Stay alive

Gondolom, nem árulok el különösebb titkot azzal, hogy valami most fordulópont közeli állapotba került az emberiség történetében. Emlékezzetek vissza arra az üzenetre, amit 2019. szeptember közepén adtam közre, s amiben, többek között, az alábbiakat olvashattad, melynek egy részét azóta már meg is tapasztalhattuk:

„Most a világ egy fordulóponton van. Egy olyan ponton, ami hasonlatos ahhoz, mint amikor a hinta túllendül, és egy pillanatra megáll ott fönt, fejjel lefelé lógatva a lurkót. Kellemetlen pillanatok ezek, és igazából nincs más megoldás rájuk, mint az a fajta megértés, ami ahhoz kell, hogy a dolgok átlendülve önmagukon aztán ismét a helyükre kerüljenek. Tehát ha tudod, ez egy hinta, tartja a lánc, stabilan a földbe van betonozva, és nem tudsz kiesni belőle, mert be vagy kötve, máshogy éled meg az egész folyamatot, mintha úgy gondolod, itt a vég, mert minden a feje tetejére állt. (…)

Egyszer már elmondtuk, hogy egy nap megjelenünk azon a módon, ahogy rendező lép be a saját filmjébe, teljesen más síkra emelvén az addigi történetet. A rendező a filmben a rendezőt játssza el, neki nincs egy olyan szerepe, mint a színésznek Antonio figurája. A rendező önmaga, de ettől még a filmben van, tehát te nézőként ott nem tudsz szólni hozzá. Igen ám, de ha a rendező a vászon elé lép be a vetítés alatt, már teljesen más a helyzet, ebben az esetben épphogy a nézők tudnak majd vele szóba elegyedni, míg a filmen lévő szereplők berekesztve a film tartományába, bezárva a sík vászon matériájába nem is érzékelik a rendező jelenlétét. Holott ha valakik, hát ők teljesen közvetlen kapcsolatban állnak vele, hisz figurájukat épp az az alak alkotta meg, akit most nem képesek érzékelni, mert nem tudnak a vászon látszólagos mélységéből kilépni az elé, oda a valós térbe. Ez érthető, angyalkáim? Tehát a hinta most áll fent a levegőben. Te fejjel lefelé lógsz. Ez lehet jó muri, vagy vérfagyasztó rémálom. Ez csak azon múlik, milyen jelentést adsz ennek a pillanatnak. Ez nem tart most sokáig, meglátod, vagy előre, vagy hátra, de elbillen ez a pillanatnyi kimerevített állapot.”

Sokszor vázoltam már fel azt a képet, hogy az emberek egy olyan vizsga előtt állnak, amikor az illúziót kell majd elválasztaniuk az úgymond valóságtól (mert azt ugye tudjuk, nem létezik végső valóság, ahogy végső igazság sem, hisz ezek viszonyfogalmak csupán), méghozzá úgy, hogy ez már tétre megy. Erről nekem beugrott a Stay alive nevű régi, retro társasjáték. Mindenki elhelyezkedik szépen egy-egy gondolati mezőn, s egyszer csak – pamm! – elhúzódnak a karok, és a mezők egy része eltűnik, s aki azon állt kis golyóként, lezuhan a mélybe. Én úgy tudom, vannak a pályán mozdíthatatlan mezők is, tehát aki azokat választotta, mindebből, azon kívül, hogy eltűnik a szeme elől a színes golyók egy része, semmi egyebet nem fog érzékelni. No de hol vannak ezek a fix mezők, milyen nézőpontot foglalnak magukba? Ez most a legeslegfontosabb kérdés, és ezt már az egész koronacirkusz, amolyan főpróbaként megelőlegezte: látható, nem mindegy, mit hiszel valóságnak, mert számodra azzá is válik, s nyilvánvalóan az emberiség kezd két részre szakadni, kétféleképp megélt valósággal. Gondoljatok csak ebben az új regényben arra az állapotromlásra, ami a végén mindenkit utolér, miután bejelentik a vészt! Ez pontosan így működik azok számára, akik nincsenek résen, és belevesztek az akciófilm egyes jeleneteibe. Emlékeztek, ugye, a csalafinta fotelre a nemrégiben feltett videóból? Csak az tud beleülni, aki jó szögből tekint rá. Nézőpont. Minden ezen múlik majd: az igaz pontból azt fogod látni, ami van, a hamis pontból azt, ami olyan, mintha lenne, de nincs.

Örömömre szolgál ezen felül még két dolog, az egyik, hogy nem igaz az a híresztelés, miszerint a magyarok maradiak, és nem nyitottak az új technológiákra, mert, lám, itt is van szép számmal, aki vevő az e-könyvekre, azokra a könyvekre, amikhez nem kell fákat kivágni, vagy ipari eljárások során papírt újrahasznosítani, környezetszennyező és lomha logisztikával szállítani, postázni, és a feleslegesen szaporodó tárgyakkal egyre több helyet foglalni magunknak a földön. Remélem, nagyon gyorsan eljön az idő, amikor majd a szabadságot reprezentáló coinokkal történik a fizetés, és a centralizált, népet elnyomó mamutcégek, dinoszaurusz léptű intézmények, kiadók és véleményvezérek, egyházak, kormányok valamint bankok rozsdás fogaskerekei helyett a decentralizált, rugalmas, modern közösségi rendszerek hajtják tovább majd az új világ motorját. Ahol már a saját döntéseiért felelősséget vállaló egyén lesz az, aki meghatározza, mi érték és mi nem, s akit nem kell már egy mindkét felet megalázó, cseles marketingstratégiával terelgetni, mint a bódult teheneket a vágóhíd felé. A másik örömöm arra irányul, hogy sokan közületek megértették, a küldemény és a postás nem ugyanaz a dolog. Épp e könyv kapcsán nyertem újabb bizonyosságot afelől, hogy a legnagyobbak diktálnak nekem, ami csak annyit jelent, valóban értékes küldeményeket tudok nektek átnyújtani. Ez nyilvánvalóan nem rólam szól, hanem épphogy rólatok, hisz ti vagytok a címzettek, s az, hogy én lettem a postás csak azt jelzi, az üzenet elsősorban most annak a körzetnek szól, ahova én terítem a leveleket. Legyetek büszkék erre, mert ez nagyon nagy szó.

Tartsátok meg a regény által kapott nézőpontot, tekintsetek a világra azzal a szemmel, ahogy annak narrátora tekint rá, mert abból a nézőpontból azonnal meg fogjátok látni, ha innen-onnan majd kilóg valami az elétek tálalt világeseményekből, ami nem illik oda, ahogy farok az emberre. Tudjátok, mint a belógó mikrofon a filmben: aki nemcsak a képzeletbeli vászon keretén belül látja az akciót annak részeként, hanem azon túl észleli a stábot, a takarásokat, lámpákat és a fhartkocsi sínjeit is, azt teljesen biztos, hogy nem tudja majd úgy magába rántani a hatalmas, galaktikus csatajelenet (hisz nem abban, hanem az előtt helyezkedik el), mint azokat, akik úgy érzik, tehetetlenül sodródó áldozatául váltak az egyre furcsább eseményeknek.

„Pei-Chin ugyanabban a kihallgató szobában ücsörgött egész éjjel, ahol nemrégiben Arnold. Csak várt-várt, de nem jött be senki a helyiségbe. Fogalma sem volt, hogy mi történik, és miért hozták be őt a katonaságra, nem értett semmit azon túl, hogy valami itt végérvényesen felborult. Úgy vélte, a világ most eljutott egy olyan pontba, ahonnan nem is lehet megsejteni, merre megy tovább, mint amikor egy hajó elér egy olyan helyre, ahol már semerre sincs szárazföld, ami segítené a tájékozódást. Nem, itt már semmi nem segített, s csak a csüggedt várakozás maradt. Szundikált egy kicsit, aztán ismét órák teltek el, mire kivilágosodott, majd végre kinyílt az ajtó, és azon belépett egy nagyon kövér férfi. Úgy szuszogott, hogy félő volt, itt most azonnal kileheli a lelkét. Nem szólt a lányhoz egy szót sem, mi több, nem is nagyon nézett rá, ehelyett nagy gonddal leült az egyik irodai székre, ami nyilvánvalóan nem rá lett méretezve, ezért hatalmas, szinte már emberfelettinek tűnő tompora két oldalt úgy hajlott le az ülőkéről, ahogy vastag damasztterítő az asztalról. Miután nagy nehezen elhelyezkedett, vizslató tekintetét végre a lányra emelte. Pei-Chin meg akart szólalni, de ebben a pillanatban a férfi tiltakozón felemelte a jobb mutatóujját.
– Nem, kisasszony, itt én kérdezek.
Aztán elhallgatott és tovább bámulta a lányt. Így üldögéltek pár percig, mikor aztán a férfi lassan, halkan szuszogva a bajsza alatt, mint valami hatalmas király, megszólalt:
– Nos, gondolom, tudja, miért van itt.
– Nem, nem tudom.
– Nem? Az meg hogy lehet?
– Úgy, hogy a kollégái nem tájékoztattak semmiről, azt sem engedték meg, hogy bezárjam a lakásom, értesítsem az anyám, és az ezzel kapcsolatos károkat nyilván akkor meg is térítik.
Erre a férfi felnevetett, öblösen, vidáman. Úgy nevetett, mint aki egy vígjátékban a legjobb részhez ért. Sokáig és súlyosan hahotázott, majd ismét ráemelte redők közé bújtatott huncut szemét a lányra.
– Nem tájékoztatták?
– Nem.
– Nocsak.
– Igen, ezt mondom én is.
– Nos – mondta az ember, és elővett a szék lábánál lévő táskájából egy vastag dossziét –, íme, itt van a tényállás. Nincs is más dolga, mint aláírni, és akkor már mehetünk is.
– Milyen tényállás, mit kéne aláírnom? – forgatta egyre idegesebben a fejét a lány. – Megbocsásson, elmondaná pár szóval, hogy most pontosan miért vagyok itt?
A férfi megint kacagni kezdett, talán még öblösebben, még mélyebben, még több beleéléssel. Látható, a vígjátéknak voltak még titkos patronjai a nézők számára. Pei-Chin nagyon összezavarodott, ilyen szituációba még életében nem keveredett. Semmit nem értett, semmit nem tudott, ráadásul teljesen elcsigázta ez a többórás felesleges várakozás, úgy érezte, nem jár már az agya, csak tompán kattog a fejében, nem tudja követni, ami vele történik, és nem tud semmiféle valós kapaszkodót találni ebben a helyzetben.
– Nos, átnézheti az iratokat, ha gondolja – tolta elé az asztalon a dossziét a dagadt férfi –, ha van kedve, olvasson csak bele.
Pei magához húzta az irathalmot. Legnagyobb megdöbbenésére olvashatatlan volt az egész akta, eleve olyan apró betűkkel volt szedve, amit élő ember elolvasni nem tud, s még ezek a miniatűrbetűk is elmosódottak voltak, a szavak fele nem látszott, az egész teljesen használhatatlan volt. Volt benne pár szó, ami mintha betörésről, szervezkedésről, államellenes tevékenységről, és szokatlan mozgolódásról szólt volna, de ezen kívül csak paragrafusok, és értelmetlen szavak homályos, apró betűs halmaza volt a vastag irat.
– Ne haragudjon – tolta vissza ködös tekintettel a lány a dossziét az asztal másik oldalára –, ebből én egy szót sem értek.
– Így vagyunk ezzel mindannyian – sóhajtott a férfi –, de nem gond, meg tudom mutatni, hol írja alá.
Azzal elkezdett lapozgatni a hatalmas paksamétában.
– Nem, nem – kiáltotta a lány –, nem írok semmit alá, amiről nem tudom, micsoda!
– Igen, nagyon helyes ez a fajta öntudatosság – morogta a férfi –, csak teljesen haszontalan. Alá kell, kérem, írnia, és akkor mehetünk is.
– És azt megkérdezhetem, hogy hova?
– A statáriális bíróság elé. Azok átadják az ítéletet, és higgye el, bogaram, nem fáj semmi, csak egy kis pukkanás ott a mellkas vagy a fej tájékán, és hopp, vége is a vetítésnek.
– Hogy mi – hűlt el a lány –, miről hablatyol itt összevissza, milyen pukkanás?
– Hát, amit a golyó ejt a szép kis zománcozott bőrén, az.
Na, nem, gondolta Pei, itt elszabadult a pokol. Nem, innen azonnal el kell mennie.
– Elnézést, telefonálhatnék egyet?
– Nem.
– Mi az, hogy nem?
– Az, ami, nem.
– És mi van az állampolgári jogaimmal? Hívhatok ügyvédet?
A vígjáték most érte el a tetőpontját, az öblös és harsogó nevetés hosszan és félelmetesen visszhangzott a folyosón, ahol egy hosszú padon megtört emberek ücsörögtek várakozván valamire, amiről tán maguk sem pontosan tudták, micsoda.”

(AD: Farkasok)