Telefonos gondviselés

Minduntalan eszembe jut egy epizód az életemből, nem hagy nyugodni, ott motoszkál bennem, mint valami régen hallott, találó közmondás. Lefestem pár ecsetvonással a szituációt, amolyan impresszionista jelleggel.

Tél van, nagyon hideg, úgy 0 – mínusz 5 fok. Régi, felújításra váró ház, a várostól 15 km-re a semmi közepén. Sehol senki a közelben, ez üdülőövezet, itt csak nyaralóházak vannak. Teljesen egyedül vagyok. Egy hónapja költöztünk, férjem dolgozik, én látástól vakulásig próbálom lakhatóvá tenni az épületet. Délre várom az embert, aki hoz egy teherautónyi tűzifát. Közben tapétázom a lépcső melletti rézsútos falat, káromkodom, mert gyűlölöm az egészet. A tapéta minduntalan rám zuhan, tiszta tapétaragasztó vagyok. A Kaláka 25 albumról megzenésített verseket hallgatok:

“Ha nézem a világot
a világ visszanéz
azt mondom, összevisszaság
ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan
a semmiség ragyog
ő feleli, nézz meg jobban
a valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség
sok átsuhanó tünemény
ő feleli, nézz a tükörbe
amit ott látsz, az vagyok én.”

Ujjatlan atléta és egy szürke melegítőnadrág van rajtam, így is izzadok, mint a ló, mezítláb vagyok, mert a lépcső csúszik, és előző nap kétszer is lezuhantam rajta. Csöng a telefon. Picsába. Lerakom az ecsetet, beletörlöm a ragasztós kezemet a nadrágomba, megkeresem a telefont. Férjem az, kérdezi, megjött-e a tűzifa. Nem – felelem. Épp eközben kopog valaki az ajtón. Várjál – mondom a telefonba –, talán épp most jön az ember, visszahívlak. Kezemben a telefonnal kisietek a verandára, valóban a fa érkezett meg, lerakom a telefont az ablakpárkányra, kimegyek a bejáratig, megmutatom a fickónak, hová borítsa ki a fahasábokat. Kiönti, fizetek, elrobog. Mennék vissza a házba, hiszen nagyon hideg van, ám az ajtó nem nyílik. Próbálom, nem, ez nem nyílik. Nem tudtam, hogy ez automata zár, olyan, hogyha belül egy pöcköt felhúzol, elég becsukni az ajtót, magától bezáródik. Teljes pánik. Kizártam magam, sehol egy teremtett lélek, megfagyok. Most menjek ki az útra mezítláb, atlétatrikóban és várjam meg, míg erre jön egy autó? Néha órákig nem jön erre senki. És ha jön, mit mondok neki? Egyetlen telefonszámot se tudok fejből. Ahogy most kinézek, tuti nem invitál be a kocsijába. Na, ez a szívás, gondolom, ezt most megcsináltad magadnak, kisanyám. Dél van, a család 5-re ér haza. És akkor veszem észre a telefont a veranda párkányán. Huh, micsoda mázli, hogy a kezemben maradt! Visszahívom a férjem, és leadom szipogva az SOS jelzést. Negyed óra múlva tud itt lenni. Oké, addig kibírom valahogy. Rohadt hideg van, kezdek irgalmatlanul fázni az ujjatlan pólómban, mezítláb a hideg kövön. Szerencsére a verandára van hajítva egy hálózsák, kinyitom, beleburkolózom. Meg egy 45-ös gumicsizma is ott vár rám. Belebújok. Várok és töprengek dermedten: Istenem, de hisz velem volt a telefonom! Kihoztam. Épp akkor csörgött, amikor jött ez az ipse. Nem tudtam, hogy az ajtó ilyen hülye automata záras. Ha kizárom magam telefon nélkül, nekem annyi. Nyilván valahogy megoldottam volna, bár még belegondolni is rossz, hogyan. 15 km-re mindentől, mezítláb, mocskosan, egy szál pólóban, ráadásul egy tök ismeretlen helyen, ahová egy hónapja költöztünk, egy idegen országban, hiányos nyelvtudással – elég nagy szívás lett volna. De nálam volt a telefonom. Akaratlanul is a kezemben maradt, miközben kimentem a verandára és becsukódott mögöttem az ajtó. Egyszerűen ott volt velem, magam sem tudom, miért vittem ki magammal, hisz lerakhattam volna az emeleten, ahol kinyomtam a hívást. Mégsem így történt. Véletlenek totális összjátéka. Hisz ahogy ott volt velem a telefon, ugyanúgy lehetett volna a pöcök is az ajtón abban az állásban, amikor nem záródik be automatikusan. De becsukódott mögöttem, kizárt a mínusz fokokba, miközben a telefon velem volt. Ez volt a szebb, jobb és tanulságosabb szcenárió, hisz arra már nem is emlékeznék, ha nem záródik be az ajtó.

És ha jól belegondolok, így volt ez mindig. Sokszor „kizártam magam”, ám mindig „nálam volt a telefonom” – ha élhetek most ezzel az allegóriával. Amikor eltűnt a számlámról az összes félretett, az életkezdéshez összespórolt kis vagyonom, amikor éjjel 2-kor két csecsemővel a hátsó ülésen teljesen gallyra ment az autónk motorja a szerb autópályán, amikor kiléptünk a mókuskerékből a semmibe, amikor a mandulatályogom már az életemet veszélyeztette, amikor ellopták az autóm, vagy épp totálkárra törtem egy balesetben, amikor vettem egy házrészt, és a szerződésben foglalt határidő utolsó napja előtt a régi lakásom még nem volt eladva, de én tudtam kezemben a telefonommal, hogy épp időben jön a vevő és kifizeti azt árat, ami miatt mindenki idealizmussal vádolt. És akkor is, amikor teljesen egyedül maradtam a világon, mint a kisujjam, mert meghaltak, akik szerettek, és nem tudtam, most mi lesz velem. Ilyenkor mindig velem volt a telefonom. Minden esetben ott volt a párkányra készítve. Én vittem ki a kezemben, hogy használhassam, hogy megtapasztalhassam, nem vagyok egyedül és nincs mitől félnem. Ezt sosem lenne szabad elfelejteni, mert csak ez számít.

Végtelen bölcsesség lakozik bennünk, s ha használjuk, ez a világ nem képes ártani nekünk, csak tanít, leckéket ad, hogy felfedezhessük magunkat ott a vonal túlsó végén, emlékeztetve álomittasan botorkáló, kizárt énünket arra, hol és kikkel is vagyunk valójában, azaz kik vagyunk mi valójában.

Szóval ha úgy érzi az ember, kizáródott, érdemes körülnézni, hátha van egy előre otthagyott telefon a közelben.

(Illusztráció: Bán Sarolta)