Teljesen elfásulok

Pár napja a következő kishírre bukkantam, ami hirtelen megállásra késztetett.

„38 éve tartja az ég felé a kezét a jógi

Amar Bharti 1973 óta tartja fel jobb kezét, mely mára csonttá aszott, és mozdíthatatlanul égnek áll. Az indiai férfi saivita (azaz Siva-hívő), szent ember, életét 38 éve a vallásnak áldozta. Furcsa kéztartásával nem csak istene előtt tiszteleg, állítólag égnek emelt jobbjával a háborúk ellen is tiltakozik.

A férfi 1970-ig átlagos középosztálybeliként élt, felesége és három gyereke van, akiket otthagyott, amikor besokallt az anyagi világ hívságaitól és életét Sivának szentelte. Eleinte csak otthonát hagyta el, és elkezdett vándorolni, kezében Siva háromágú szigonyával (triszúla), de ez sem volt számára elég elszakadás a hétköznapi luxustól, úgyhogy 1973-ban kitalálta, hogy haláláig égnek tartja jobb kezét. A haridwari Kumbh Melában leült, és 38 éve tartja is karját. Mostanra példaképpé vált a saivisták közt, több hívő követte, van, aki 7-10-15 éve tartja magasba karját – írja a todayilearned.co.uk.

Mint Bharti elmondta, a kar magasba tartása nem csak kitartást és türelmet igényel, valójában nagyon fájdalmas is hosszú ideig. Most már persze nem érez semmit: karja beállt egy furcsa, félig függőleges pózba, mostanra hosszú, fekete köröm kunkorodik le ujjairól.”

Bevallom, többször elolvastam a cikket, majd rápillantottam a fotókra, s ezután csak néztem-néztem magam elé hosszasan, üres fejjel. Kis idő elteltével azonban elkezdtem töprengeni a dolgon. Leginkább az ragadott meg, hogy akadtak szép számmal követői is a jobbját az égbe tartó dicső férfiúnak. Kicsit meg is irigyeltem ezeket a követőket, mert nagyszerű dolog lehet ilyen mestert találni, s követni őt árkon-bokron át, csakhogy egy dolgot sehogy sem tudtam megérteni: miért nem végeznek teljes munkát, ha már belevágnak, miért elégednek meg afféle félmegoldásokkal? Micsoda dolog ez? S ekkor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, magam is beállok a szent férfiút követők táborába, csakhogy megpróbálom tökélyre vinni az eljárást, s bármennyire is kecsegtető lenne a könnyebbik utat választva 7-10-15 évig az ég felé tartanom a jobbomat, legyőzvén a rá ható gravitációt, én mégsem állok meg itt gyáván, hanem hozzáteszem a „rosszabbomat” is. Mi több, még ezen is túlmenve megkísérlem a lehetetlent, és megpróbálom az egész lényemet a magasba tartani, nem csupán a jobb kezemet. Azonban annak érdekében, nehogy később szégyenletes kudarcként fel kelljen adnom az elhatározásomat, mert csúfondárosan belebukom kissé maximalista vállalásomba, úgy döntöttem, felkészítem magam mindarra, ami ezzel jár.

Először is, tisztáznom kell a szabályokat. Ha az egész lényemet fel akarom emelni, a jógi jobb kezéhez hasonlóan ott is tartva a magasban, akkor be kell látnom, nem vonulhatok ki a „pusztába”, mert ez olyan lenne, mintha a jógi 10 évre sínbe tenné a karját, és így hajtaná végre a mutatványt. Csakhogy ez csalás, és én nem akarok csalni, hanem igaziból szeretném a vállalásomat teljesíteni. Persze hatalmas kísértést jelent számomra, hogy amolyan segédletként a mesterhez hasonlóan teljesen elszakadjak az engem körülvevő abszurd komédiától: paradicsomi állapotot jelentene egy reggel arra ébredni, ott vagyok a semmi közepén, ahol nyoma sincs embernek, s a vele járó „civilizációnak”. Bizony, nem is olyan rég komolyan elgondolkodtam azon, fogom magam és pár lépéssel kijjebb vonulok ebből a vérfagyasztó thrillerből, még azt is őszintén végigvettem, miről nem lennék képes lemondani. Nem lett valami hosszú a lista, tényleg nem. Csakhogy a megvalósításhoz vezető kezdeti lépések folyamatos kudarca után kénytelen voltam megállni s rájönni, számomra ez az irány nem lesz beteljesítő, bármennyire is hívogat csalfa nyugalma. Mert már tudom, valahol épp ez a könnyebbik út. A Himalája tetején lótuszülésben, csengettyűs-füstölős csodás szentélyekben a hozzám hasonlók közt, vagy egy erdő melletti kis farmon éldegélve csendesen a lelki egyensúlyom megtartása körülbelül annyi erőfeszítést kívánna tőlem, mint a jóginak a jobb karja mellett a balt csak úgy lógni hagyni. No de én nem lógatni akarom, hanem épp felemelni! Tehát nincs mese, benne kell maradni a sűrűjében, s „Embernek” kell maradni az emberek közt ebben az embertelenségben; úgy is mondhatnám, fel kell emelni és megtartani magam, mégpedig ebben a nehéz közegben. No ez már igazi kihívás. Elviselni az embereket, együtt élni velük, ráadásul vigyázni arra, hogy amennyire lehetséges, ne vegyék észre, ez milyen irgalmatlanul nehezemre esik. S nem azért esik nehezemre, mert én azt gondolom, különb vagyok náluk – ilyet egyáltalán nem gondolhatok, hisz erre nincs rálátásom, ezért jogalapom sem –, hanem csak e bolondos vállalás miatt, hiszen ha fenn is akarom tartani a magasban a lényem, s nem csupán látványosan lengetni zászlóként fel-le, akkor ez bizony kicsit megnehezíti az emberek közt a dolgom. Mert hát önmagában nincs semmi gond a gravitációval sem, de azért szegény jóginak biztos többször meggyűlt a baja vele, mikor úgy döntött, ellenállva erejének a magasba lendíti, és ott is tartja a karját.

S ekkor rájöttem, végtére is ennyi az egész, nem is kell ezt már továbbgondolni. Hisz a feladat nyilvánvaló: emeld fel és tartsd ott. Ha már sikerült azt a fránya jobbot, majd aztán a balt is felemelni ellenállva a kísértésnek, hogy sínt használjunk, akkor megtartani már csupán figyelem és fegyelem kérdése: nem is kell semmi különöset tenni, csupáncsak nem szabad hagyni, hogy leessen. Látszólag. Ugyanis az igazi munka mégiscsak ez, a megtartás. Felemelni a kart lendületből is lehet, megtartani azonban már csak erőből. Hogy is fogalmazott Amar Bharti? „A kar magasba tartása nem csak kitartást és türelmet igényel, valójában nagyon fájdalmas is hosszú ideig.” Bizony. Itt vagy emberként az emberek közt; ez már önmagában kihívás annak, aki a magasban szeretné tartani jobbját, rosszabbját, mindenét. Elképesztő kitartást igényel, hogy időközben ne dobd be a törülközőt, annyira erős a lehúzó erő, olyan tisztességtelennek tűnik a játék, annyiszor ér váratlan helyről a fájdalmas ütés. Türelem is kell, igaza van a jóginak. Megérteni, hogy mindenkinek joga van úgy élni, ahogy épp tud: azon a módon gondolkozni, cselekedni, létezni – még ha sokszor az idegeidre megy, akkor is. Nem piszkálni senkit a nagy munkával egyben tartott hitrendszere miatt – hisz úgy is leomlik majd magától –, és tapintatosnak maradni, amikor úgy döntesz, te nem fogadod el e falak létjogosultságát. Mindig hagyni, hadd higgye, most ő volt az erősebb, s „legyőzött” téged, és nem csatázni, fölöslegesen pazarolva egymás energiáit. Kibírni, ahogy a világ egész egyszerűen keresztül néz rajtad, csak mert egyet hátraléptél, amikor mindenki inkább előre tört. Eltűrni az emberi létformával járó örökös zajt, az emberekből áradó, szinte kibírhatatlan hiperaktivitást eredményező ideges vibrálást, az állandó együttmozgás igényéből fakadó mindenhol jelenlévő, folyamatos zsúfoltságot, némán szemet hunyni a lelki lustaságból eredő, s ezért könnyen legyőzhető gyengeségek, önámítások láttán – és mindebben meglátni magadat. Meglátni, hogy épp ez az, amit magadban felismerve legyőzöl, mert hiába azt sugallja a közeg, ilyennek kell lenned, de te ezzel nem törődve inkább feltartod magad a magasba. Végtelen türelem kell ehhez, igen. És hát egy bizonyos időn túl ez már kifejezetten fájdalmas. Amikor tényleg szinte fizikailag fáj, hogy csak tartod, csak tartod, már nagyon-nagyon hosszú ideje, ráadásul gőzöd sincs, még meddig kell tartanod, s néha tényleg úgy tűnik, ennek sosem lesz már vége. Igen, a jógi sejt valamit, még ha csak egyetlen karját tartja fenn, akkor is. S, lám, ő már túl is van a nehezén, hisz hozzátette, hogy most már nem érez semmit: a karja beállt egy furcsa, félig függőleges pózba, s mostanra hosszú, fekete köröm kunkorodik le ujjairól. Mint egy száraz faág. Hm, az ő karja az még egyáltalán? Persze, anatómiailag igen, no de ugyanúgy a részének tekinti, mint a tevékeny balt? Nem, biztos nem. Feltartott jobb karja csak egy jel számára, annak az emléke, hogy egyszer valamikor ő elhatározta, felemeli a kezét az égbe, ezzel tisztelegvén Istennek. És most már ez magától ott marad, nem fáj, nem kényelmetlen, csakhogy nem is valami szép látvány. Magyarán ezt is be kell kalkulálnom, ha a vállalásomat végig akarom vinni: elvesztem az élő, valamikor központi szerepet játszó, cselekvő, impulzív és izgalmas énem, mert az lassan mozdulatlanná, élettelenné válik, úgy is mondhatnám „elfásul”, és a sok nagyon is élő „én” mellett, tudom, ez nem a legszebb látvány.

Nos, miután mindezt így végiggondoltam, meg is hoztam a végérvényes döntést: igen, vállalom, s bármilyen fájdalmas és nehéz, de kitartok a vállalásom mellett és felemelem a lényem teljes egészét a magasba, majd ott is tartom, mert én így szeretnék tisztelegni Istennek. S bár gyanítom, hogy ezzel nem kerülök bele a hírekbe, de talán egy-két csendes „követőm” még így is akad.

2011
– L.D. –