Szeszélyesnek veszélyes

Van egy elméletem – amit, azt hiszem, sikerült maradéktalanul a gyakorlatba is átültetnem – arról, hogy hogyan lehet erőfeszítés nélkül fenntartani az embernek a tudatosságát. Jaj, de rosszul hangzik ez így, inkább akkor úgy fogalmaznék: hogyan lehet nemes, minőségi életet élni anélkül, hogy ehhez össze kelljen szorítani a fogunkat. Nem, ez se lett jobb, de így marad, mert nem tudom ezt most szebben megfogalmazni. Ez az egész téma annak kapcsán jött most elő belőlem, hogy tanúja voltam a minap egy érdekes beszélgetésnek, ahol azt vitatták meg a felek, hogy miként lehet ebben a szennyezett világban mentesülni a káros hatások alól. Ugye, időszerűnek tűnő téma. Nem mintha régen bármi jobb lett volna, de erről mindig szeretünk megfeledkezni. No mindegy, szóba került a sör, meg úgy általában az alkohol, a különféle, ma divatos tudatmódosító szerek, a konzumizmus és az internet. És akkor azt mondta a beszélgetés egyik résztvevője, hogy ő régen bizony megitta a maga söröcskéit, borocskáit, de aztán megijedt, hogy ennek így mi lesz a vége, úgyhogy áttért egy egészségesebb, tudatosabb életmódra, és ma már keményen korlátozza ezeket a káros dolgokat. Most nem tudom hűen visszaadni, de valami olyasmi volt a gondolatmenetének a lényege, amit mellesleg egyszer már hallottam mástól a cigi kapcsán (és itt nyilván nem állom meg, hogy ne asszociáljak azonnal Jarmusch Kávé és cigarettájában a Tom Waits – Iggy Pop kettősre), hogy ő már ura ezeknek a lehúzó hatásoknak, és épp ezért megengedheti magának, hogy néha megigyon egy-egy korsó sört, de most már ő a főnök, ezért erre valóban csak alkalmanként kerülhet sor. Aztán jött az internet, meg a gyerekek és az okostelefon téma; no, ott is kifejtette ez a lelkes fiatalember, hogy ő szerinte az internet nagyon-nagyon káros és veszélyes dolog, konkrétan ezt a szót használta, hogy veszélyes, ezért náluk otthon korlátozva van a nethasználat, nem lehet egész nap a laptopon lógni, persze, ha a gyerek házijához kell némi infó, azt céltudatosan megnézheti, de aztán azonnal be is zárják a gépet, mert az internet szerinte addiktív kábítószer. Erre előkerült a konzumizmus is, hogy hát igen, ugyanilyen tudatosan kell vásárolni, azaz csak azt megvenni, amit akarunk, és nem csábulhatunk el a pénztár mellé kirakott nyalókától. Itt amúgy is divat a bevásárló lista, bemegyek a boltba, és nagyon vicces, ahogy az emberek ilyen kis fecnikkel mennek előre beprogramozott biorobotként, mint a csupasz pisztolyban az ügynök: ”Meg kell ölnöm Frank Drebint! Meg kell ölnöm Frank Drebint!”, azaz „Tejet kell vennem és salátát, de sonkát és chipset azt nem szabad! Tejért és salátáért jöttem, a többit meg sem látom!” Aztán szóba került a hűség is, és a párkapcsolat pragmatikus építgetése, aminek célja, hogy mint valami kis plasztik legófal, az ember számára menedéket nyújtson – na, én ennél a pontnál hagytam ott a beszélgetést. Nem mintha nem értenék egyet a résztvevők alapelveivel, csak nem így, mert amiről ők beszéltek, az látható, mind-mind félelemből táplálkozik, az önmaguktól való félelemből. Hat rájuk ez a világ, és nem tudják ezt kezelni, ezért inkább kizárják, vagy megfeszített erővel uralják, netán a maguk kis tudatosan megépített köreivel körbesáncolják magukat. Ez olyan, mint az a fickó, aki kitalálta, hogy az állam gonosz dolog, mert rabszolgaként kezel minket, állampolgárokat, ezért, képzeljük el, neki személyije sincs, mert ő nem lesz senki rabszolgája, bizony! Istenem. De hisz az csak egy plasztik lap, itt, északon már lassan csak egy 12 jegyű szám, lapocska nélkül. Hát hogy lehet félni egy laptól, vagy egy számtól annyira, hogy teljesen ignorálni kelljen ezért az életünkből, és nem lehet egyet legyintve berakni a tárcánkba mondván, oké most az a játékszabály, hogy itt nekem van egy kis műanyag lapom, rajta egy 12 jegyű számmal, amit mindenki elkér, minden hivatal tud, de hát ez csak egy megállapodás, a lelkemre nem tud hatni egy ID-szám! Hogy lehet egy ilyen butaságnak akkora hatalmat adni, hogy még ki is kell zárnom az életemből, hogy lehet ennyire félni egy semmiségtől? Egy számtól, egy plasztikkártyától, egy emberekből álló kormánytól vagy hivataltól, netán az interneten lévő információtól? Ki se nézzünk az ablakon ilyen alapon, úristen, egy szarka! Persze, csak viccelek, de látható: mindaz, amiről ezek a jóemberek beszélgettek, nem szabadság így. Nekem legalábbis ez a sok külső fal és korlát nem lenne elegendő ahhoz, hogy valóban szabadnak érezzem magam.

Tehát az én gyakorlatba átültetett elméletem, hogy sohasem ott kint kotorászok. Nem azt mondom, na jó, egy pohár vörösbor hetente még belefér, de minden ebédhez már nem jár. Mert én azt gondolom, ezzel semmit nem érek el, ott kívül, a viselkedésem síkján persze csomó minden megváltozik, ami talán lassan és lomhán belülre is kihathat, ám igazából csak önfegyelem kérdése, hogy fenn tudom-e tartani ezt az állapotot, vagy sem. Ám ezzel a módszerrel én magam igazából nem alakultam át, csak egy szerepet játszom, még ha jól teszem, akkor is. Maradjunk az alkoholnál. Ifjabb koromban nem vetettem meg sem a bulikat, sem az alkoholt, sőt, még cigiztem is, mert azt gondoltam, ha ezt teszem, jobban befogad az a kör, ahol akkoriban meghatároztam magam. Mondjuk bennem mindig volt egy belső fék, egy erős hang, mindig tudtam, hol kell megállni, nem igazán vagyok féktelen típus, tehát ott, akkor sem vittem túlzásba, de az tény, évekig nem telt el hétvége buli nélkül. Aztán egy napon ezt egyszerűen csak elengedtem, fejben. Nem érdekelt tovább. Kiüresedett előttem ez a sok értelmetlen társasági aktus, és a borospohár szélén egy pillanat alatt megpillantottam a csalóka lidércfényt. Egyszerűen magamban, nevezzük most úgy, a fejemben történt egy centiméternyi eltérés, ami ott kint aztán gyökeres változást hozott. És ma már nem mondanék olyat, hogy no de miért ne ihatnék meg egy sört, mert, tényleg miért is ne, csak az az igazság, eszembe sem jut. Két év után érintetlenül, megerjedve dobtunk ki egy kinyitott vörösbort, amit valami karácsonyi fogáshoz használtunk fel ízesítésként, aztán a maradékot beraktuk a kamrába, hogy majd valamikor megisszuk, és ott rohadt meg, eszembe sem jutott, hogy akár ránézzek, és mikor kidobtam, azt hittem róla, valami szörp, mert már azt is elfelejtettem, hogy volt ott egy bor. Nyaraláskor iszom néha egy pohár gyenge sört, mert melegben imádom a keserű ízt, de egy kezemen meg tudom számolni, az elmúlt tíz évben ez hányszor fordult elő. Nem iszom semmiféle alkoholt elég régóta, de nem azért, mert ezt elhatároztam, se nem azért, mert rossz dolognak tartom, csak úgy vagyok vele, mint oly sok mással ebben az életben: egyáltalán nem érdekel. Nem élvezem a hatását, a legtöbbjének az ízét meg még úgyse, nincs bennem jelen pillanatban semmi olyasféle kampó, amire az alkohol rá tudna akaszkodni, ahogy cukros löttyöket sem iszom, meg eszembe se jutna elszopogatni egy savanyú cukorkát, mert engem kifejezetten idegesítene, hogy ott forog a számban egy ilyen édes, ragacsos szar. Millió dologgal vagyok alapvetően így, mert – ahogy már az unásig emlegetett túrógombócos cikkemben leírtam – egy napon számomra ez az egész világ eljelentéktelenedett, mint egy fekete-fehér butuska némafilm, miután egy pillanatra frankón beülhettem egy 3D-s IMAX moziba egy jó filmre. És azóta nem igazán tudnak rám hatni ezek az ízek, illatok, látványok, úgy általában az emberek, meg a dolgaik, a szentimentális érzések, a földi kis csatározások, társasági összejövetelek, tulajdonképpen csak a szellem dolgai érdekelnek, meg a velem egyívásúak és az ő gondolataik, a többi mind közömbössé vált számomra. Nem utálom ezeket, csak nem érdekelnek. És nem lettem ettől sem életunt, se unalmas, sőt, energikusabb vagyok, mint valaha, képes vagyok sírva nevetni egy társasjáték felett, ahogy ezt pár napja tettem, boldogan bicajozom a napsütésben és örülök, ha jól sikerül a hétvégi süti, alig várom a helyi jazz klub újabb koncertjét, tehát a felszínen teljesen békésen ellebegek, csak nem érint meg a lényemben ez az egész, ha vannak ezek a dolgok, az jó, de ha nincsenek, az se számít. Aki ismer, tudja, mennyire igaz mindez.

Van abban valami bájosan paradox, hogy épp azok, akik annyira szeretnek élni, és állításuk szerint igazán élvezik az életet, nem bírnak meglenni különféle tudatmódosító, adrenalin növelő szerek és elfoglaltságok nélkül, amikkel kis időre kikábíthatják magukat ebből az általuk olyannyira szeretett világból. Valahogy az élet élvezetének szinonimájává vált a valóság elöli menekülés, a bódulat, kábulat, öntudatlanság vagy épp mesterséges stimuláció. Furcsa, nem? És maradván az alkoholnál, ha nagy ritkán társaságban megkínálják az embert, mondjuk egy kis borral, persze, elfogadja, mert esze ágában sincs demonstrálni bármit is, és ha olyan a közeg, jobb belesimulni békésen, úgyhogy inkább belenyal udvariasságból, de ha nem esik jól, diszkréten otthagyja, és nem fél tőle, ahogy nem fél mondjuk a törölközőjétől sem. Épp ezért nem zárja el magától mondván: törölköző nem jöhet a házamba, vagy csak kétnaponta használhatok törölközőt. Hanem csak beletöröli a kezét, ha úgy hozza a sors, aztán otthagyja. Belekortyol, ha ezt követeli meg mások jóérzésének a tisztelete, aztán el is felejti. És nem fordítva: azaz hogy alig lesi az alkalmat, amikor feloldhatja végre a magának megszabott határokat, és na jó, most belefér alapon végre leengedheti a torkán a bort. Érthető ugye a különbség?

Ugyanez a helyzet az internettel. Szép is lenne, ha korlátoznom kéne az internethasználatot, az azt jelentené, félek tőle, mert hat rám, be tud rántani, el tud kábítani. Nem, nem tesz semmi ilyesmit, ehelyett halálosan untat. Úgy vagyok vele, mint az ablakkal, néha kinézek rajta, látom a szemközti ház plazmatévéjének a képét (képzeljétek, akkora tévéjük van, hogy simán látok minden részletet, nagyon vicces, tegnap este például hokit néztek, mi mást), elnézegetem a szép cseresznye- és meggyfákat, a levendulát, a nénit, ahogy sétáltatja a cuki kutyusát, de igazából túlságosan nem köt le az egész, csak merengek, töprengek, aztán otthagyom, el is felejtem, amit láttam. Végiggörgetem néha az Indexet, de iszonyatosan nem érdekel, ami ott van, cikkekre szinte alig kattintok, inkább csak megnézem, nagyjából mik foglalkoztatják manapság az embereket, mert az már érdekel. Megnézem a helyi híreket, azok már egy fokkal izgalmasabbak, mert arról szólnak, milyen program lesz a könyvtárban, és hogy találtak az utcán egy slusszkulcsot, és a tulajdonos átveheti a kultúrházban, illetve, hogy új minigolf-pálya épül a város határában, de aztán kb. tíz perc múlva ezt is kivesézem. Néha a telefonon végigpörgetem az Instagramot, megnézem a szép lakberendezéses fotókat, mert nagyon kedvelem az ilyesmit, és ennyi. Én ebben esküszöm semmi mérgezőt nem találok, de nem is köt le hosszútávon. Van pár konkrét oldal, személy, amit, akit szeretek, azokat követem, bele-beleolvasok pár cikkbe, de aztán megyek dolgomra, és egész nap eszembe sem jut az internet. De ha kizártam volna, sok csodás dologtól fosztottam volna meg magamat, amit azonban ott leltem fel, amikor csak úgy szörfözgettem a délutáni kávém mellett. Vásárlással ugyanez a helyzet: nem érdekel. Már így is több szirszar van itthon, mint kéne, férjem nagy gyűjtögető, mindennap hazaállít valami képtelenséggel, a legbizarabb fogása egy ezeréves, bakelit szemölcsleégető szerkezet volt, sejthetitek, mennyit használjuk, szóval alig győzök selejtezni. Nem eszem bolti édességet, nem veszek drága baromságokat, eleve utálom a boltokat, be se megyek, leszámítva a használt áruk boltját néha, de ott is csak inkább nézelődöm. Nem megyek listával a kezemben az élelmiszerboltba, mert anélkül is tudom, mi kell, és alig várom, hogy megtaláljam végre azt a nyomorult répát és a hajdinát abban a hatalmas, nyomasztó, csiricsáré labirintusban, aztán húzok is ki onnan, nem érzem, hogy csábítóan hatna rám ez a közeg, sőt. Érthető, mit akarok megmutatni? Ha az ember bent rendet teremt, akkor kint elképesztő változásokat tud megélni, mert a fölösleges sallangok fele magától lehullik róla, és ráadásul abszolút erőfeszítés nélkül történik mindez.

No és az ehhez kapcsolódó elméletem a következő: ahhoz, hogy letedd a cigit, kint akkora erőfeszítésre van szükséged, mintha egy hatalmas, nehéz, nagyon vastag fadorongot kellene kilométerekkel eltávolítanod egy adott ponttól. Bent azonban ez apró, könnyű, vékony, mint egy gyufaszál, és attól a ponttól, ahol épp vagy, elég egy centit finoman arrébb löknöd egy laza csuklómozdulattal, és ha meghosszabbítod az így elmozdult egyenest, a vastag, fizikai síkon az már bizony egy kilométernyi változást eredményez. Nincs erőfeszítés, se lemondás, sem engedmények önmagunknak, sem hatalmas önfegyelemmel a víz alatt tartott, de mégis állandóan feljönni akaró strandlabda tele vágyakkal, akarattal, csábításokkal, szirénhangokkal. És van egy másik nagyon hasznos hozadéka a belső egycentis átállításoknak, hogy ebben lehet bízni, és nem kell többet félni önmagunktól. Ismerek olyan embert, aki nagyon keményen megharcolt a mostani tudatosságáért, elég mélyről jött, és magasra jutott, ez nem vitás, ám épp ezért legnagyobb félelme, hogy mindezt elveszti. Úgy van vele, mint én a svéddel: kőkemény munkával megtanultam svédül még Magyarországon egymagam, és egy ideig állandóan ott élt bennem a félsz, mert nem igazán használtam a nyelvet eleinte annyit, mint szerettem volna, hogy jaj, elfelejtem, oda a sok belerakott energia, munka! Így hát továbbra is napi négy-öt órákat tanultam hihetetlen szívósan: magoltam szavakat, írtam novellákat, olvastam regényeket, pusztán félelemből. Nem állítom, hogy nem tett jót a nyelvtudásomnak, de azért ez mégsem igazi nyelvtudás, pont az erőfeszítés mutatja, hogy nem az. (Valami ilyesmit fejtegettem a Notre-Dame kapcsán is a belső és külső változások viszonyáról, hogy ha én ma azt látnám, ugyanabban a lakásban, ugyanazzal a tevékenységgel foglalkozva, ugyanazon emberek között lennék, mint húsz éve, felmerülhetne bennem a gyanú, talán egy ideje nem is utazom, és nem a végtelenül futó vasúton ülök, ahogy hiszem magamról, hanem megtetszett egy állomás, ahol kicsit elidőztem. Mert a lelki változás a minket körülvevő világban manifesztálódik, ha ott semmi nem változik, gyaníthatjuk, bent se történtek forradalmi átalakulások. Aztán egyszer úgyis megmozdul megint alattunk a föld, ez törvény, és ebből fakadóan a futó, változó táj nyilván nem lehet önmagában cél, csak inkább jelzi a haladást.)

Ha bent nem hat rád ez a világ, kint sem fog. De ha bent tele vagy káros kötődésekkel, hiába győzöd le ott kint, igazából rab maradtál, tudjátok, mint van az a tanmese a két szerzetesről – az öregről és fiatalról – akik épp a kolostorba tartanak, és egy megáradt folyón kell átkelniük, aminek a partján egy gyönyörű nő áll és kéri őket, vigyék már át a túlpartra. Ajaj, micsoda veszély, kísértés egy cölibátusban élő férfinek! Szent ég, egy nő!!! Az öreg szerzetes szigorúan el is fordítja a fejét, tudomásul sem veszi a nő jelenlétét, nem, nem és nem! Még talán toppant is hozzá. A fiatal meg egyszerűen odamegy, a nyakába veszi a lányt, és átviszi a folyón, aztán lerakja. Ezek után sokáig némán mennek egymás mellett, aztán az öreg nem bírja tovább, kifakad, és jól leteremti a fiatalt, hogy miért tett ilyet, megfogta azt a nőt, hát ilyet nem szabad, hisz a fogadalom tiltja. A fiatal meg csak annyit mond erre, én letettem a lányt a folyó túlpartján, de te meg, lám, még mindig cipeled. Ha bent rend van e téren, mert a szíved tiszta, mint a hó, és csak nemes, örök és méltó dolgokra szomjazik, akkor kint sosem fogsz olyan dolgot tenni, ami neked vagy másnak árthat, mert nem fog ízleni. Ám fordítva is így van, ha bent démonok laknak, lehúzó szenvedélyek marcangolják a szíved, hiába minden külső fegyelem, és jól eljátszott szerep, ezek fogva tartanak, így magadban elnyomva talán még jobban, mintha kint tennék ugyanezt. És ezzel én nem azt mondom, akkor nosza, együnk, igyunk, bámuljunk értelmetlen dolgokat a tévében, vásároljunk össze minden szart, mert ennél nyilván az is jobb, ha önfegyelemmel ezekről lemondunk, mint az öreg szerzetes a mesében. Ám aki tovább akar lépni, nem állhat meg ezen a ponton, hanem belül is el kell végeznie a totális nagytakarítást, hisz csak ezután tudjuk viszont szabadon átadni magunkat mindannak a nemes, gyönyörű hatásnak, ami elér hozzánk és felemel. Mert a csukott ajtó bár kint tartja a böglyöket, de kizárja a friss levegőt is, jobban járunk tehát egy szép, tiszta, illatos, lágy esésű függönnyel az ajtónk előtt. Az meg aztán a legeslegrosszabb, hogy csináljuk ezt a sok lehúzó dolgot, és még meg is ideologizáljuk, hogy ez nem is az, aminek látszik, hanem valami egészen más, mert bár ugyanazt csinálom, mint a szomszéd Józsi, csak én tudatosan teszem. Én már kint vagyok az illúzióból, de attól még imádhatom a finom ételeket, a szép lányokat, meg a politikát, nem? Hát szerintem ez nem így működik, ha kint vagy, épp attól vagy kint, hogy nem vagy benne – de már erről is annyit, de annyit írtam, hogy kezd unalmassá válni.

És hogy kell fejben elvégezni azt a centinyi állítást? Ennek technikája abból az útból fakad, amit megtettél, azt hiszem. Nekem legalábbis ez magától jött. Mert ez is egy következmény inkább, mintsem cél. Annak a következménye, hogy egy pillanatig sem vetted le a szemed a célodról, ami, ha e világon túl mutat, akkor az egy nap valósággá válik, ott lesz, elérhető lesz, és onnantól, ugyan, mi tudna itt kísértésbe hozni? Tudom, ki vagyok, meghatározom magam, és minden ehhez rendelődik, még a gondolataim is, elég ezt csak tudatosítani, erre mondtam, ez csak egy csuklómozdulat. Ártani csak az tud, ami hat rád, ez ugye nem vitás. Hatni csak az tud rád, amire rezonálsz. Arra rezonálsz, aki épp vagy. Ha rendben vagy, nem is találkozol ártó dolgokkal. Mert az nem hat, arra nem rezonálsz, unottan otthagyod, mint kutya a meggyet. És akkor félni sem kell tőle. Mindig lesznek vágyak, meg hatások, hisz olyan sosincs, hogy semmi nem hat ránk, vagy nincs vágy a szívünkben, mert akkor már nem is élnénk. Ám az nagyon nem mindegy, hol hat, mely részünkre és hogyan. A szívünkre, a lényünk legmélyére, vagy a kis hipnotikus emberi énünkre? Az illúzióra, vagy az azon túli önvalónkra? Ez kicsit olyan, mint amit az éntelenségről elemezgettünk itt, ha nincs én, ám tudatában van ennek a nem énségnek, akkor végső soron ki az, aki megéli, hogy nincs én? Az igazi nem én az ugyanis az, amikor már azt sem tudod, hogy nem tudod, azaz, hogy nem vagy azonos az énnel, hisz nincs, aki tudja, hogy nem létezik. Ám amíg te bármit tudsz magadról, akár azt, hogy nem vagy, ne is áltasd magad azzal, hogy ez nem egy éntudat. És ugyanez a helyzet a vágyakkal, már az is egy vágy, hogy reggel kikeljek az ágyból, vágy nélkül élni képtelenség, az életet kizárni meg nagyon nagy butaság, hisz abban élünk, és amilyenek vagyunk, olyan lesz körülöttünk az egész.

Onnan tudod, hogy szabad vagy, hogy se nem félsz az élettől, mint az a szegény apuka a nettől, se nem ragadsz egyes elemeihez. Hogy csak arra szomjazol, ami táplál, de abba bele is mersz kortyolni. Tudod, mint a művelt és műveletlen emberes példám. „Olvastad Hjalmar Söderbergtől a Doktor Glast? Hmm, most a fene tudja, ez alapmű vagy sem, mondok inkább igent. Ööö, persze, hogyne olvastam volna!” Közben meg alig ismerik páran, nyugodtan lehet erre nemet mondani, egyáltalán nem ciki, ha még csak nem is hallottál róla, de ezt csak akkor tudod, ha van egy alap műveltséged. Ez a megkülönböztető képesség ennek a szívósan végigjárt útnak az egyik komoly hozománya, és ennek birtokában félelem nélkül tudsz igent vagy nemet mondani bármire. Summa summarum nem kell félni a minket érő ártó hatásoktól, mert minden bennünk dől el, kint úgysincs semmi, minden mi magunk vagyunk, ezért, ha félünk, csak magunktól félünk, s csakis tőlünk függ, ez az élet milyen lesz: a szeszélyesnek veszélyes, ám az ártatlannak ártalmatlan.