Terra incognita

 

„Odafent alighanem kedvel engem valaki.”
(Vonnegut)

Tegnap leültem a kamera elé, vettem egy nagy levegőt és röviden elmeséltem, hogyan kezdődött mindaz, aminek a gyümölcsét ezen a honlapon láthatjátok. Soha nem beszéltem még így senkinek erről, igazából azért, mert a dolog számomra túl személyes mindamellett, hogy úgy véltem, tán másoknak meg nem is annyira érdekes. Mégis most így döntöttem, mert azt gondolom, ha létrehozunk egy amolyan szellemi klubféleséget, akkor talán jobb, ha kicsit beavatlak titeket abba, hogyan jutottam el idáig, hogyan lettem „közvetítő”, és hogyan zajlik a napi munka. Erről szól ez a titkos kis videó.

Ez az élet rövidebb, mint az ember gondolná. Mulandó bánatai, örömei hamarosan elfoszlanak. Sokan reménykednek abban, hogy majd ez után az élet után valami olyasmi várja őket, ami majd automatikusan kiemeli mindabból, ami ebben az életben olyan nehéz. De kevesen gondolnak arra, hogy ezek a nehézségek, a mulandóság, a falak, a félelmek, a tudatlanság és a korlátok mind bennünk vannak. Aki nem tud túllépni önmagán, nem tudja ezeket sem meghaladni. Tudnotok kell, most lesz a legnagyobb a hangzavar, ahogy ennek előszelét már láthatjuk is. Megérezték az emberek, hogy most itt valami valóban történt. Ami még véletlenül sem ez a buta, vírusos, járványügyi helyzet, hanem annál jóval nagyobb dolog: most rendszerszinten mozdult meg valami. Ilyen nagyon ritkán zajlik, ezért is ez a pokoli zsivaj, ami most betölti legfőképp a virtuális teret. Semmi esetre sem szeretnék része lenni ennek az általános zsibongásnak, láthatjátok, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a lap szélén maradok, valahol ott a margón, a rácsozott vonalakon túl, hiszen egyrészt lelépni a lapról nem annak közepéről lehet, másrészt ez itt a legjobb hely, innen mindent látni, de nem lökdösik az embert. Hogy mondja ezt a nagy kedvencem, Vonnegut? „A lehető legközelebb akarok maradni a peremhez, anélkül, hogy túlbuknék rajta. Onnan sok olyasmit lehet látni, amit középről nem.” Nem is adják olcsón ide a jegyeket, védendő ennek a karzatnak a nyugalmát. De ettől függetlenül azt gondolom, elérkezett az idő a közös munkához – hogy ezt mit jelent, azt már azokkal szeretném majd személyesen kidolgozni, akik ebben részt kívánnak venni. Továbbra is csendben, nyugodt, békés tempóban, innen a lap széléről, de effektíven. Tán effektívebben is, mint ahogy ott középen tolongva lehet. Szépen kihátrálunk ebből a rémesen zajos koncertteremből, mielőtt arra ráomlik a tető. Nekem van ehhez egy konkrét segítségem, és épp azért raktam fel ezt a videót, hogy mindenki eldönthesse, rezonál rá, vagy nem. Hallgassatok a szívetekre, az tényleg nem hazudik, már ha nincs az is körbetekerve színes nejlonszalagokkal. De még ha be is van burkolva mindenféle kis hazugsággal, a szív akkor is a legjobb GPS-ünk, egyelőre csak ebben bízhatunk.

Létrehoztam egy zárt csoportot a Facebookon, Rewoland Kiadó csoportnév alatt. Ott teszem közzé a videó linkjét, illetve ott lesznek meghirdetve a – nevezzük úgy – klubtalálkozók. A részletekről, technikai információkról is ott adok tájékoztatást. Lehet jelentkezni adatlappal, de akár oldallal is, illetve akinek nincs Facebookja, annak létrehozok a napokban egy hírlevél funkciót, ott tud majd jelentkezni, vagy ahogy eddig is, mailben, de az így elég nehézkes lesz számára. Én sem szeretem a Facebookot, de ilyen lett a net, bizonyos értelemben megkerülhetetlen, egyáltalán nem kell úgy használni, mint a többség, és akkor nincs vele gond, arra nagyon jó kis platform, hogy összekapcsolja az egyívású embereket. Tisztelettel kérlek titeket, őrizzük meg továbbra is a helyünket itt a peremen, a karzaton, ne vigyük le oda a küzdőtérre mindazt, ami szerintem nem oda való. Aki akar, itt megtalál minket, és majd rájön, mennyivel jobb ez így, nyugiban, kevesen, egyelőre csak magunk között. Hiszek ugyanis abban, csak így tud életre kelni egy igazi szellemi központ, nagyon lassan, fokozatosan, rengeteg magányos munkával, egészen lentről építkezve, széles, mély, sokáig láthatatlan alapokkal, az egyéni, földközeli ambíciókat háttérbe szorítva, végig valami magasabb rendű minőség szolgálatában. Aki szereti az ilyesmit, és van kitartása, türelme hozzá, és kellően nyitott az új, modern dolgokra, az továbbra is bátran csatlakozzon. Addig is várlak titeket a virtuális meseszobámba, s csak remélem, nem fog nagyon untatni mindaz, amit elmeséltem erről a frenetikus kalandomról. Vonneguttal zárom ezt a kis meghívót, sokat gondolkodtam azon, ha ma élne, miket mondana mindarról, ami itt a Földön jelen pillanatban zajlik. Van pár tippem…

„Az emberiség, nem lévén tudatában a minden emberi lényben rejlő igazságoknak, kifelé nézett – egyre csak kifelé törekedett. Ebben a kifelé törekvésben pedig azt szerette volna megtudni, voltaképpen ki a főnök a teremtésben, meg hogy mire jó ez az egész nagy teremtés. Az emberiség csak röpítette kifelé, mindig kifelé az előretolt ügynökeit. Idővel azután kihajította őket az űrbe, a végtelen nagy kifeleség színtelen, íztelen, súlytalan tengerébe.
Úgy hajította ki őket, mint megannyi követ.
Ezek a boldogtalan ügynökök meg mit találtak? Aminek már amúgy is bőviben voltak a Földön: lidérces, nagy, végtelen jelentéktelenséget. Hogy mit kaptak az űrtől, a végtelen nagy kifeleségtől? Három volt a zsákmány: üres hetvenkedés, alpári bohóckodás, értelmetlen halál.
Végre-valahára szertefoszlott a kifeleség képzelt, nagy csudája.
Nem maradt más hátra: nekiveselkedni a befeleség felkutatásának.
Nem volt már egyéb terra incognita, csupán csak az emberi lélek. Így kezdődött hát a jóság meg a bölcsesség.”

(Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei)