Terra incognita

„Odafent alighanem kedvel engem valaki.”
(Vonnegut)

Tegnap leültem a kamera elé, vettem egy nagy levegőt és röviden elmeséltem, hogyan kezdődött mindaz, aminek a gyümölcsét ezen a honlapon láthatjátok. Soha nem beszéltem még így senkinek erről, igazából azért, mert a dolog számomra túl személyes mindamellett, hogy úgy véltem, tán másoknak meg nem is annyira érdekes. Mégis most így döntöttem, mert azt gondolom, talán érdemes ilyenformán rögzítenem, hogy miként jutottam el idáig, hogyan lettem „közvetítő”, és hogyan zajlik a napi munka. Ez egyelőre egy privát videó, mert igazából nem azért készült, hogy fú-fa-virág megnézze, inkább ez is magamnak és a rend végett jött létre, és itt most csak azt jelzem, hogy készült egy ilyen videó. (De ha valaki nagyon szeretné megnézni, és megígéri, hogy nem rakja ki sehova, tőlem személyesen elkérheti a linket.)

Ez az élet rövidebb, mint az ember gondolná. Mulandó bánatai, örömei hamarosan elfoszlanak. Sokan reménykednek abban, hogy majd ez után az élet után valami olyasmi várja őket, ami majd automatikusan kiemeli mindabból, ami ebben az életben olyan nehéz. De kevesen gondolnak arra, hogy ezek a nehézségek, a mulandóság, a falak, a félelmek, a tudatlanság és a korlátok mind bennünk vannak. Aki nem tud túllépni önmagán, nem tudja ezeket sem meghaladni. Tudnotok kell, most lesz a legnagyobb a hangzavar, ahogy ennek előszelét már láthatjuk is. Megérezték az emberek, hogy most itt valami valóban történt. Ami még véletlenül sem ez a buta, vírusos, járványügyi helyzet, hanem annál jóval nagyobb dolog: most rendszerszinten mozdult meg valami. Ilyen nagyon ritkán zajlik, ezért is ez a pokoli zsivaj, ami most betölti legfőképp a virtuális teret. Semmi esetre sem szeretnék része lenni ennek az általános zsibongásnak, láthatjátok, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a lap szélén maradok, valahol ott a margón, a rácsozott vonalakon túl, hiszen egyrészt lelépni a lapról nem annak közepéről lehet, másrészt ez itt a legjobb hely, innen mindent látni, de nem lökdösik az embert. Hogy mondja ezt a nagy kedvencem, Vonnegut? „A lehető legközelebb akarok maradni a peremhez, anélkül, hogy túlbuknék rajta. Onnan sok olyasmit lehet látni, amit középről nem.” Nem is adják olcsón ide a jegyeket, védendő ennek a karzatnak a nyugalmát. De ettől függetlenül azt gondolom, elérkezett az idő a közös munkához – hogy ezt mit jelent, azt mindenkinek magának kell éreznie és elkezdenie. Továbbra is csendben, nyugodt, békés tempóban, innen a lap széléről, de effektíven. Tán effektívebben is, mint ahogy ott középen tolongva lehet. Szépen kihátrálunk ebből a rémesen zajos koncertteremből, mielőtt arra ráomlik a tető. Nekem van ehhez egy konkrét segítségem, és épp azért készítettem ezt a videót, hogy legyen erről egy közvetlen, személyes beszámoló. Aztán, aki majd egyszer megnézi (feltehetően akkor, ha én már nem leszek itt), eldöntheti, rezonál rá, vagy nem, hisz nekünk, vagy nem. Hallgassatok a szívetekre, az tényleg nem hazudik, már ha nincs az is körbetekerve színes nejlonszalagokkal. De még ha be is van burkolva mindenféle kis hazugsággal, a szív akkor is a legjobb GPS-ünk, egyelőre csak ebben bízhatunk.

„Az emberiség, nem lévén tudatában a minden emberi lényben rejlő igazságoknak, kifelé nézett – egyre csak kifelé törekedett. Ebben a kifelé törekvésben pedig azt szerette volna megtudni, voltaképpen ki a főnök a teremtésben, meg hogy mire jó ez az egész nagy teremtés. Az emberiség csak röpítette kifelé, mindig kifelé az előretolt ügynökeit. Idővel azután kihajította őket az űrbe, a végtelen nagy kifeleség színtelen, íztelen, súlytalan tengerébe.
Úgy hajította ki őket, mint megannyi követ.
Ezek a boldogtalan ügynökök meg mit találtak? Aminek már amúgy is bőviben voltak a Földön: lidérces, nagy, végtelen jelentéktelenséget. Hogy mit kaptak az űrtől, a végtelen nagy kifeleségtől? Három volt a zsákmány: üres hetvenkedés, alpári bohóckodás, értelmetlen halál.
Végre-valahára szertefoszlott a kifeleség képzelt, nagy csudája.
Nem maradt más hátra: nekiveselkedni a befeleség felkutatásának.
Nem volt már egyéb terra incognita, csupán csak az emberi lélek. Így kezdődött hát a jóság meg a bölcsesség.”

(Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei)