Rozália, a fontos

Az eleven fáklya körbeszalad és ordít:
“Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv,
e két szó, mely a világ rángását feloldaná!
Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni,
építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni,
hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!
Halljátok: semmi előnyt ne kívánjatok,
előny értékében ne higgyetek,
s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kínál
és olyanok lesztek, mint a szívverés:
nyugalma működés, és működése nyugalom.”
(Weöres Sándor)

***

Rozália, a fontos

Kis Rozália, született Fátyolos Teréz, tudományos munkatárs volt a népi nyelvtudományi kutatóintézet ősi szoknyanevek alszekciójának nyelvjárási főosztályán. Tanulmányait neves iskolákban végezte, fontos oklevelei dolgozószobájának falát díszítették, nem sokat láttatva a tapéta eredeti, bájos, pasztellmintájából. A figyelmes látogató a bekeretezett papírosok között felfedezhetett olyan kincseket is, mint például az „Okleveles fűszerkóstoló” vagy a „Kreol nyelvi, népművészeti szakfordító”. Rozália nagyon sokat beszélt, mondhatni, be nem állt a szája. Társaságban, amint valaki elhallgatott, rá mindig lehetett számítani, hogy be ne következzék az a bizonyos, kínos csend, mert akárcsak egy profi kosaras a labdát, ő rögtön átvette a szót, és „én is” kezdetű monológjaival, a labda pattogásához hasonló hanghullámokkal terítette be a jobb sorsra érdemes helyiséget. Neki mindenről volt egy, a saját kis jukeboxába bekészített vinylsztorija, valamint ő mindenhez értett, sőt, másoknál sokkal jobban értett. Hanghordozásának tompa, kopogó, tudálékos monotonsága könnyen elandalította hallgatóságát, aki bárki, pontosabban akárki lehetett, csak figyeljen rá: Rozália ugyanis sosem válogatta meg, kinek mit mond, ilyen értelemben társasági élete nem volt túlságosan személyesnek mondható, amire nem is volt semmi szükség, hiszen alapjában véve sose mondott semmit és egyáltalán nem figyelt arra, amit mások mondanak. Számára a másik megszólalása csak támasztékul szolgált saját, üres szövegelését fenntartandó. Végtelen beszédfolyama, ami a szájából úgy áradt szét, mint kérődző tehén hátsójából a metángáz, nem takart lényegi mondanivalót (kifejezetten illett rá a mondás, hogy sokat beszél, keveset mond), ám Rozália olyan bámulatos ügyességgel vagdalta, tekerte, aprította egymásra a szavakat, hogy erre már csak akkor derült fény, amikor hosszú monológjainak hulladékából a katatón állapotba kábult hallgató komoly mentális erőfeszítéssel megpróbált pár, értékes gondolatesszenciát kisajtolni – ami az esetek döntő hányadában nem sikerült.

Rozália öntudatosan, emelt fővel élt, irgalmatlan büszke volt hivatására, mirelitgondolatainak teletömött hűtőládájára és természetesen tudományos fokozataira, amit a hozzá hasonló, Fontos Hivatást Betöltő, oklevelekkel kitapétázott dolgozószobákban ücsörgő társaitól kapott, ám a legeslegnagyobb öröm akkor járta át hiúságtól megcsontosodott tagjait, amikor egy napon eljutott ahhoz a megtisztelő feladathoz, hogy ő maga adjon át neves szakmai fokozattal járó díjat egy hozzá hasonló Címzetes Személynek, és ennek kapcsán egy Híres Újságíró meginterjúvolta. Ekkor úgy érezte, hogy végre a csúcsra ért. Rozália mélyen közéleti ember volt, társadalmilag érzékenyen izgága, falta a híreket, nála éjjel-nappal ment a rádió és a tévé, reszketett, hogy valamiről lemarad, és nem elsőként értesül Mindarról, Ami a Világban Történik. Ingerfüggő volt, olyan volt, mint egy csatornacső: zúdult belé a szűretlen input, és özönlött is ki minden átalakulás nélkül az output, elöntve e szennylével az egész életterét. Rozália szerint a konzekvens véleményalkotás a jellem tartóoszlopa, azt vallotta ugyanis, a langyosokat kiköpi az Isten, és ő nem akarta isteni köpetként végezni, ezért mindenről Határozott Véleményt Alkotott. S hogy ezt minél többen lássák-hallják, ezért a közösségi platformokon Rozália aktivitása példaértékű volt: amint kiderült, hogy Ugandában szélsőséges csoportok levágták a helyi, kis evangélikus közösség harangját, Rozália elsőként keretezte be komolykodó profilképét fekete harangkötéllel, majd hosszú, szószátyár posztban kifejtette Véleményét az Esetről, bizonyos csoportokat sáros kis kezével verbálisan földbe döngölve, míg másokat fonnyadt keblére szorítva magához emelte arra a képzeletbeli emelvényre, ahol, hite szerint, ő maga tartózkodott.

Rozália fogalmazása nagyjából úgy festett, mint kisiskolás járása zivatar után, aki az iskolába menet elhatározza, nem lép tócsába, mert különben szerencsétlenség éri, és őt fogja kihívni a tanító néni a vaktérképhez. Került minden hétköznapi kifejezést, pedig helyett pediglent mondott és írt, élőszóban gyakorta használta a hovatovább kötőszót, de előkerültek ablaktalan stilisztikai padlásáról olyan hajmeresztő kifejezések is, mint „messzetávolban látható”, vagy „kicsöppent szegény az egyetemről”, de sokszor megfordult szájában vagy ujjai alatt az „ezt a témát már kihüvelyeztük” pajkos szófordulat is, nála a gyerek nem szipogott, hanem seppegett, a rendező csak direktor volt, míg az elképzelés meg kizárólag szcenárió lehetett, és durcásan menőt írt a cool helyett. Mert ő „csakisazértse” beszélt úgy, mint egy mai ember, szégyellte és tagadta korának minden jellegzetességét, amiben pedig oly annyira érvényesülni akart, és amibe olyan szépen belesimult, hogy ezt észre sem vette. Ő pontosan tudta, a stílus maga az ember, és ő, hogy saját szavaival éljek, „magamagát fentébb” rakta, mint a póri aljnépséget, akik nem átallnak a laza kézlegyintéshez hasonlatos formulával elköszönni, és az alászolgája helyett azt merik mondani, hogy szép napot. Ez nála alapvetően kizáró ok volt, ahogy sok egyéb más is, például ha valaki tejszínhabbal itta a kapucsínóját, vagy netán ketchupot öntött a makarónira, mert Rozáliának semmi nem volt mindegy, nála a legapróbb dolog is Üggyé vált, és nem volt képes betudni személyes, tetszik vagy nem tetszik, lényegtelen különbségnek ember és ember közt. Nem, Rozália már egy rossz mozdulatból tudta, ki nem garanciális, ki nem hiteles és legitim, hisz ő Jogosan Ítélt, mert a kis, képzeletbeli pódiumáról ő pontosan átlátta, ki hogyan méretik meg Isten mindent látó szemében, sőt, ő azt is – idézem – „tűpontosan” (nagyon szerette a mémként terjedő, modoros kifejezéseket) felismerte, mi a Jó és mi a Rossz, mi Igaz és mi Hazug. Ebben aztán végképp nem ismert tréfát. Ha erről beszélt, ajka megkeményedett, az orra mellől lefutó marionett ráncok mély árokká élesedtek, és a nyakában egy ütőér görcsösen ugrálni kezdett a csúf anyajegy alatt. Írt is egy harcias verset a Jó és a Rossz küzdelméről, ideidézzük a háromoldalas mű első két versszakát Rozália jellemábrázolásának finom árnyalásaként:

Mikor a Jó közeledik lopakodva, szívem rejtett
Hőkamráiban fellobog a láng, narancs parazsa
Égeti ősz halántékom, búsítja elmém zárványait,
Ahogy déli legelőn a varjú csatakoz a póznán.

Ám ha a Rossz érkezik süvítve, béfú bordáim alá!
Sikamlós tőr hegye üti balkamrám veres odvait;…
Miközben fejemben zakatolva keringenek vadul
A rozsdás futószalagon penészedő műparányok.

Rozália világa rácshálózatú volt, egy acélvázas, frakciókra, fakkokra, klikkekre bomló útvesztő, ahol ő öntudatosan apró léptekkel tipegett a hideg fémfalak vezette úton a saját, mindig valakikkel szemben álló csoportjával. Rozália büszke volt arra, hogy átlátja ezt a térbeli excel világtáblát, ám a legkevélyebbnek abbéli kinyilatkoztatásában találtatott, hogy ő pontosan tudja, kinek a szava számít, azaz kire érdemes az embereknek hallgatniuk, és kire nem. Kicsit csorbítja ezen erényét, hogy ennek meghatározásában nem volt túl nehéz dolga, mert a rendszerbe foglalt címkefelhőben minél többen használják, annál nagyobb lesz egy adott név, persze különböző színekkel jelölve, hogy meglegyen a kellő dinamika, ezért Rozáliának sem kellett semmi mást tennie, mint lekapnia az egyik kis polcocskáról az ő színéhez, ahogy ő fogalmazott „látó szívéhez” közelálló, Hiteles Embert. Idézőjelünk azt a szomorú tényt hivatott jelölni, hogy Rozáliának sajnos nem létezett a szívében működő iránytű, ami vezérelte volna, mert bár nagyon komolyan vette a Saját Érzéseit, ám sosem mert igazán teljes testsúlyával rájuk támaszkodni, csak ha az adott érzésfuvallatot valamely, általa Nagyra Becsült társadalmi csoport (lehetett ez akár valamilyen ellencsoport is, mindegy, csak csoport legyen) legitimálta, és ily módon számára hitelesítette. Persze lehajolt ő bárkihez, akit az út szélén látott egyedül ücsörögni, főleg, ha ezt a gesztust sokan észlelték, vagy ha már a valaha számkivetett illető nem élt, és egy, Rozália számára kedves csoport sakálként kisajátította annak valaha lenézett, ám mára divatossá vált eszméit. Miután Rozália alapvetően és velejéig önimádó, élvhajhász és sznob volt, aki nem tudott némi távolságot tartani önmagától mint embertől, csúnyán megvezethető is. Ide-oda sodródott az eszmei áramlatok hűvös huzatjában, s nagyon boldognak tűnt, ha a falon egy kiálló gyertyatartóban vagy tűzcsapban végre pár pillanatra megkapaszkodhatott.

Rozália nagyon szeretett értelmetlen kérdéseket feltenni, ha véget ért egy hosszú értekezlet, és mindenki rohant volna boldogan a dolgára, ő biztosan feltett még pár Fontos Kérdést, Ami, Lássuk Be, Nem Elhanyagolható. Sosem érezte meg a felé záporozó mérges energianyalábokat, úgy általában véve nem vette észre magát, ha bárkit épp zavart, vagy netán megbántott. Gyakran kötekedett, pletykálkodott, szart kavart, híreket terjesztett, titkokat fecsegett ki, mert alapvetően imádta a drámát, és úgy hisztizett, ha valami nem kedvére valóan alakult, akár egy hároméves. Egy kollégája így jellemezte őt, szó szerint idézzük a vallomást: „Rozália olyan volt, mint a színes celofánba csomagolt, kemény savanyú cukor: amíg forgolódik, édeskés, ám a közepe törik, benne elfolyósodott, csípős töltelék, a törés széle csúnyán megsérthet, és a végére úgy szétmarja a szád, hogy megszólalni sem bírsz, kellemetlen utóízt hagy maga után, hosszú időre elveszi az étvágyad és tulajdonképpen nagyon egészségtelen, mégis eteti magát.” Rozália erre csak legyintett, ugyan, csak irigykedik ez a kis senki.

Rozália Különleges, Egyedi, Eredeti és Más volt, mint a többi ember – ahogy manapság mindenki. A többi Különlegessel összekapaszkodott, és sziszegve pfujolt azokra, akik azt gondolták, különlegesebbek, mint ő. Rozália felelősséget érzett a Világért, megértette, hogy itt végső soron nagyon sok minden Csak Rajta Múlik, Kizárólag Róla Szól és Őérte Van. Ha valami sikerült, az mindig az ő érdeme volt, ám ha nem, arról ő sosem tehetett. Más sikereit féltékenyen méregette, és azonnal a sajátjaihoz hasonlította. Bámulatos képességgel bármiben képes volt felfedezni saját magát, amiben mégsem, azt szerette volna végleg leradírozni a világ színteréről. Hitt abban, hogy Ő igenis kicsit jobbá teszi a mások által elrontott világot. Épp ezért folyamatosan Intézkedett: ha látott egy elveszett kesztyűt a parkban, azonnal felszedte, s már vette is elő a telefonját lefényképezni a félig elfoszlott anyagdarabot, és finomkodóan vicces posztban jelezte, leírás ellenében átadja azt jogos tulajdonosának. Ha valaki szabálytalankodott, vagy nem úgy viselkedett, ahogy szerinte kellene, ő nem volt rest, azonnal rendet teremtett, lett légyen szó helyesírásról, egy gondolat kisiklásáról, egy étel elkészítésének módjáról vagy csintalan padfirkálásról. Állandóan figyelmeztette a hivatalos játékszabályra társait (azt nem úgy Kell!), s amint érdeke úgy diktálta, azonnal a paragrafusokért rohant, amiket máskor, amikor érdeke úgy kívánta, értelmetlenségükre hivatkozva, máglyán kívánt elégetni: önkéntes és öntörvényű csendőrként járt-kelt a világban, csípőre tett kézzel, fejét csóválva, gumibotját lengetve, sípját fújkálva.

Mint fentebb láthattuk, Rozália Végtelenül Korrekt volt, ő betartotta a neki tetsző és őt védő szabályokat, ha azonban azok nem kedveztek számára, akkor egyenes derékkal és felszegett állal állt át az ellenállás félig megkopott krétavonallal elkerített térfelére. Alapvetően rendszerhűnek volt mondható, mélyen hitt a rácsos ablakú, fülledt tornaterem szokásjogaiban, annak intézményrendszerében és premisszáiban, illetve az azoknak ellenálló erőkben a mindenkori dialektika jegyében, mert ő Tudta, a világ rendje az, amit arról megtanult Az Okosoktól – és ebben sem ismert Rozália tréfát. Egész lényét az ideálltjaitól ellesett gondolatokból, szokásokból, jellemvonásokból rakta ki amolyan absztrakt, Picasso-szerű mozaikképként, amit emelt fővel Önmagaként definiált, s pocsolyás lelkivilágát mély tónak látta, ahogy a végtelen ég tükröződött annak felszínén. Ha bármi történt a világban, ami túlmutatott a dolgozószobájának sötét, porlepte zugain, ő azonnal fontoskodva bepörgött, mint hetvenes évekbeli búgócsiga az angyalföldi lakótelep linóleumán, és végtelenül élvezte, hogy Helyzetbe Került. Ott tipeghetett-topoghatott az Események Középpontjában, elégedetten kotkodácsolva kotnyeleskedhetett, végre aktívan tehetett valami Fontosat, és ezt mindenáron azonnal közhírré akarta tétetni. Lelkesedett az emberi jogokért és jogtalanságokért (nem értette meg, hogy a kettő valahol egy és ugyanaz): általában mélységesen felháborodott és kikérte magának, miközben a szíve meg majd’ megszakadt. Hisz Ő a Lelkén Viselte mások sorsát, Ő Igazán Segíteni Akart, mert Neki Küldetése Volt, mégpedig megmutatni az embereknek valamit, amiről néha ő sem tudta pontosan megállapítani, hogy tulajdonképpen mi is, de ez nem számított, mert a lényeg az volt, hogy ő Már Ott Van, még ha még itt is volt, de Ő Már Megértette és Tudja, Mi az Igazság.

Fahumorának szálkás léceivel előszeretettel kerítette be magát, vicceskedett, amikor nagyon nem kellett volna, és sóhajtozva komolykodott minden isteni tréfa láttán. Szerinte ugyanis Vannak Dolgok, Amiken Soha Nem Nevetünk, ezek általában azok a közhelyes érzelgősségek voltak, amik őt közvetve vagy közvetlenül érintették. Rozália szentimentális és szenvelgő volt, őt a veséjéig szétmarcangolta a Létezés; ha meghallott egy lágy dallamot, neki, ahogy mondani szokta, „azonnal lúdbőr borsódzott a karjain”, s ő csak akkor volt hajlandó elolvasni egy könyvet, ha az sárkánykarmaival beletépett a májába, kifordította a zúzáját, és felszakította a zsigereiben zengő léthúrokat, mert Rozália olyan mélyen átélte önmagát és ezáltal a világot, hogy ebbe minden pillanatban félig-meddig belehalt. Bele volt mártva a saját lényébe lágyan, halálosan szerelmesen, mint olcsó teafilter a forró vízbe, és imádta az „élet ízét”, ami a kis tasakból kiáradva körülötte kavargott. Megkönnyezte a filmeket, verseket, zokogva olvasta barátnőjének beszámolóját arról, hogy hogyan gyógyult ki Petike a rettenetesen fájdalmas talpszemölcséből, és milyen drámai, hogy meghalt szegény, nyolcvankilenc éves nagypapa.

Rozáliáról mindig tudott mindent minden ismerőse, ő sosem tűnt el, csak néha pár órára sértődötten elvonult, hogy aztán újra megjelenhessen afféle főnixmadár-imitációként. Ő ugyanis nem hanyagolhatta el a nyelv lógatva, a közösségi kirakatokba mázolt, „Rozália, a fontos” képet: pózolt, beszámolt az útjairól, Jelentős Emberekkel parolázott, szalutált, fél térdre ereszkedett, ám a kemény kis kalapját sosem emelte meg szívből senki előtt, aki nem valahol a pódiumon álló, Ő Magának a tükörképe volt. Rozália ugyanolyan szorgosan ápolta és csereberélte a kapcsolatait, ahogy fonnyadt kaktuszait az irodája párkányán, miközben alapvetően kirekesztettnek és meg nem értettnek vélte magát, s úgy szórta élete száraz darabkáit a környezete elé, mint magányos öreganyó a kenyérmorzsát a kisváros kihalt főterén. Folyton folyvást dicsekedett, mondhatnánk, néha még kérkedett is az eredményeivel, de mentségére legyen mondva, általában e mócsingos falatkákat az „á, ugyan, nem is, én dehogy” lágyító körettel tálalta. Nagyon szerette az epitheton ornansokat a neve körül (pl. Okl. Kis Rozália, hivatásos lágygrafitfaragó művész), alapvetően mindenféle rangjelzést és titulust; hamar el is végzett egy gyorstalpaló jogi kurzust, hogy alkalomadtán, félig hivatalosan a dr. betűket kibiggyeszthesse a neve elé, és irgalmatlanul büszke volt rá, hogy Évariste Ndayishimiye, a burundi elnök 2023-ban kezet rázott vele a „Maszáj tánci combdíszek 50 éves fejlődési íve” – című tanulmánykötetének nemzetközi elismeréseként egy rögtönzött állófogadáson.

Summa summarum, Rozália komolyan vette önmagát, az életét, és még komolyabban vette a halálát, amit sorsa legpatetikusabb, legteátrálisabb eseményeként félt egy életen át.

Lejegyezte Szent Habakuk megfigyelő, negyedik fellegpáholy, harmadik alrend, Rozália halálának órájában.

Miután Szent Péter hangosan felolvasta Rozália papírját, felnézett az elosztó angyalokra.
– Vigyék a Fontoskodók bugyrába!
– De, főnök, hisz oda már egy teremtett lélek be nem fér, teljesen megtelt a bugyor, sokan már csak a bejárathoz vezető, kígyózó sorokban ácsorognak! Légyszi, ne küldj már mindenkit oda, ebből káosz lesz a végén!
– Nincs mit tenni, ha mind oda való.
Mikor a soromra várva meghallottam Rozália jellemrajza után ezt a párbeszédet, nagyon megrémültem. Intettem az egyik arkangyalnak, és halkan megkérdeztem:
– Nem tudom, a Fontoskódókhoz osztanak-e be, de semmi esetre sem akarom megkockáztatni, nem szeretnék ugyanis Roziékkal egy üstben főni. Kaphatnék egy extra esélyt, hogy amikor újra visszajövök, már biztosan ne oda jussak? Lehetnék a földön egy életen át egy igazi, másodosztályú senki, hogy megértsem, valaha én magam voltam Rozália, és tudatosan elengedhessem őt magamtól? Megoldható ez valahogy?
Az arkangyal mosolyogva felsóhajtott, bólintott és kiengedett a sorból, már csak kemény talpára emlékszem, ahogy letaszított a földre: és, lám, most itt vagyok, s minden pillanatában ennek az életnek figyelmeztetem magam arra, hogy addig jó, amíg ez itt rajtam kívül igazából senkit sem érdekel.

(LD, Illusztráció: Picasso)