Sírba visztek?

Tegnap fél napra meghaltam, nem képletesen, hanem inkább amolyan bulgakovi értelemben. Mindig is vonzódtam a fekete humorhoz, ám sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem ér az a megtiszteltetés, hogy céltáblája lehetek a legnagyobb mókamester zseniális iróniájának. Ráadásul a történet laza szálon kapcsolódik egy másik fekete komédiába illő helyzethez, amikor édesapám halálát követően elmentünk a temetkezési vállalkozóhoz, elintézni az elintézendőket. Nem volt üres az iroda, ugyanis előttünk volt épp soron egy megtört páros, talán anya és lánya, akik szintén közeli hozzátartozójuk – nevezzük most Bélának, nem emlékszem már a valódi nevekre – temetését intézték. Csakhogy a dolog nem volt valami egyszerű, mert Béla utolsó kívánságával jól megkavarta a kissé már poshadt állóvizet, ugyanis azt kérte, hogy hamvasszák őt össze korábban megboldogult, s hagyományosan eltemetett asszonyával – legyen most a neve Jolán –, aki egy sírban pihengetett valamely később meghalt férfirokonával, esetünkben most Jenő, s temessék a közös urnájukat Béla édesanyja sírjába – akinek adjuk az Irén nevet. Ezt a bonyolult ügyletet kellett a bolondos külsejű és negédességét tekintve leginkább egy valentin napi lufikkal teli ajándékboltba illő ügyintéző hölgynek ott helyben leszerveznie. Mi szépen illedelmesen ücsörögtünk, én igencsak fájó szívvel magamba roskadva, hiszen apámtól egyben mint legjobb barátomtól is búcsúztam, s már épp erőt vett volna rajtam a szűk látókörű önsajnálat, amikor az asztal felől, ahol az ügyintéző hölgy már nagyon régóta telefonált fontoskodva magyarázván egy értetlenkedő illetékesnek a szövevényes helyzetet, a következő mondatok jelentése ütött rést gyásztól bezárult tudatomon:
– Jó, akkor még egyszer, csak vedd már magad elé, kérlek, azt a papírt: tehát arról van szó, hogy a Jolánt ki kell venni a Jenő alól. Igen, a Jolán van alul. Tehát Jenő az marad, ahol van, csak a Jolánt kivesszük alóla, és a Bélával összehamvasztjuk. Nem a Jenőt, hanem a Jolánt! Na és akkor őket így egyben, tehát a Bélát és a Jolánt, tesszük rá az Irénre. Igen, tudom, az Irén az már másik parcella… Jó, rendben, akkor tegyük őket inkább az Irén mellé, és akkor nem kell bolygatni. Nem, nem az mindegy, hogy rá vagy mellé, a lényeg, hogy együtt legyenek mind a hárman. Igen, igen, jobb is így, mert akkor nincs egybetemetésem, csak egy összehamvasztásom, és egy egyszeri exhumálásom. Rendben, akkor csak hamvasszunk össze és temessük mellé.
Majd mintha megérezte volna figyelmem hirtelen ráirányuló sugarát, megértően ránk nézett, hiszen ez a szervezkedés már jóformán vagy fél órája tartott, s nagyon együtt érzőn, fejét erőteljesen bólintgatva a telefont kezével befogva közölte, tényleg elnézést kér a várakozásért, de ez egy dupla exhumálásos összehamvasztásos egybetemetés, ami, ahogy láthatjuk is, szakmájának legkomolyabb kihívása. Én ekkor Bulgakovért kiáltottam magamban, miközben a hölgy ugyanazzal a lázas lendülettel folytatta mondókáját a telefonba:
– Jó, akkor nyilazd már a nevekhez légy szíves, hogy Jolán Jenő alól Bélával egybehamavaszt, majd ez az egész rá az Irénre, vagy akkor legyen inkább mellé.
Nagyon kínos lett volna nevetni, mert a hozzátartozók láthatóan cseppet sem voltak e kis wolandi morbidra hangolódva, de bevallom, nálam elvékonyodott a cérna, s csupáncsak annyi kellett a teljes szakadáshoz, hogy a szintén rángatózó ajkú testvéremre nézzek, és azonnal nyüszítve, könnyünket törölgetve rohantunk is ki a csöppnyi irodából, ahol a megtört pár riadtan üldögélt tovább kezét tördelve, s Béla nehéz sorsán merengve, s úgy szakadt ki belőlünk az ajtóban a mélyről fakadó röhögés, mint Karinthy novellájában az egész osztályból. Persze a hölgy azt hitte, hangosan zokogunk fájdalmunkban (ami valahol igaz is volt, csak ezen édes fájdalomról épp ő maga gondoskodott), és megint azzal a bólogató együttérzéssel befogva a telefonkagylót közölte, hogy persze, persze, ő megérti, tudja, ezek nagyon nehéz pillanatok. Miközben sejteni lehetett, hogy ez idő alatt az irodában az asztalon ülve keresztbe vetett lábakkal Behemót reszeli a karmait, Azazello épp az asztal alatt rágcsál egy fél csirkecombot, zsíros kezét a mit sem sejtő hölgy szoknyájába törölgetve, míg Korovjov pepita zakójában, orrán csíptetővel karmesterként irányítja az eseményeket egy papírvágó késsel. Leírhatatlanul személyes és életre szóló élmény volt, s innentől kezdve azt hiszem, soha többet nem éreztem őszinte fájdalmat a halál kapcsán.

No és épp ennek az eseménysorozatnak – halálnak, temetésnek – az egyik évfordulójához érve tegnap úgy döntöttem, sok-sok év kihagyás után újra és utoljára kimegyek a temetőbe, elbúcsúzom végleg a halál-képzetétől, viszek imádott szüleim sírjára egy szép fehér csokrot, és örökre elfelejtem, hogy milyen csúful megtréfált a halál, ráadásul nem is egyszer, hanem szépen zsinórban egymás után többször. Jöttek velem a csemeték is, úgyhogy igazán kellemes programnak ígérkezett a dolog. Útközben a Jászberényi úton véges-végig egy, a Bizottság névre hallgató nagy hírű együttes Műcsarnokbeli kiállítását hirdető plakát kísérte százméterenként az utamat, „Sírba visztek” felirattal. Konstatáltam a mókás egybeesést, majd a fehér csokor elhelyezést követően órákra ott ragadtam a temetőben, ugyanis a hatalmas gesztenyefák épp most dobálták el friss terméseiket, és az én gyermekeim fejüket lehajtva vidáman, s vég nélkül szedték a sima, tenyérbesimuló gesztenyéket. Ezalatt hatalmas utasszállítók repkedtek közvetlenül a fejünk felett a közeli reptérnek köszönhetően, s mi minden egyes gépnek komoly figyelmet szenteltünk ujjongó öröm kíséretében, hisz ilyen közelről ritkán lát az ember ennyi repülőt: integetve néztük a jelzéseket, tippelgettük a típusukat, hosszú percekig bámultuk az eget, majd jöhettek ismét a gesztenyék. Magamban meg is állapítottam, milyen vicces, már órák óta csak egészen le a földre a lábunkhoz, és fel az égbe, a fejünk fölé nézünk, a köztes tér ezen a délelőttön valahogy teljesen kiesett a látómezőnkből. Eleve nem jártam sírkertben hosszú évek óta, akkor is csak pár percre – pedig mindig is kifejezetten kellemes helynek tartottam, csak valamiért így alakult –, úgyhogy életem leghosszabb és legfurcsább temetőbeli élményével gazdagodtam a délelőtt folyamán.
Nos, kora délután hazatértünk, útközben megint megcsodáltam a „Sírba visztek” feliratokat, majd ebéd után ledőltem kicsit relaxálni. Csak feküdtem behunyt szemmel jólesőn, és ebben az állapotban egy pillanatra bevillant az Élve eltemetve c. film, amit bár nem láttam, de a sztorija kapcsán eltöprengtem azon, milyen jól is esne egy kicsit „élve eltemetődni”, azaz csak úgy mozdulatlanul feküdni, lenni és nem lenni egy időben, amikor nincs más dolgom, mint végre pihenni, miközben senki sem tud a létezésemről, és ezért végre békén hagy. Aztán jött az este, és napzáró teendőim közepette jött vele a hír: van számomra egy kis meglepetés. S ekkor derült ki, egy nagyon kedves régi ismerősöm volt az ajándék, akire párom hazatérve az utcánkban lelt, s aki nem tudta hirtelen megmondani, mit is keres nálunk, ahol a madár sem jár. Pár perc múlva azonban kiderült zavarának oka: egy korábbi bejegyzésemet olvasva ugyanis páran az engem is ismerő társaságából arra a következtetésre jutottak, hogy meghaltam, amit délutánra már afféle tényként kezeltek, és ő e „hírtől” lesújtva szinte önkívületben jött el a házunkhoz, s ha a párom nem éppen akkor jön haza, ő be sem csenget, hanem ugyanolyan lesújtva távozik. Jót nevettünk, mikor a helyzet tisztázódott, ám utólag rájöttem, soha nem éreztem még ilyen istenien magam, mint a saját halálom hírét hallgatva: ugyanis az a tudat, hogy ha csak fél napig is, de halott lehettem, ráadásul épp akkor, mikor földet és eget kémlelve a temetőben töltöttem a napot a „Sírba visztek” szlogennel a fejemben, megnyugtatóbbnak bizonyult minden más tudatállapotnál. Nagy kár, hogy csak ilyen rövid ideig tartott. Mindenesetre boldog voltam, szárnyaltam este, mint a Főnix madár, mert most értettem meg csak igazán, hogy hisz épp erről van szó! Számomra már réges-rég a legbeteljesítőbb, mikor azt látom, nem vagyok ebben az egészben benne, nem vagyok ennek a játéknak része! És felfogtam e haláli nap segítségével, hogy tényleg nincs halál, ami nem azt jelenti, hogy számomra nincs (azaz miközben azt gondolom, örök életű vagyok, azt is tudom, egyszer eljön a pillanat, mikor hozzátartozóim majd ott zokognak a síromnál, hisz ez nem a halállal való végső leszámolás); hanem azt, hogy amikor kikerülök e valóság falai közül, nem hagyok magam után üres fizikai nyomot, amiről tudhatnék. Semmit. Hisz ez az egész halál-játék csupán egy önmagamnak teremtett illúzió – erősen megtámogatva saját halottaim által – e valóságban annak érdekében, hogy erővel benne tartson, amire azonban már nekem az égvilágon semmi szükségem nincsen. Amíg azt hittem, benne vagyok e játékban, számomra az ebből kivezető egyetlen út is csupán a halál lehetett, ám ha már tudom, mert egyre gyakrabban megélem, hogy ez tulajdonképp nincs így, akkor semmi értelme ilyen ódon, rozsdás ajtókkal elzárni magam elől a kilátást. Csak leveszem a sisakot és kesztyűt, és hiába folyik tovább a virtuális játék, én abból kilépve nem maradok abban sehogy. S így akár vissza is térhetek bármikor. Hajmeresztő gondolat? Nem, hisz ki tudná megmondani, meghaltam-e tegnap, vagy sem; pontosabban kisétáltam-e a játékból egy kis időre, vagy nem? Akár meg is történhetett a dolog, s én egy pillanatra ott a gesztenyék és repülőgépek föld és ég által határolt köztes terében tényleg kiléptem a játékból magammal vonszolva a temető díszletét, s a valóságom ezt szépen vissza is tükrözte rám e fura kaland formájában, amiről midőn kiderült, hogy csupán félreértés, vissza is hurkolt engem a saját valóságomba. Ezen elmélkedtem még ma reggel is fogmosás közben a fürdőszobában, mikor hirtelen a rádióban a követező dalszövegre lettem figyelmes, mint utólag kinyomoztam, a Pluto zenekar jóvoltából:

„…nem hinném, hogy halott lennél, csak mert fekszel és nem mozogsz,
nem hinném, hogy halott vagy, csak mert a szemed olyan nyitott…”

Elképedve a tükörképemre bámultam, hogy megint milyen érdekes egybeesés, és csak ekkor vettem észre, hogy a mögöttem lévő fürdőszobaszekrény tetején hanyagul elhelyezkedve Woland, és felettébb különös kísérete dörzsöli cinkosul mosolyogva, elégedetten a tenyerét.

2011
– L.D. –