Teveled

“Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szemekkel kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog baktat.
Az itató tava távol,
s oly rettentő messze még az oázis.”

Ha valakiről kiderül, nem az, akinek gondoltuk, egyszerűen nincs más dolgunk, mint elfogadni, hogy ő, a maga jogán most épp az, aki lenni tud. Egyetemista koromban volt egy barátom, ő a Műszaki Egyetemre járt, én az ELTE Bölcsész Karára. És vizsgaidőszakokban mindig megállapítottuk, két teljesen ellentétes szemléletmód jellemzi a két intézményt: nálunk a vizsgázó mindig ötösről indult, bementél bármelyik vizsgára, akár a legkeményebb nyelvészetire, a professzorok kedvesen mosolyogtak, és ha netán nem ment úgy az anyag, mint kellett volna, látszott ahogy hervad le a mosolyuk, s a végén még nálad is jobban el voltak keseredve, hogy az indexbe nem tudtak ötöst írni. Nem úgy a barátom karán, ott bement a hallgató, komor, szigorú, lenéző tekintetek pásztáztak végig rajta: na, tessék, már megint egy felkészületlen és buta diák – no és innen kellett az embernek feltornáznia magát valami elfogadható osztályzatra. Hozzám tökéletesen passzolt az én egyetemem hozzáállása, mert magam is ilyen vagyok, általában jóval többet feltételezek az emberekről, mint aztán ami utólag kiderül róluk, és ilyenkor én vagyok a legszomorúbb, pedig igazából nekik lenne okuk rá. És mégis sokszor találom szembe magam a műszaki kar stílusával, eleve olyasmit feltételeznek sokan rólam, ami abszolút alaptalan, mi több, komoly korlátoltságról árulkodik. A világról alkotott elképzelései során mindenki abból indul ki, ami a dolgokról eredendő képzetként őbenne él, mondjuk mit jelent számára az, hogy „toll”. Egy kis pálcika, ami ír. Aztán, ha nem ír, lehet megforgatni: áhá, akkor ez, lehet, nem is toll? Mindennel így vagyunk, máshogy nem is tudnánk létezni.

Egyszer egy kis vitában azt mondta nekem a vitapartnerem, hogy ne akarjam már elvenni a tevétől a púpját, mire én azzal feleltem neki, hogy eszemben sincs semmi ilyesmi, csak én azt hittem rá, ő egy ló, mert én tényleg egy táltos paripát láttam benne, valami nehéz és fölösleges teherrel a hátán, de ha ő tevének gondolja magát, és szereti azt a két kókadt valamit ott magán, sőt, saját részének tekinti, én kérek elnézést, eszemben sincs senkit megfosztani önmagától. És ennek semmi köze az elvárásokhoz, mert én nem elvártam, hogy ló legyen, én tényleg annak láttam, mert mélyen hiszek abban a ló képzetben, ami a fejemben-szívemben él. És néha kicsit nehéz a tevék, szamarak, zsiráfok, elefántok és vízilovak közt megtartani ezt a képet, legyen szó adásvételi csoportról, jógakurzusról, lakóközösségről vagy közös nyaralásról. Ám az valóban nem a tevék hibája, ha én a lovat keresem különös termetükben, mert hiszek abban – most a lovat és tevét nyilván szimbolikus értelemben használva –, hogy ezen furcsa és kissé ormótlan állatok közös eredete az a gyönyörű telivér, amit egyébként mindannyian keresünk egymásban. Kicsinyes világunk sokkal élhetőbb lenne, ha egyre többen lennének képesek önmagukban a mókás teve jelmez alatt végre felfedezni a nemes lovat, és hálásan elfogadni a másiktól, ha ezt képes meglátni bennük. Nincs semmi baj a tevével önmagában, de ha lónak hiszi magát, miközben ragaszkodik a púpjaihoz, sosem lesz képes szabadon vágtatni a vadlovakkal. Pedig talán titokban épp erre vágyik. És a tevék sokszor saját púpos világukat féltvén démont látnak a lovakban, és védekezésképp ezért lenézik őket: á, neked nincs is púpod, senki vagy. Mert a tevék közt a púptalanság bizony súlyos hiányosság, ez az ő sajátos tevelogikájuk.

Új könyvön dolgozunk most, nem szeretnék róla az égvilágon semmit sem mondani, de egyetlen kicsi részt most mégis beillesztek, ami arról szól: az, hogy teve vagy, vagy ló, csakis rajtad áll, és én éppen azért láttam meg benned a lovat, mert az egy valós lehetőség számodra, a szabadsághoz vezető út. Ám ha ragaszkodsz a tevéhez, szíved joga, kísérje áldás sivatagi vándorlásodat a karavánnal, amíg téged ez szolgál, a teve a maga nemében csodálatos jószág. Én nyilván senki kedvéért nem rakok púpot a hátamra, mert ha csak így lehet együtt nyargalni egy jót, akkor inkább legelészek egymagamban, szabadon a karám túloldalán. Sosem hagyhatjuk, hogy az a világ rontson le minket, aminek jobbá tételén fáradozunk.
Íme az idézet:

„Ugye korábban már beszéltünk arról, hogy nem te vagy az, aki eldöntöd, mi fog veled történni, sajnos, angyalom, ilyen értelemben vett úgynevezett szabad akaratod egyáltalán nincs. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy kötött pályán kell leélned az életed: szabad vagy, még ha most ezt a fogalmat teljesen más módon értelmezed, akkor is. A szabadság ugyanis nem azt jelenti, hogy azt csinálsz, amit akarsz, ez nincs így, sőt ez még csak nem is valós szabadság. A valódi szabadság azt jelenti, hogy meghatározod ki vagy te, mégpedig teljesen szabadon. És tulajdonképpen ennek a naponkénti én-meghatározásnak az eredménye a minden pillanatban történő megszületésed.”

Aki tehát néha csalódottságot érez az állatkertben, tudnia kell, mindez csak azért van, mert látott szabad vadlovat, és oktondi módon ezt keresi a rácsok mögött is, úgy tűnik, egyelőre hiába. Aki valaha sokat írt egy Montblanc tollal, pontosan tudja, milyen bosszantó, ha az irodában lévő egyik reklámtoll sem fog rendesen. Az elvárásaink egy tudásból erednek, egy valóságból, ami nem ilyen töredezett és púpos. Nem a törött képet kell megragasztani, nem egymás púpjait szapulni, mert nem azok vagyunk, akik lehetnénk, hanem megkeresni elvárásaink eredetét. Ott, ahol azok valójában vannak, és nem ott, ahová képzeljük azokat, és legalább önmagunkra vonatkoztatva mindezt megvalósítani, ha egyedül, hát egyedül, még az is lehet, épp az nincs igazából egyedül, aki most valamiféle hiányt él meg: mert az bizony, a másik oldalon pont egy többlet. Mint itt most a teve hátán az a fránya púp.