Self tamagocsi

(Folytatom a régi írások feltöltését, most időnként berakok ide-oda egyet, amíg végre el nem fogynak. Az alábbi írást azonban még az előző gondolatmenet lezárásaként ideillesztem a sor elejére. A soron következők meg random mennek hátra, ugyanis nem akarok sem fullasztó bejegyzéscunamit generálni az oldalon, sem pedig a hírlevelesek postafiókját szétspammelni. De ez az egy még nagyon idekívánkozott. Akit meg érdekel a többi, a régi blog címke alatt – most egy darabig még rendszeresen bővülő sorban – egyben majd megtalálja őket.) Az alábbi írás szintén hat évvel ezelőtt született:

***

Ha körülnézek a szűkebb és tágabb környezetemben, meg kell állapítanom, az ember legnagyobb problémáit az okozza, ha rápakol az életére egy olyan alternatív valóságot, aminek a fele sem igaz. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Sajnos ehhez a mai életstílus igazán kitűnő terepet szolgáltat, talán nem véletlenül: az illúziók lebontásának korát éljük, nyilvánvaló tehát, hogy most az emberiség legfőbb feladata az illúziókkal van. Mindenféle illúziókkal, a photoshoptól, a plasztikai műtéteken, a közösségimédia-álvilágon, a politikai hazugságokon, a hírek megkérdőjelezhetőségén át az egyéni, érzelmi illúziókig, tényleg végtelen a sor. (Megtapasztaltam például, hogy önmagában az, hogy az ember leteszi a voksát egy magasabb rendű, nevezzük úgy jobb híján, szellemi út mellett, még nem védi meg semmitől; az életét egyáltalán nem teszi sem kellemesebbé, sem könnyebbé. Sőt, tapasztalatom alapján bizonyos szempontból sokkal küzdelmesebbé válik az ilyen lét, hiába hirdetnek mást a lila felhőkön lebegő ezoterikusok, mert szerintem ez is egy ilyen csilli-villi vetített illúzióréteg Neo szakadtpulcsis valódi világán, csak más szögből mutatva meg ugyanazt, amit a materialisták élvhajhász, HDR vetítései.)

Szóval körülnézek, és azt látom, nagy baj van minden szinten. Hiányzik a hiteles élet, ami megvédi az embert. A nagy álmok összeomlása, a többszörös hazugságrétegek néha kínos lefoszlása, a hősies vállalások és ígéretek hirtelen dugába dőlése, a hatalmas beharangozással és közönségovációval elinduló példamutatónak hitt „zarándokutak” vakvágányra futása, amit látok. Öngyilkosság, válás, csőd, betegség, összeomlás, háború sokszor e látszatvilágok vége az emberi lét minden színterén. Vagy mindezek ideiglenes leplezése, elodázása az újabb és újabb vetítések által. Én magam is átestem – ráadásul többször is – ezen a buktatón, szerencsére nem zakóztam túl nagyot, még időben észhez tértem. Legalábbis remélem.

Miért van ez így, miért építünk hazugságból csapdát saját magunknak? Miért nem fogadjuk el, hogy az élet tökéletlen, és mi magunk is azok vagyunk? Miért nem értjük meg, hogy ami felé törekszünk, sosem rárakással, hanem lebontással érhető el, hogy a csupasz fal a tapéta alatt van, és ha egy téglamintás tapétát ragasztunk a már így is ujjnyi vastag tapétarétegre, az nem lesz igazi fal, sőt, egyre inkább eltávolít attól? Az a vastag papírréteg ráadásul létrehoz egy álfalat, ami nagyon veszélyes, mert szeret rádőlni az emberre. Szerintem azért van mindez, mert túl messze kerültünk már a létünk alapjaitól. Hogy mennyire nem találjuk magunkat, azt megmutatja például az az ártalmatlan jelenség is, hogy mennyi mostanában a felvett név, még az ún. szellemi körökben is. Most nyilván nem a nicknevekről beszélek, és nem is arról, hogy régebben minden Józsi „Zsozé” vagy „Dzsó” lett, hanem arról, amikor Béla rájön, hogy ő „valójában” nem is Béla, hanem Ubul. Szerintem meg tökmindegy, kit hogy hívnak, nem? Ez csak egy ideiglenes sorszám, amit a bejáratnál kapunk ehhez a játékhoz, persze, bizonyára kifejez ezt-azt, de alapvetően annyira lényegtelen, hogy ezt csereberélni kicsit olyan, mint amikor kamaszkorunkban katonai szimatszatyrokkal jártunk suliba, mert az volt a tuti alternatív, s teletűztük a pántját kitűzőkkel, és ha valaki Eddásból Beatricés lett, gyorsan kitűzőt váltott a tarisznyáján. Van pár ismerősöm, aki teljesen összezavar, mert Istvánból egy hirtelen harántimpulzus hatására Ottóvá vált, és persze nekem ő sosem lesz Ottó, mert ő István, de ő meg önmagának már nem István – és akkor még a vezetéknevek csereberéjéről ne is beszéljünk. És ez csak egy pirinyó példa a sok közül. Elképesztően ellentmondásos korban élünk, hatalmas üvegablakok, nyitott irodák és fitness termek, kirakatba kirakott „nyilvános” életek, percpontos Instagram „dokumentációk” a szexi reggeli csipáról – természetesen trendi vintage szűrővel –, miközben egyre jobban távolodunk önmagunktól, az életünktől és egymástól. Pontosabban a hiteles élettől, ami nem attól példaértékű, hogy elkerüli a kátyúkat és tiszta fehér talpacskákkal tipeg végig a műszálplüss fűszőnyegen egy monitoron, hanem, hogy igenis beletrappol a sok kátyúba, pocsolyába, végighalad a sártengeren – anélkül, hogy beleragadna.

Tegnap elgondolkodtunk itthon egy dolgon. Van két ismerős család, szinte teljesen egyformák. Középkorú, értelmiségi szülők, négy gyerek, lelki habitus, szép ház. Látszólag nincs különbség köztük, még a városka, ahol élnek is ugyanaz. Mégis az egyik család hiteles, teljes, önmaga. A másik nem. És nagyon nehéz volt megtalálni, miért érezzük így. Aztán megfejtettük: mert míg az egyik esetben nincs semmiféle látszatélet, vagy ha van is, szinte elhanyagolható, a másikban rákerült egy hajszálfinom réteg az alapokra. Egy olyan réteg, ami csak kifelé érvényes. A mindenkori „közönségnek” szól. Amit szeretnének ők is elhinni magukról. Olyan ez, mint a smink a nőkön, látszólag ártalmatlan dolog, mégis van benne valami csúf hamisság. Apró kis csalás, ami meggyőződésem, idővel ki fog kopni majd a magasabb szintű emberi kultúrából, ahogy a törzsi nyakgyűrűket is megmosolyogja a modern ember, nos, úgy fogja a még modernebb megmosolyogni ősei női maszkját. Vagy nem, én ezt nyilván innen nem tudhatom, de talán ahogy egyre jobban tért nyert a hétköznapi, sportos női viselet a hordhatatlan és vicces jelmezek helyett, úgy fog lehullani az arcokról egy napon az egy adott pontból valóban nevetséges és primitív smink is. Tehát itt van ez a végtelenül kedves család ezzel a kis sminkkel az életén. És idővel e nélkül már nem is tud kimenni az utcára. Ami azért baj, mert így lassan elfelejti, milyen is az igazi arca. Mert míg az eredeti nem igényel túl nagy törődést, csak azt, hogy megtisztítsák, netán bekrémezzék, a rajzolt arcot napról napra újra kell a nulláról teremteni. Így van ez minden látszat dologgal. Az emberek tetemes része egy ilyen self-tamagocsi csapdába került: létrehozott önmagán egy alternatív személyiséget, amit minden nap fel kell újra a semmiből építeni, majd etetni, ápolni, míg az igazi éhezik, fázik, koszolódik. És ez nemcsak azokra vonatkozik, akik ezt a self-tamagocsit a facebookon, youtube-on, vagy egyéb nyilvános platformon nevelgetik, mint valami kis házi kedvencet a díszkertben, hanem azokra is, akik maguknak alkottak egy fals ént, mert az igazi nem olyan kerek, nem olyan szép, nem olyan okos, sikeres vagy menő, és minden áldott nap újra- és újraépítik ezt a fals-self-et, és éltetik, etetik-itatják a külvilág energiájából.

Aztán persze idővel megelégelik, hogy a fejükre nőtt ez az elhízott kis szörnyeteg, és rituális self-tamagocsi harakirit követnek el: a nagy nyilvánosság előtt kinyírják ezt a látszat-ént mondván, az egész csak hazugság volt. Csak az a baj, hogy ezzel létrehoznak automatikusan egy újabb self-tamagocsit, az „igazmondót”. Mert az illúzió egy vírus, nem lehet kiirtani, beeszi magát a winchester legmélyebb, legrejtettebb fáljaiba, és hiába törlöd ki a programot, újratelepíti magát más néven. „Nem is az amerikaiak állnak a dolog mögött, hanem az ufók!” Ez csak egy újabb smink, egy más színű. Merthogy lehet csinálni „láthatatlan sminket” is. „Baby Mary megmutatta magát smink nélkül!” Hogyne, csak egy óráig készült a smink nélküli smink, ami csak attól sminknélküli, hogy nem kék vagy zöld, hanem bőrszínű. Merthogy a tényleg smink nélküli arc hibás. Az nem sminknélküliség, hogy lecseréljük a lila szemhéjpúdert testszínűre, de a pattanásokat, májfoltokat és a kicsit nagyobb orrot és a kurta szempillát azért „láthatatlanul” korrigáljuk. A sminkmentes, self-tamagocsi nélküli család épp attól példaértékű, hogy meg sem próbál tökéletes lenni. Náluk itt-ott bizony rumli van. A gyerekek nem kitűnő tanulók. A szülők néha veszekednek. Az anyuka sokszor bevallottan depis és mérges a családjára, mert magára már nem sok ideje jut. Apuka néha önző, mert elmegy a barátokkal bringatúrára. És mindezek ellenére, vagy épp ezért, csodás egységet alkotnak. Szeretetben, értékorientáltan, egy igazán vállalható, hiteles életben nevelik a négy klassz gyereküket, és azt hiszem, az ő életükben nem lesz válás, összeomlás, csőd és ön- és létszabotáló betegség. Mert nincs két fal, ami egy napon menthetetlenül szétválhatna, hatalmas pusztítást végezve a szobában. Ha nincs smink, nem vész el az arc sem, ami a sok smink alatt egy napon összelottyad, és már nem tudja magán tartani a naponta újrarajzolt, festett képet. (És még az is lehet smink, ha gyorsan odapingálunk pár anyajegyet megmutatván, hát nem is vagyunk mi annyira tökéletesek – ami tulajdonképpen épp arra szolgál, hogy eltakarja a csúnya, gennyedző furunkulust és azt hirdesse: „hibás vagyok ugyan, de csak két anyajegyem van”. Ez a legbénább smink a világon, mégis sokan kenik magukra, mert pontosan tudják, ahhoz képest, ami az arcukon ténylegesen ott van, a két kis anyajegy inkább dísz, mintsem csúfság.)

De össztársadalmi szinten is megjelenik a sminkelés, vegyük például ezt a modoros egyenlősdit. Ez már megint nem lebont egy réteget, hanem rárak: nem azt mondja, mi valóban mind egyenlők vagyunk, mert a létezésünk alapja megegyezik, egy tőről fakad és ezért eredendő jogunk a léthez azonos. Nem, ilyet nem mondanak, dehogy, sőt: a földön, ahová te szabadon születtél, nem lehetsz ám akárhol, engedélyek, papírok, plecsnik és határozatok alapján döntik el, hol hajthatod álomra fejed. Te alapvetően nem ember vagy, hanem ilyen-olyan vallású, származású, nemzetiségű férfi vagy nő, egészséges vagy fogyatékos, és igenis ez sokszor felülírja az emberi mivoltodat. De takarjuk ezt le szépen egy egyenlősdi takaróval, aminek, mondom, a gyökerével nem vitatkozom, sőt. Számomra nincs férfi és nő, arab vagy norvég, hetero- vagy biszexuális, csak az ember van, emberi minőségek, viselkedési módok, jellemek, azaz az ember mögött megbúvó szellem. Talán ha mindenki így gondolkodna, nem kéne ez a réteg, ami látszólag igaz, csak az vele a baj, hogy egy oltári nagy hazugságot fed le, mondván: nem mindegy, fiú-e vagy lány. De, szerintem meg épphogy tök mindegy. A lélek számít, a test csak illúzió. Ha valaki fogyatékkal él, azt segítem, amíg és ahogy igényli, de azzal, hogy állandóan azt hangoztatom, te is olyan vagy, mint én, csak épp az ellenkezőjéről győzöm meg. Ha valóban olyan, mint én, egyáltalán miért kéne erről ennyit szövegelni? Nyilván, ha valaki nem éri el a fogast, szó nélkül leemelem a kabátot, ahogy lehajolok magamnak is a kulcsért, ha leejtem. Ám ha már kell ez a flanc a dolog köré, nyilvánvaló, hazugsággal van dolgunk, mint a macsó szakács esetében, aki olyan mozdulatokkal szórja a sót, hogy az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú, a hatalmas füst alatt található-e egyáltalán bármiféle láng. Ennek a glamouros, modoros, „mert te megérdemled” és a „te véleményed is számít” világnak a hazug leplei alatt valami végtelen igazságtalanság, felborult egyensúly, beteg, rohadó, foszló világ lakozik, amiről senki nem kíván tudomást venni.

Gondoljunk csak bele, milyen dolog az, ha valakinek van egy élő kiskutyája, amelyik bekakil, bepisil néha, ugat és büdös a szája, hullik a szőre, ezért száműzetik a pincébe, és átveszi a helyét egy távirányítós plüsskutya. És a gazdi azzal játszik, azt sétáltatja, míg az igazira rá se hederít. Egy napon ez a gondozatlan jószág tuti a gazdája ellen fordul, én speciel ismertem egy embert még gyerekkoromból, apu egyik kollégája volt, akit a saját elhanyagolt kutyái téptek szét, miután végre hazatért hozzájuk.

Van ugye az én lakatlan sziget elméletem, tán már írtam is róla, ami arról szól, semmit nem csinálok az életemben, amiről azt gondolom, egy modern, felszerelt lakatlan szigeten, ahol senki sem lát, ne tennék ugyanígy meg. Ott is késsel-villával étkeznék, mert nem esik jól kézzel kotornom a tányérba. Stílusos, tiszta ruhában lennék, mert az énképemet így tudom megőrizni, nem slamposodnék sose el, az nagyon rossz közérzettel jár, edzeném a testem, karbantartanám az elmém. Írnék minden nap, és azokat a zenéket és olyan hangerővel hallgatnám, ahogy most. Olvasnék, tanulnék, és ha lenne tévéadás, én akkor se nézném. Folytathatnám a sort, nincs értelme. A lényeg, hogy a lakatlan szigeten nem számít, ki vagyok, csak az, hogy mit élek meg önmagamban. Ott már nem tudok a világ ellenében élni, lázadni és harcolni, de nem tudok mások előtt sem tetszelegni mindenféle mókás jelmezbe bújva, a külvilágból merítve újabb tapsenergiát a folytatáshoz. Szerintem a lakatlan sziget lét könnyedén megvalósítható egy zsúfolt nagyvárosban is, anélkül, hogy eltávolítana a való élettől, sőt, inkább közelebb visz ahhoz. Csak hozni kell egy döntést: mostantól semmi olyat nem csinálok, amit ezen a luxusszigeten magamban nem tennék. És itt kell egy kis szigorúság önmagunkkal, mert még úgy járhatunk, mint az egyszeri fogyókúrázó, aki a kúra végére dagadtabb lesz, mint volt. De tényleg csak egy kicsi fegyelem, figyelem, önkritika kell a dologhoz, és finoman, észrevétlenül le lehet válni erről az illúziógyárról ezzel a játékos módszerrel, aztán amikor a winchester letisztult, a jó program már fut magától, elég csak néha végigfuttatni rajta egy gyors vírusirtót: most ezt a közönségnek, netán mások hatására teszem, vagy a szigeten is így tennék?

El kell fogadni, hogy a tévedéseinkkel, a hibáinkkal vagyunk tökéletesek, a festményt az adott festék hiánya teszi gyönyörűvé, hiszen ha az egész vásznat bemázoljuk fehérre vagy rózsaszínre, az nem kép. Én például elmondhatom magamról, hogy elképesztő sok hibát elkövettem az életemben, sokszor szoktam azt szomorúan, néha sírva mondani, olyan az életem, mint egy tollal írt, itt-ott elrontott, majd átírt keresztrejtvény, ahol sehogy sem stimmelnek a betűk, a megfejtés ezért nem is jön talán már ki, sorok maradtak üresen, mások meg valami idáig értelmezhetetlen szavakkal kitöltve. Ilyen és kész, ezzel kell kezdenem valamit, még az is lehet, egyszer meglátom a poént. Lyukacsosak vagyunk, mint a tésztaszűrő, de ettől válunk csodálnivalóvá, mert mi együtt hordozzuk azt a tökéletes festményt, amire majd egyszer fölülről ránézve megértjük, miért volt balgaság az egész motívumot kergetni a kis tiszavirág-léptékű, emberi életünkben. Ettől még persze törekednünk kell önmagunk kiteljesítésére, tökéletesítésére, de nem sminkkel letakargatva a nem tetsző részeket, hanem előhívva a rétegek alól, megértve, más módon újraélve, meggyógyítva a múltbéli sebeket, és elfogadva a heget, ami utánuk marad.

Én bizony nem akarok egy self-tamagocsit nevelgetni önmagam helyett, persze egyáltalán nem biztos, hogy ez sikerül, de folyamatosan tépem le magamról ezeket a rétegeket, mint régi lakótelepi szobában a szobafestő az egymásra ragasztott, koszos papírcsíkokat. Sokszor esem én is az illúzió csapdájába, és ideig óráig nyilván engem is be lehet csapni, de szerencsére általában elég rövid idő alatt meglátom, ha valami nem stimmel, vagy valaki manipulálni szándékozik, netán egy púderpamacsot kínál és akkor azonnal jön a spakli: meg sem próbálom a félig levált tapétacsíkokat visszaragasztani, és nem félek minden hidat felégetni, ha arról van szó. Mert soha nem az számít, én magam hogy jövök ki a buliból, pontosabban az én földi, emberi mezem, hanem inkább az, hogy a csapat, aminek a színeiben játszom ezen a pályán, miként van képviselve általam. Nem gondolom, hogy nekem ezen a földön jól kell járnom, azonban az eszményeimhez hűnek kell maradnom. Viszonylag fontosnak tartom, hogy belülről kifele éljek, azaz a magamban megérlelt, változatlan belső pontomból kikelő szavak és tettek váljanak láthatóvá kint, és ne aggassak műszóvirágokat és műtett-erdőket magamra. Nem számít a nevem, nem számít, hogy elismer-e ez a világ vagy sem, nem számít, hogy jelenlegi mércével sikeres vagyok-e vagy sem, szép netán csúnya, okos vagy buta, szegény vagy gazdag. Mert rájöttem, a kettő úgyis csak kézen fogva jár. Épp annyira vagyok sikeres, amennyire sikertelen, tudok nagyon csúnya és gyönyörű is lenni, megéltem, hogy iszonyú buta, tudatlan vagyok, ugyanakkor azt is, hogy tájékozott és intelligens, szerethető és bosszantó, kedves és mufurc, boldog és depressziós, erős, mint a bors és elesett, beteg. Mit számít ez az egész? Semmit. Én nem számítok, olyan vagyok, mint a tibetiek homok-mandalája: a minta az örök, a homokot meg úgyis elfújja a szél.

Borzalmas tragédiáknak nézünk elébe, ha hagyjuk teljesen szétválni a valóságos lényünket egy látszatélettől, ha a bennünk kicsírázott magoknak a levelei, virágai helyett állandóan papírvirágokat aggatunk magunkra, és ha jobban érdekel már másokon is a látszat, mint az, hogy mi az igazság. Egyik végletből esik így az ember a másikba, ami már hasonlatos egyfajta hisztériához, amikor a röhögés hirtelen bőgésbe csap át, mert a kirakatélet, a kirakat ezoterizmus, a kirakat boldogság, a kirakat egyszerűség és természetesség, valamint a kirakat bölcsesség egy pillanat alatt tud pokoli katasztrófává válni. És akkor az olyan kínos, túl azon, hogy hatalmas tragédia megélni, amikor az az üvegépítmény, amiben az ember hitt, vagy amit valóságnak élt meg, összetörik alatta és ő meg lezuhan a mélybe, a sárba: épp oda, ami ellenében ezt az egész átlátszó kristálypalotát építette. Még ha gaz is, hadd hajtson ki az, ami bennünk van, annyira félünk tőle, mi lesz, hogy levágjuk, még mielőtt megvizsgálhatnánk, és a sebeket ezekkel a színes papírvirágokkal takargatjuk be. Lehet, hogy nem is gaz, no és ha mégis az? Nem számít. Legalább valódi. Igazi. És egy nálánál nagyobb, élő dolog része csak így lehet. Gondolkozzunk mindig az egész kertben az egy szál kis növényünk helyett, és akkor nem lesz kedvünk papírvirágokat hajtogatni, sminkkel ellepni a valót és élettelen self-tamagocsikat táplálni önmagunk rovására. Nem könnyű feladat, de talán épp ezért vagyunk most itt, hogy ezt elvégezzük.

Most, írás közben jöttem rá, hogy amúgy állandóan ugyanazt írom, de ez azért van, mert mindig ebbe botlom, mint a The Frame film főhőse, amikor nem tud kilépni a tévé képmezőjéből. Aztán elfárad, feladja, fogja a hegedűjét, és elkezd rajta játszani. Csodás film: nincs is más tennivalónk, fogni a hegedűnket, behunyni a szemünket, és eljátszani a magunk valóban igaznak tartott dallamát, s addig játszani-játszani, míg át nem repít minket a képernyőn túlra. Tök mindegy, ki mit gondol, tök mindegy, hülyeségnek tűnik-e, és tök mindegy, mi lesz az eredménye. A lényeg a dallam, az a sok kis magányos dallam, ami egy napon összeáll. S hogy mi lesz az emeletes, glamourkrémes hazugságtorta és a self-tamagocsik sorsa? Azt majd megnézzük a tévében.

(LD, 2015, Illusztráció: Igor Morski)