra néznek, ott állnak, ahol az folyik, melynek tulajdonképpen árnyékként részei, ahogy a kiskutyám is, és a falnak háttal ülők árnyékai is. Magyarán mindenki, aki a falon határozza meg magát és másokat. Aki a szövedék része.

Mindenkinek csak maga elé kellett néznie egy pillanatfelvétel erejéig. Ennyi volt a feladat, egy gyors szűrővizsgálat, egy globális röntgensugár. Benne vagy az illúzióban, vagy sem. Honnan eredezteted a tudásod, honnan vezérled a tetteidet, merre mész, milyen impulzusok hatására, magyarán, ki vagy te valójában. Erre kapott mindenki személyre szabott, egyéni, ráadásul mások által is jól látható választ. Most már nincsenek titkok, mindenkiről lehet tudni, hol áll tulajdonképpen ezen a játékmezőn. És még egyszer mondom, ez nem ítélet, csak egy pillanatnyi helyzetkép. Ez nem arról szól, hogy ki buta és ki okos. Ki jó ember és ki rossz. Ki spirituális és ki nem az. Ki tájékozott és ki nem. Hanem csak arról, hogy benne van, vagy nincs. Ugye, értitek, hogy miért volt ez a világ legintelligensebb tesztje? Mert nem emberi szempontok, mércék és kategóriák alapján szelektált, hanem kizárólag az illúzió mentén, csak azt nézte meg, te egy adott pillanatban hol állsz. A lágy részeket most figyelmen kívül hagyta, csak a vázrendszerre fókuszált. Innen nem annak látszik ugyanis, ami onnan farkas. Ennyi. És nyilván lesz majd ultrahangos vizsgálat, meg EKG, EEG is, amikor már az egészséges vázrendszerrel rendelkezők egyéb kvalitásai kerülnek megmérettetésre. Ez egy többlépcsős vizsga, szerintem.

Nem szabad lenézni senkit, ha nem ment át ezen a vizsgán, mert az, hogy az elsősök a kis épületben vannak a zsákutcában, míg a tanárok meg a felhőkarcolóban a sugárúton, semmit nem jelent, pár elsősben ugyanis sokkal több lehetőség van, mint a tanító bácsikban. Nem győzöm hangsúlyozni, itt nem ítélkezésről van szó, nem rangsorról és címkékről, az emberek megosztásáról, csupáncsak arról, hogy most egy többlépcsős folyamat során eldől, ki végezze majd el az életmentő agyműtétet. Az sem ítélkezés és megosztás, hogy az agyműtéthez egyetemi vizsgát kell tenni. És még az is lehet, a kis elsős harminc év múlva sokkal jobban el tudná azt végezni, mint ma a professzor, és ez feltehetően így is lesz, hisz ez egy szellemi evolúció: igen ám, de a világnak most van szüksége egy csoportra, aki odalép majd felelősségteljesen a műtőasztal mellé. És ennek a csoportnak most már igenis hinnie kell magában. Ez után az egy év után meg végleg. Tudnia kell, a határátkelőnél az első ajtón őt engedték át a vámtisztek, hogy majd aki átmegy az összes ellenőrzésen, kapukat nyithasson majd kívülről mindazoknak, akik régen elhitették vele, ő egy senki. Akik még mindig látják azt, ami nincs. És ha azt látják, akkor nyilvánvaló, hogy minden, amit eddig látni véltek, ugyanennek az árnyékfának a gyümölcsei voltak. És ezért voltak képtelenek felismerni az almát színes térbeli objektumként. És mint tudjuk, egy fa árnyékáról az almát nem lehet leszakítani valós tudásként.

Nem tudom, mit hoz a következő felvonás, milyen helyzeteket, drámákat, újabb nehéz kihívásokat. De egyben biztos vagyok: ha úgy van, ahogy gondolom, akkor ez nem számít. Tudjátok, van az a vízparti játék, amikor egy tépőzáras tányérral kell elkapni egy bolyhos labdát. Úgy működik, csak fordítva, mint a bogáncs, ami mindenbe beleragad. Nos, ilyen ez a világ is. A ruhákba, göncökbe, ilyen-olyan jelmezekbe bele fog akadni az összes tüskés labda, amit ebben a játékban most a pályára hajigálnak, s csak az nem lesz tele színes göbökkel a végén, hogy már mozdulni sem tud tőlük, aki meztelen, akin nincs mire rátapadjon a labda. Odáig azonban el kell jutni, s ahogy többször megfogalmaztuk, lomtalanítással, vetkőzéssel, bontással, és nem berendezkedéssel, öltöztetéssel, ráépítéssel. Mindkettő dicséretes tevékenység, s van olyan helyzet, amihez az első kell, míg egy másikhoz meg a második. Csak most a másik van, ha jól megnézitek. A szemünk előtt születik meg az új föld, az új világ: az új ember. Aki önmaga, akire nem ragad a bogáncs, akit nem köt a háló, akit nem lehet mindenféle árnyjátékokkal átverni, az útjáról letéríteni, s aki ezért annak lát téged a világgal együtt, aki valójában vagy. A valódi almafát az almával, s a benne lévő magokkal, és nem csak annak megragadhatatlan árnyékát.

(LD)