Smink nélkül

„Úgy látom, hogy rendszerint nem azért tekintünk csodának valamit, amit mi látunk benne, hanem amit mások látnak. Úgyszólván minden csodát másodkézből szerzünk. (…) Bármennyire telítve vagy is csalékony izgalmakkal, amiket másodkézből szereztél olyan emberektől, akik legnagyobbrészt maguk is másodkézből szerezték illúzióikat – ez szerencsére nem jutott eszedbe, különben kételyeid támadtak volna, vajon sajátod-e az, amit elképzelsz.” (Mark Twain) 

Még egy gondolat erejéig visszatérnék a mostani világeseményekre. Valamikor november táján egy ebédnél zajlott beszélgetés közben hirtelen eszembe ötlött egy zseniális szatíra ötlet. Csakhogy akkor épp az Angelina könyvön dolgoztunk, és nem volt időm kidolgozni. Novellát akartam írni belőle, de aztán úgy gondoltam, legyen inkább regény, és megkértem Adamust, írjuk meg együtt, volt egy vezérfonalam, aztán nekiestünk március elején. És már csak úgy egy hónap munka után vettem észre, hogy ennél aktuálisabb nem is lehetne ez a mű, olyanná vált, mint a mostani helyzet egyfajta egyidejű tükörreflexiója. És ahogy írtuk, úgy árnyalódott bennem a kép arról, ami jelen pillanatban a világban zajlik. Ráadásul a segítségével megértettem azt is, hogy miért történhetett ez az egész, és merrefelé vezeti el majd az embereket. Még készül a könyv, és próbálom majd erőmön felül nagyon gyorsan kiadás készre gyártani, mert tényleg irgalmatlanul aktuális és eredeti kis iromány lesz. Mondom ezt azért, mert már most, így félkészen is, nagyon sok mindent megmutatott nekem arról, hogy mennyire őrült, bolond világban élünk mostanság, és mi lesz ebből, ha nem vigyázunk.

2013-ban elhatároztuk, hogy elutazunk a Vörös-tengerhez a lányokkal, még nem voltunk nagyobb úton velük, és hiába nem álltunk anyagilag valami fényesen, összegyűjtöttük rá a pénzt, és befizettünk egy klassz utat Egyiptomba. Nekünk akkor ez nagyon nagy szám volt, főleg, mert régóta nem nyaraltunk, ha igen, azt is csak belföldön, vagy a közeli Horvátországban. Augusztus 18-án kora hajnali indulás volt, így hát leraktuk előző nap késő délután a gyerekeket azzal, hogy feküdjenek le, mert másnap reggel lesz egy kis meglepetés. Utólag belegondoltam, milyen csodás intuíció vezérelhetett, hogy az egész utat végig titokban tartottam előttük. Ugyanis az történt, hogy miután minden cuccunk becsomagolva, kutya a panzióba leadva, minden szépen előkészítve várta a nagy napot, gondoltuk, mi is korán lefekszünk, de előtte még rápillantottam a neten a hírekre. És akkor megállt a szívem egy pillanatra, a magyar külügy ugyanis az akkori kairói zavargások miatt aznap este, pont mikor lefeküdtünk volna, közleményt adott ki, hogy éjféltől megtiltja (sic!) a magyar állampolgároknak az Egyiptomba történő beutazást. Nem részletezem, mit éltünk át, és nem azért, mert meghiúsult egy nagyon régóta tervezett és dédelgetett álmunk, hanem mert ledöbbentünk az emberi ostobaság ilyetén megnyilvánulásán. Pontosabban, hogy is fogalmazzak szebben: nem igazán tartottuk indokoltnak, hogy azért, mert Kairóban helyi zavargások vannak, nekünk a saját kormányunk megtiltsa, hogy elmenjünk a Sínai-félszigetre. Márpedig ez történt. És akkor ott még semmiféle merénylet nem volt, az ugye jóval később történt.

Észrevettétek, hogy ez a világ állandóan meg akar menteni minket? Hogy a biztonsági intézkedések, szerkezetek sokasága lassan már magát a szabad életet lehetetleníti el? Mellesleg meggyőződésem, hogy én senkit nem veszélyeztetek azzal, ha felrobbantatom magam a tengerparton, ami természetesen nem állt szándékomban – mellesleg bármikor megtörténhet ilyesmi az emberrel, ezt is hozzáteszem. Nem kell ehhez arab tavasz, elég beülni egy autóba Magyarország valamelyik autópályáján, és megvan rá az esély, hogy az ember nem ér haza. Érdekes módon ez nem zavarja ennyire drága vezetőinket, mert ennek orvoslásával nem lehet teátrálisan demonstrálni, hogy ők a Vezetők és a Helyzetet Kézben Tartják, legyen az bármilyen Helyzet bárhol a nagyvilágban. Magyarán azért voltam végtelenül mérges, mert pontosan tudtam, milyen butaságon múlt ez a kis út. Természetesen hálával is tartozom érte, mert aznap döntöttem el, én már jövő ilyenkor nem leszek magyar határokon belül. És napra pontosan így is lett.

És most megint hasonló a helyzet: egy pillanatra nekem is, ahogy rajtam kívül nagyon sokaknak, kétségessé vált egy nagyobb lélegzetvételű utam, amit azóta már szerencsére megoldottam, tehát a dolog nem emiatt bosszantó, hanem mert pontosan látom, hogy ez az egész hisztéria megint milyen hatalmas ostobaság. Micsoda túlzásokkal és következetlenségekkel terhelt agyrém. Komolyan elgondolkodtam azon, van ember ezen a földön, aki tudja követni, hogy itt most mi folyik tulajdonképpen? Hogy mikor mit lehet, és mit nem? Mi veszélyes, és mi nem? Mi fontos, és mi nem? Kiről szól ez az egész, és ki nem számít? Hogy miként terjed ez az állítólagos járvány? Hogy miért kell látványos vegyvédelmi ruhába öltözni? Hogy mik ezek a különös statisztikák, adatok és összehasonlítások, mi ez a gyerekes, demagóg számháború? Megtudtam, hogyan készül egy teszt: kenetet vesznek az ember nyálkahártyájáról. Ha nem túrnak elég mélyre, a vattán nem lesz semmi, ami bármilyen vírus jelenlétét kimutathatná. Van, akinek pár nap leforgása alatt teljesen más értéket adott a teszt, ezt helyi orvos közvetlenül mondta nekem, nem csak olvastam itt-ott. Feltehetően úgy tudok majd elutazni, hogy viszek egy vírus negatív tesztet, ami szép és jó, de komolyan felmerült bennem a gyanú, ha netán egy érintetlen pálcát küldene be a vizsgálatot végző asszisztens, még akkor is megtörténhet, hogy pozitív lesz eredmény.

Mint hetedik osztályban, az általános iskolában technika órán, ahol mi, lányok szoknyát varrtunk. Az egyik osztálytársnőm anyukája nagyon jól varrt, otthon megvarrta a barátnőmnek a szoknyát. És miután teljesen ugyanabból az anyagból dolgoztunk, amikor eljött az osztályzás ideje, s az idős, lusta technika tanárnő egyesével kihívott minket az asztalához az elkészült szoknyával, mi titokban körbeadva a Csilla tökéletesre varrt szoknyáját, mindannyian ugyanazt az egy darabot vittük ki, aztán ki kettest kapott rá, ki ötöst – feltehetően a szerencsétlen tanárban kialakult, kissé besavanyodott sztereotípiák alapján, amit rólunk a fejében, mint kukacos kéksajtot idővel megérlelt.

Van még olyan ember a földön, aki nem látja, hogy az egész hülye világunk most már jóformán nem egyéb, mint egy ideológiai rábeszélő-gyár? Itt már szinte minden csak és kizárólag propaganda: olyan ez az egész, egy az egyben, mint a Truman Showban, amikor minden mondat egy reklám. Tessék, íme, mi most ebben élünk. És az embereknek ez valamiért teljesen természetes, nem is csodálkoznak, miben kell a napjaikat leélniük. Konkrétan bolondot csinálnak magukból ezzel a maszkkal: komolyan mondom, ennél látványosabb kifejezése az elhülyült birkanyájnak már nem is lehetne. És még divatoznak is vele, hogy ráfestik a kabalájukat, meg a csapatuk logóját! Korunk szimbóluma lesz ez a bugyiba burkolt fejű, bamba nép. Hogy félti a kis életét, hogy retteg mindentől, és hogy elhisz mindent, amit sulykolnak belé, miközben nem veszi észre, ez a világ konkrétan gombokat nyomogat rajta, mint a gyerekem régen a my little pony játékán. Rettegj, érezz, sírj, nevess – van itt mindenféle gomb. Csak a gondolkodj gomb lett kiiktatva, nyilván azt ez a mostani világ nem igazán nyomkodja, sőt, van akin már gyárilag nincs is ilyen gomb.

Csak pár példa. Helyi srác, korona pozitív, semmi baja azon kívül, hogy kicsit köhög. De dolgozni nyilván nem mehet. Az idősebb szüleivel él, akik azonban simán bejárnak dolgozni. Akkor most hogy is van ez? Vagy. Nincs judo edzés, mert az ugye testkontakt sport. De van innebandy, ami ilyen terem-hoki szerűség, ahol a srácok aztán becsődülnek együtt a 10 négyzetméteres öltözőbe. Milyen sok a halott Svédországban, dübörög a propaganda média, csak arról felejt el beszélni, hogy itt nagyon-nagyon sok az idős, nyolcvan, kilencven év feletti ember, akik nyilván meghalnak, ahogy tavaly is tették ugyanennyien. Ám ha valakinél kimutatták, hogy korona-pozitív, és bármiben meghal, azt nem lehet boncolni, tehát a halál oka automatikusan és hivatalosan ez a nyavalya lesz, függetlenül attól, hogy előtte volt négy stroke-ja, vagy már évek óta oxigénpalackon élt. Megint más. Kirakják mindenhova a távolságot jelző jelzéseket a padlóra, persze, kutya be nem tartja, még sincs több beteg. Vagy. A végzős gyerekeknek nem lesz iskolazáró, mert akkor az osztályok együtt lennének, és az veszélyes. De iskola után kiözönlik 300 gyerek az udvarra, és ott bandáznak együtt órákig. És még ezer ilyen eszement dolog. Értitek?

Nem, elmondtam, leírtam, a vihar nem ilyen. A vihar attól igazi vihar, hogy veri az ablakod a jégeső, letarolja a növényeidet a szél, és ha kimész, akkor bőrig ázol. És akkor eszedbe sem jut kimenni, mert belátod, nem szerencsés. Ez a vihar, és nem az, hogy azt mondja a tévé, vihar van. Milyen érdekes, itt az emberek vissza is fertőződnek, nehogy bárki abba hitbe ringassa magát, hogyha elkapta ezt a nagyon veszélyes betegséget, akkor lesz immunitása, nem, ez ellen az sincs. De akkor hogy akarnak ellene oltást kifejleszteni, ami a szervezet ellenanyag termelésére épít? Sőt, a magyar kormány már készül a még nem is létező vakcina felhalmozására. És számos ilyen irgalmatlanul bugyuta dolog. És ennek ürügyén be lehet zárni az egész világot. Jé, ma már senki nem gyűjti otthon a vécépapírt, hát nem érdekes? Akkor se kellett volna, ez nyilvánvaló. Ez a buli amúgy már 2012-ben lejárt, akkor a világ talán kevésbé butább fele hamar megértette, nem, sajnos, nem jön el a világvége, kár babkonzervvel telepakolni a kamrát. De minden rendben, most már lehet végre bulizni a kocsmában. Kérdés, oda is csak szájmaszkban léphet-e be a delikvens, vagy az csak a buszon és a sarki kisboltban kötelező? Biztos a Gréta Thunberg által megtépázott szívószál-lobbi áll a dolog hátterében.

No de viccet félre téve, meggyőződésem, hogy itt mindenki csak megy az események után, még a legmagasabb szinteken is, és senki nem meri megkérdőjelezni, hogy van-e ennek az egésznek bármiféle létjogosultsága. Megfigyeltétek, megkérdőjelezni ezt a járványt már a blaszfémia határát súroló tetté vált. Ilyet még nem látott a világ, vallom: hogy egy betegségben kell most már hinnünk. Önmagában ez az egész világ kezd egy nagyon groteszk paródiává válni, ezekkel a buta világvezetőkkel – legyenek azok vallási vagy politikai vezérek –, ezzel a néppel, vagy inkább masszával, és ezzel a sok reklámmal: ezzel ez egész valóságshow-világgal, ahol már tényleg minden termék lett. De tényleg minden, egyszerűen nem tudsz semmit mutatni, ami mára nem lett árucikk, legyen az az élet bármely területe: sport, politika, család, szépség, egészség, szellemi szféra, ma már a konkrét életmódok is árucikkekké váltak, lassan bedarálja a propaganda gépezet az egyes személyeket, a nézetrendszereket, a nemeket, a természetet, és magát a világűrt is. Truman Show-vá lett az életünk, tényleg azzá. No és Adamus ezt az egész agyrémet csodásan megmutatja majd ebben a most készülő, irgalmatlanul fanyar és leleplező históriában, amiben arról mesél, ez mindig is így volt, de most aztán teljesen láthatóvá és nyilvánvalóvá vált, hogy mi is az ember. Veszélyes mű lesz, sokan nagyon fognak utálni minket érte. Nem bánom, kezdem magamban ugyanis azt gondolni, hogy ahogy hét éve eldöntöttem, nem maradok abban a karámban, amelyik állandóan, így, vagy úgy, a személyi szabadságomban korlátoz, most azt gondolom, ha nem változik meg itt gyökeresen valami az ész javára, hasonlóan vélekedem lassacskán erről a nagy karámról is. Ez az emberiség második középkora, s tán sötétebb, mint az első. Komolyan, nézzetek meg pár hírt egy távoli, nem e földön élő lénynek a szemével, már ha el tudtok távolodni egy kis időre ettől az egész agybajtól! Mint amikor a poros, pókhálós padláson elszaporodott legyek közé chemotoxot fújnak, olyan lett mára ez az egész bolond világ. Egyfelől végtelenül szórakoztató és mulatságos, másfelől azonban nagyon szívszorító látvány, ahogy az is, amikor a dédi régi, megfakult, elszakadt, mára már értelmezhetetlenné vált fényképeit nézegeti az ember. Miközben a technológia, a világ egy másik szegmense meg felkapcsolt az ötödik sebességbe. Érdekes ellentmondás, írtam erről is már sokat.

És ez a mostani hülyeség is, mint minden, az egyénen dől el. Ott, az egyes embereknél. Akik megszokták, hogy mindent kívülről kapnak, bébipapit, megbecsülést, biztonságot, rendet. És ebben az állapotukban rögzültek. Az van, amit mások mondanak, és minél többen és hangosabban mondják, vagy minél fontosabb emberek teszik ezt, a dolog annál igazabb. S aki tudatosnak véli magát, az is csak abban különbözik a szerinte tudatlantól, hogy egy másik járóka rácsát fogja, neki színes jutott, míg annak a másiknak meg az unalmas faszínű. Nem, a tudatosság azt jelenti, hogy nem abból indulsz ki, ami van, hanem abból, ami lehet. Van lábad, s azon egy talpad. És ez számodra a világ legtermészetesebb dolga, soha el sem gondolkodtál azon, ez alapvetően milyen nonszensz dolog már. Mert az, ha nem hiszed, ülj le, vedd öledbe a lábad, és kezd el nézegetni. A lányom mondta, amikor egyszer egy öregember slattyogott előttünk a kitaposott papucsában, hogy, anya belegondoltál abba, hogy ez az ember hetven éve ugyanezen a talpon jár? Nagyon nevettünk, pedig milyen érdekes dolgot vetett fel ez a gyerek, ha tényleg belegondolsz: mennyire különös, abszurd létforma a miénk, ez a földi lét! De nem, mi erre sem tudunk rácsodálkozni, mert ez van, és kész. Teljesen normális dolog, hogy nő egy gyerek a hasunkban, aki ugyanaz a valaki, aki ma ott áll mellettünk húszévesen, és akinek szintén nő egy gyerek a hasában, hogy a szánk egy nagy mozgékony lyuk az arcunkon, hogy a férfiaknak ugyanolyan szőr nő az állán, mint a hónalján, és hogy nem vagyunk egyebek, mint nedvek, szervek, salakok élő rendszere, amire ráfeszül több négyzetméternyi, 10 kg zsíros bőr, és ez az egész egy nap elrohad a földben. Nem vagyok normális, hogy ilyeneket írok? Nem tudom, szerintem az nem normális, aki soha semmit nem kérdőjelez meg, mert elfogad mindent annak, amilyennek most megélni képes, és soha nem nézi meg, vajon van-e más, lehetne-e ez más, biztos ez a végső és legszentebb állapotunk, ez a végállomás?

Érdemes néha kicsit más szögből tekinteni a dolgokra, ettől még nem történik semmi: nem fog lehámlani a talpadról a bőr amiatt, hogy rácsodálkozol, jé, de fura, olyan természetesnek veszem, hogy felhúzom erre a lábra negyven éve a cipőm, de ha jól belegondolok, annyira különös: tényleg ez lennék én? Én elhiszem – pontosabban nem, de elhiszem, hogy sokan úgy vélik –, hogy van most valami irgalmatlanul fenyegető, veszélyes világjárvány, mégis eltöprengek rajta, az biztos ilyen? Az egy ilyen kicsit mókás dolog, amin lehet viccelődni, amire lehet járvány-brandet építeni, illetve amit ilyen tipikusan ember által alkotott, szentimentálisan patetikus sajtótermékké lehet alakítani, amiben hinni kell, különben az ember korona-pogánnyá válik? De most komolyan, nem a buta amerikai filmekben néz ki pontosan így egy járvány, ez lenne a valóság, ez az ellentmondásokkal teli, döbbenetesen B-kategóriás történet? Ami nyárra enyhül, amikor jön a turisztikai szezon, de ősszel újra kirügyezik, és aminek a tüneteinél az ellene folytatott szélmalomharc kellékei jóval látványosabbak, és úgy tűnik, veszélyesebbek is. Ez egy ilyen fröccsöntött járványutánzat inkább, nem? Műszakáll a színész arcán, akinek valaha volt igazi szakálla is. Egy biztos, dédunokáink történelemkönyveiben, amik nyilván már nem papírlapokon lesznek, ez a fejezet igazán különös lesz, és talán majd „A maszkos kór, ami az interneten terjedt” címet kapja. Mindenesetre én nagyon szorítok mindenkinek, aki csupán elszenvedője és nem generátora ennek az agyrémnek, hogy találja meg a rejtett átjárókat, szelíd, másokat nem piszkáló, vagy sértő, de hatékony megoldásokat, és amennyire lehetséges, kerüljön a tömeg szélére, ahol van levegő, s ahonnan tisztán látszik, merre lehet majd szabadon és vígan innen továbbsétálni. A többieket meg nem irigylem, nekik ez nagyon rossz lesz így, nem lennék most a helyükben, tényleg nem. Az egész lényünk most bucskázik át önmagán, és döbbenet látni, hogy mik voltunk egykor, mit hagyunk hátra magunkból! Mint amikor az ember egy költözés előtt még egyszer utoljára visszanéz az otthagyott holmikra: ez voltam mind én. És most valami más leszek, egészen más, hogy mi, azt majd felfedezem idővel, de egy biztos: sminket, maszkokat, álarcokat, maskarákat soha többet nem kérek magamra.

(LD)

„De hát el kell viselnünk ruháinkat úgy, ahogy vannak – ezeknek is megvan a maguk létjogosultsága. Arra valók, hogy meztelenül megmutassanak bennünket – hogy elárulják azt, aminek titkolása végett viseljük őket. Jelek ezek a ruhák, az őszinteség hiányának, az elfojtott hiúságnak jelei (…), azért hordjuk, hogy terjesszük és támogassuk ezt a hazugságot. Igenis a mi ruhánk hazugság és mindig is az volt az utolsó száz esztendőben. Nem őszinte, a rútságában éppen megfelelő külső kifejezése belső hazugságunknak és erkölcsi züllöttségünknek.” (Mark Twain)