The Mysteries of the Horizon
The Mysteries of the Horizon
– Fakan Balázs halálára –
Mint családi karácsonyainkon – minek egyik fő fénypontja te voltál,
megtestesülve e misztikus napon, az ünnepre koronát rajzoltál,
ahogy jöttél huncut mosollyal és főztél nekünk furcsa ínyencségeket,
egyszer kínait Kalmopyrin ízzel, de mindig mesteri képtelenségeket,
és imádtam, hogy ott vagy, mert ironikus lényed, ahogy köszöntél, „halló”,
olyan földöntúli volt, egész modorod, külsőd, nem e világból való –
nos, úgy ülök most halálhíred felett egzotikus ízzel a számban,
keserédes falat, akárcsak egy gyönyörű, ám idegen épület a tájban.
Legendává lettél, ahogy az ágyrugó is, amire ráült egy barátnőd,
holott nem lett volna szabad, s szállóigévé vált s úgy röpködött
a kidobott nő kapcsán a „ráült a rugójára” családi szófordulat, frázis,
ami épp olyan mély és sokatmondó volt, mint amilyen banális, s
mi annyit tett, valakinek gyenge pontjára tapintani tapintatlanul.
Látod? Így voltál ott és akkor is velünk, amikor nem voltál, akaratlanul.
Te voltál a „Bátyuska”, Winston Niles Rumfoord, ki néha felvillant
szikrázó izzóként, hogy lássa meg szemem, amit épp most megpillant.
A végtelen űr krono-szinklasztikus infundibulumában kavargunk,
amit tejúton szánkózó kisgyermekként mi sohasem uraltunk,
s te, mint Magritte kalapos alakja, egy másik világhoz tartozol,
de kedvünkért időnként, a magad egyedi módján, megmutatkozol.
Egyszer, mikor még csöppnyi lányka voltam, nevetve megkérdted:
leszek-e a feleséged, mert bizony te vársz rám, s még ma sem érted,
milyen riadalmat keltett ártatlan kis tréfád, hisz én akkor komolyan vettem:
egy nap eljössz értem, s elviszel abszurd, fanyar világodba engem.
Regényhőstől búcsúzik úgy az olvasó, ahogy én tőled, merengve,
a könyvet ölébe ejtő kéz elernyed a lapokat némán temetve,
s finoman, békésen nyugszik meg a kőkemény kötésen,
mint puha virágkoszorú a csillogó koporsófedélen.
LD
