Samosi alkímia

Volt szerencsém egy csodálatos hetet eltölteni az Égei-tenger egyik legvarázslatosabb szigetén, ami nem annyiban érdekes, hogy elmondhatom, nyaraltam egy jót, mert amit én ettől a szigettől kaptam, ennél jóval több. Ahogy autóztunk a filmfőcímbe illő zöld hegyek közt a hegyoldalakban eldugott kolostorokat lesve, melyek hatalmas ciprusokkal övezve álltak méltóságteljesen, alattunk a türkizzöld tengerrel, a kabócák döbbenetes zenebonája közepette, mögöttünk egy szürke ragasztószalagként kanyargó úttal, egy pillanatra megéreztem, milyen az, amikor az ember nincs kivágva egy éles ollóval a valóságból, amely körülveszi, hanem az őt körbevevő világ olyan, mintha ő maga kifordult volna, s megnézi önmagát így is, befele tekintve. Minden egyben volt, hogy szeretek kikerülni a fősodorból, hogy imádom az eredetiséget, a kontrasztos színeket, a szelet, a türkizkék vizet, ezt a kissé kopott, rusztikus, kicsit hipszter hangulatot, a kis, eldugott hoteleket, a céltalan mászkálást, szemlélődést, a hegyeket-dombokat és mindent, ami repül.

Néha az volt az érzésem, az egész szigeten csak mi vagyunk, kilométereket tettünk meg, hogy nem láttunk senkit: magányosan kanyarogtunk a hegyi szerpentineken, álltunk egy hófehér kis kolostor előtt a néma csendben, teljesen egyedül sétáltunk a part menti halászfalvakban és a hegyoldalban lévő, szinte már világvége utáni szellemvárosnak tűnő, Jarmusch filmbe illő, bájosan kopottas városkában, netán ültünk a kavicsos tengerparton, és csak a már-már giccses színű tenger, a gömbölyű kavicsok, egy elhagyott parti épület s mögöttünk a sötétzöld hegyek osztoztak társaságunkban. Döbbenetes élmény volt, azon nevettünk, itt történt valami, ami hirtelen kisöpörte innen az embereket, s amely kifejezetten a hely előnyére vált.

Aztán elmentünk egy strandra a repülőtér tövében, ahol azért már volt pár szál turista, és ott szálltak fel a hatalmas gépek a fejünk felett, amiket gyerekkorom óta rajongva imádok, néztem az eget a vízben állva, s a zöldeskék, hűs, kristálytiszta víz és a halványkék, felhőmentes égbolt egybeolvadt a szélben: ez a két szabadságot hordozó csodálatos elem ott bennem összeért egy pillanatra és megértettem, néha miért érzem olyan cudarul magam a világban. A nemek világában. Ami arról szól, milyen nem vagyok. Ahol semmit sem lehet, minden elképzelésem előtt robotok által épített, konok betonfalak állnak, ahol a lét természetes állapota a nincs. Megértettem ezen a varázsszigeten, hogy az alkímiai átalakulás a kifordulás művészete, amikor a nincs-ek világából az ember átbucskázik a van-ok világába. Ami egyetlen valóság két vetülete.

Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, az utóbbi években minden nyaralásunk kissé elfuserálódott: hol családi tragédia, hol helyi forradalom törte kerékbe vagy hiúsította meg az utunkat, volt, hogy a földön aludtunk, mert a négy ágyasnak meghirdetett szobában csak egy duplaágy volt, máskor, a lakókocsi, amit béreltünk, olyan rozoga és kényelmetlen volt, hogy majd szétesett alattunk, alig vártuk, hogy leadhassuk, legutóbb meg a saját hülyeségünk miatt kifogtunk egy tucitucis, animátoros, medence partján tülekedő néppel teli, rémes szállodát, ahol még hajnali háromkor is dübörgött az agyhalott buli a fülünkbe. Idén már úgy voltam vele, mindegy az egész, menjünk valami víz mellé, nekem már az is megteszi, hogy nem kell egy hétig semmivel törődnöm, süt a nap és megmártózhatom a tengerben, ami nélkül nagyon nehezen bírok ki egy nyarat. Találomra ráböktünk egy szállodára, jó kevés csillaggal, messze a strandtól, fent a hegyen, hátha megússzuk a tucitucit és az animátorokat, no meg ezen a szigeten még nem voltunk, olcsó, menjünk. Az eddigiekkel ellentétben, nem is készültem az útra, valahogy úgy éreztem, ezzel most semmi tenni valóm nincs, még fejben sem. Aztán az első nap után, mikor körülnéztem, úgy éreztem, velem most valami csoda történt, mint a Lostban a hősökkel, s én is csak ültem és vigyorogtam magamban a tengerparton, mint John Locke, amikor rájött, a sziget valami különleges dolgot ajándékozott neki.

Megkérdezte pár napja tőlem valaki, miért mondom a világra, hogy illúzió, amikor magában hordozza eleve az illúziót, amit én magam teremtek oda, akkor mégiscsak valóságnak kell lennie, ami ezt hordozza, nem? Szerintem a világ addig illúzió, amíg kint van. Amíg kivágom magam belőle és forgolódom benne, illegek-billegek előtte nem találva a helyem. Amíg hatni akarok rá, irányítani, kívülről taszigálni, miközben bele vagyok ragadva. Amíg azt mondom, én innen bentről, egy kis részeként irányítom azt, ami ott kint, körülöttem ugyanilyen részek összességeként létezik. Amíg a gép szárnyán ülve, annak billegtetésével akarom kormányozni a hatalmas Boeinget. S arra döbbentem rá ezen a szigeten, hogy lehet ezt máshogy is. Fölé emelkedni ennek az egésznek, elengedni minden akaratot, ellazulni teljesen, és csak hagyni kivetülni magamból a világot, ott nyomkodni a kapcsolókat, ahol azok tényleg vannak, és jé, akkor lesz igazi, amikor végre megértem, mert megtapasztalom, hogy nem objektív. Amikor felfogom, hogy a bennem lévő tartalom manifesztálódásával érintkezhetek csupán, akkor a világ nem lesz egy velem szemben álló fordított tükör, egy idegen androidbirodalom, ahol én magam sem lehetek értelemszerűen más, csak robot. A világ, ahonnan ez a birodalom létrejött, mi magunk vagyunk, mi vagyunk a teremtői a saját, itteni biobábszínházunknak. S amíg az ember nem eszmél önmagára, nem is látja android falanszternek, ez csak onnan látható, ahonnan belehelyezkedik.

Az emberek – köztük én is – úgy élünk, hogy körbe-, pontosabban kivágjuk magunkat, ami eleve baromi fájdalmas, a világból annak érdekében, hogy létrehozzuk az ént. Aztán egy pillanatra kiemeljük a kivágott részt a háttérből, s valahogy esetlegesen visszahajítjuk rá. Súrlódás, össze nem illés, konfliktus, minden azt fogja megmutatni, ki nem vagy. Pedig a világ és te egyek vagytok, belőle vagdostad ki a mindennapok körömollójával a saját kis formád. Van egy tested, benne millió sejttel, sok-sok jól működő szervvel, tüdővel, vesével, aggyal. Szerintem kevés ember van, aki azt mondaná erre a testre, hogy ez nem ő, hisz ennek alkotórészeiből áll. Mégis van egy kis távolságtartás, amikor azt mondom, a gyomrom, a karom, a mandulám: az azonosulás nem teljes. A test objektív jelleget ölt a szemlélő tudat számára. Pedig ő irányítja, a szíved a tied, nem objektív, s legfőképp nem független tőled, mégsem tudod onnan, ahol most vagy irányítani a működését, mert ha futsz, gyorsabban fog verni, ha akarod, ha nem, és meggebedhetsz, akkor is így lesz, ennek uralásához minimum indiai jóginak kell lenni, de mindenre még ők sem képesek.

Nos, így van ez a világgal is, attól, hogy nem vagyunk tudatában, miként működtetjük, és nem tudunk minden elemére hatni, a mindenkori valóság, amiben meghatározzuk magunkat, éppúgy hozzánk tartozik és éppen úgy nem független tőlünk, mint a testünk. A szomszéd Józsi, Donald Trump vagy az a berepedt ablak és a tegnapi zivatar pont annyira a szerves részünk, mint a testrészeink: gyomrunk, a térdkalácsunk, az aortánk vagy egy hajhagymánk. És ahogy a testünkre is bizonyos határok közt igenis tudunk hatni, betegségeket legyőzni, lefogyni, megerősödni, megtanulni egykerekű biciklizni, fejen állni, vagy lemenni spárgába, úgy a valóságunkra is.

Ez olyasmi, mint egy tölcsér, amiben van egy éngolyó valahol középen, alul a test, fent a világ, de a tölcsér egy. A betegség a testnek ugyanaz, mint a konfliktus a léleknek. Ha megértjük üzenetét, megoldásával, legyőzésével az immunrendszerünket erősítjük, és így jutunk el az egészség, egység állapotába. Oda, ahol a kis kivágott figura befordul az eredeti helyzetébe, ahonnan kivágattatott, és összeolvad a háttérrel. Pontosabban kifordítja az én-határait, mint egy zoknit, s ami eddig elzárta a világtól, bekerül, és minden, ami bent olyan szépen összeállt ebben a nagy világi forgolódásban, kikerül. Mint az agyam által lefordított szavak: az agyban keletkező biokémiai folyamatok eredményeként én most szavakat teremtek itt kint. A lélekben zajló biokémiai folyamatok idővel új valóságot teremtenek, amint az alkímiai folyamat eljut erre a pontra. Az anyag felforr, s jelleget vált: vízből gőz lesz, s anélkül, hogy ugrálna, vagy felfelé húzná magát, kikerül a fazékból, s körbeöleli azt. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, kell a tűz és a fazék, ami eleinte talán korlátnak is tűnhet a víz számára. De megéri, mert a forrás első pillanatától kezdve minden már csak a felemelkedésről, gőzzé válásról szól. Egyre több lesz az „ez igen!” – élmény és egyre kevesebb, a „nem, ez nem lehet igaz!”- dühkitörés. Szerintem még soha olyan teljesen nem tudtam megélni, milyen az, amikor a világ és én összeillünk, összeolvadunk, az illúzió valósággá válik, mert nem tudom magam elválasztani tőle, és meglátom végre benne magam, mint most ezen a szigeten. Persze ez az élmény csak eseti és mulandó, töredékes, személyes és jelentéktelen, messze járok nyilván még a 100 foktól, de egy csepp ízelítőt kaptam belőle, és nagyon ízlett, bevallom.

Épp ezen morfondíroztam a sziget egy világtól elzárt kolostorának kerengőjében bandukolva, lelkemben egy most születő, teljesen új érzéssel, mikor is lepillantottam a földre, és egy hatalmas, gyönyörű pávatoll hevert épp a lábam előtt a kis kövekből kirakott téren. Hogy hogyan került oda, elképzelésem sincs, talán a szerzetesek tartanak pávát, és csak utólag, már itthon lestem meg, mi is a pávatoll jelentése, mert napokig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nézzek már utána. Ezt találtam:
„A pávatoll a filozófiai arany, a bölcsek kövének gyakori szimbóluma. Jung szerint az alkimisták számára a páva ugyanazt jelenti, mint a szivárvány, és egyesek azt gondolták, hogy az arany a páva tojásából születik meg. Az alkímikus művelet utolsó fázisában tehát megjelenik a pávatoll jelképe. A színes felszínen, ahogy olvad a fém, már jelzi az utolsó állomást a nagy transzformáció előtt. Majd, amikor az alkimista elérkezik a végső ponthoz, a fennmaradt anyag illékony része már elkezdte a transzformációt. Ebben a pillanatban a pávatoll jelképezi, mint minden madártoll, az átváltozást, a változóképességet. A pávatoll tehát a spirituális megjelenítése az átváltozásnak.”

Hiszek abban, hogy a testünk minden sejtje egy holisztikus, szerves egység része, nem történhet semmi a bokámmal anélkül, hogy ne hatna ki, mondjuk, a szememre vagy a körmömre. Talán a hatás nem közvetlen és azonnali, de az egység attól egység, hogy olyan, mint a szőttes, nem húzhatom meg egyetlen szálát sem anélkül, hogy megváltoztatnám az egészet. Ahol utánanéztem a pávatoll jelentésének, a következőt találtam még zárásként. “A pávatoll üzenete: készülj, mert egy nagy spirituális átalakulás küszöbén állsz”. Nem éreztem azt, ez most nem illik rám, sőt, most ezt nagyon találónak véltem, mert épp azt élem meg mostanság, mennyire más lett minden. Nyilván a nehezén túlvagyunk az egyéni kis fazékjainkban, s innen már egyre több apró csoda vár minket, ahogy szépen lassan elkezdünk kipárologni forró, zárt celláinkból a friss levegőbe. Ez olyasmi, mint a gyógyulás, aki volt valaha komolyabb beteg és kigyógyult a betegségéből tudja, az átváltozás csak utólag érhető tetten: a betegség és az egészség olyan, mint a színátmenet a fehérből a feketébe. A köztes szürke rész mindig az egyik oldalra tolódik, még nem vagyok egészséges, vagy már nem vagyok beteg. Onnan lehet tudni, a folyamat elkezdődött, hogy az egészség minősége lesz a meghatározó, már jól vagyok, de még gyenge. Már fehér, csak még olyan „koszosfehér”. Semmi gond, mert ez már fehér, s jelzi, a fekete korszak véget ért, még ha innen hosszú is az út a teljesen tökéletes hófehérig.