Tizenkettedik szín

Egy hét Helsinki.
Erről a kalandunkról nem lehet barokkos körmondatokban írni, mint mondjuk Toscanáról, a kacskaringós dimbes-dombos utakról, a középkori csipkés, sikátoros városkákról, a hatalmas aranysárga napraforgómezőkről, vagy a hangulatos főterekről, ahol a többszintes gelato-kehely mögül lehetett mosolyogni az aranysportcipős, zselézett hajú fiúkon, akik mögött a színes mopedeken nagyfenekű lányok hajkoronája lengedezett a meleg, sós szélben.

Helsinki más. A tőmondatok városa. Korunk falanszter színének szimbóluma. Számomra legalábbis az volt.

Egy óra a házunktól a kompig. Másfél óra várakozás a kocsiban a komp előtt. Bezártad a házat? Nem te zártad be? Azt hittem, te zárod be. Most már mindegy. Az. Négy óra ringatózás a hétszintes kompon. Nyerőautomaták mellettünk. Egy faszi minduntalan visszatéved és veszít egy maroknyi eurót. Gyerekek végig a játszóházban. Fáradt mosollyal nézzük őket. Öt óra kocsival le Helsinkibe. Szakad az eső. Azta, ez nagyon durva. Nem látok semmit. Akkor lassíts. Attól nem fogok jobban látni. Nézd már, hogy jön szembe! Kapcsold már le a reflektort, te barom. Csak szólok, a tied is ég. De én balkanyarban vagyok. Nem fér el a lábam a kutyától. Tegyük hátra? Hagyd, megoldom. Mi volt ez a hang? Nem, inkább felhúzom a lábam az ülésre.

Hajnalban érkezünk, ócsított Airbnb szállás. Egy ágy, két foltos matrac, penészszagú fürdő, miniatűr konyha és oltári kupleráj. Talán öregek otthona lakótelep vagy ilyesmi. Egy radiátor darabjai a kanapé alatt. Üres szocreál karácsonyfatalp az asztalon. 50 db távirányító a könyvespolcon. Összetekert szőnyegek, párnák a földön szanaszét. A hűtőben többhónapos gyümölcssalátaromok. Foltos linóleum. Leeső ablakkilincs. Sokat látott, keményre érett konyharuhák. 3 szék négyünknek. Egy hétre épp jó lesz. Anti a házigazda zavartan rakosgat. Lassan hajnali kettő. Nagy nehezen elmegy, otthagyja a könyvtárjegyét, ha kell. Te, svédül beszéltél vele, nem angolul. Mindegy, megértette. Figyu, mi az ott a fürdőben, abban az üvegben? Ne, inkább mégse nézd meg. Lematracozunk, végre szunya. Ne lökdöss már. De lejt ez a szar. Akkor se lökdöss. Büdös a párna a huzat alatt. Akkor ne szagold. És azt hogy? Feküdj hanyatt. Fejezzétek már be!

Reggel úgy kelünk, mint Néró gladiátorai a viadal után. Irány a város. Uspenski katedrális zárva. Kívülről körüljárjuk. Szép. Gyerek hisztizik, mert 2 év után észreveszi, nincs a kabátján zseb. Odaadom a kesztyűm. Nem kell. Na, vedd csak fel. Nagy. Akkor add ide a kezed. Nem érdekel. Ne csináld, gyere, menjünk. Hagyjálmárbékén. Helsinki katedrális. 100 lépcső. Ez az épület gyönyörű. Hófehér. Menjünk be. De hisz ez tök üres. Fájón puritán. De azért szép. Hát nem is tudom.

Kikötő, sirályok, árusok, lakatok a hídon, mi is tegyünk, ugyan minek, mert poén, nincs is lakatunk. De van a bőröndön. Az nem olyan lakat. Anya, metrózzunk. Inkább sétáljunk, nem? Olyan szép idő van. Jól van, de csak egy megállót. Modern barlangrajzok. Micsoda oximoron. Menjünk vissza a kikötőhöz. Nicsak óriáskerék! Nem ül rajta senki. De megy. Minek? Talán, hogy majd felüljenek rá. Hatalmas, lakótelep méretű hajók. Kockaépületek. Kockakő. Tisztaság, rend, fegyelem. Zaj. Nyomasztó levegő.

És ekkor valamiért hirtelen beugrik a falanszter szín. Befészkeli magát a fejembe és ottmarad.

Néger, arab, ázsiai szinte nem látható. Koldusok és utcazenészek sem. Meg bolondos külsejű alakok. Különösen steril kép a mai világban.
Életszerűtlen.

Egyenemberek mindenütt. Jönnek-mennek. Néznek maguk elé. Fontos dolguk van. Csak komor mogorva homlokok látszanak a lehajtott kobakokból. Senki se mosolyog. Jézusom, van depisebb nép a magyarnál? Úgy látszik. Hm.

Operaház, Parlament, Kongresszusi központ, Sibelius emlékmű. Fém, beton, csövek. Hiányzik valami. Igen, de nem tudom megfogalmazni, mi. Valahogy az élet. Igen, az élet. A szellem, maga. Különös, a szállásunk kicsi, rendetlen, koszos, tele oda nem illő kacattal. Ettől valahogy olyan lelketlen. A város nagy, rendes, tiszta, csak oda-valósiakkal. Ettől valahogy annyira lelketlen. Ezen elmélázom még magamban. Nézd már gesztenye! Szedjünk! Szedik. Hamarosan tele vannak a kesztyűk, a zsebek, a sapkák. Hozd te. Mindig én. Anya, légyszi! Jó, add ide. Oké, a sapkát is. Nem, azt már nem tudom fogni. Rendben, ide még beteheted. Nem, mert kinyúlik. Mindegy, majd kimosom 60 fokon. A tenger álomszép a lemenő nap fényében.

Sziklatemplomban este zongorakoncert, az is valami gyönyörű. Heten ülünk összesen a hatalmas nézőtéren. Mi, egy japán pár és egy néni. Zeng a muzsika a szikla belsejében, de nem maradhatunk. Kártyás parkolóóra híján díj nélkül parkolunk. Ott kell hagyni a gyönyörű muzsikaszót. A francba. Maradni akarok. De megbüntetnek, ha nem megyünk. Nem hiszem el, komolyan. Menjünk. A zongorajátékot felváltja a mentők szirénázása.

Nemzeti Múzeum. Itt nem lehet parkolni. Menjünk tovább. Ott nem lehet kártyával fizetni. Itt csak 2 órát lehet maradni. Ott egy hely! Nem az egy Smart. Jó, akkor menj be a múzeum parkolójába. De az személyzeti parkoló. Ki nézi? Nem tudom. És ha megbüntetnek? Nem fognak. Majdnem egy teljes nap a múzeumban. Döbbenten vizsgáljuk a régi festményeket, oltárokat. Van bennük valami érdekes. Megvan: mindegyik alak valakin áll. Vagy sárkányon, vagy egy gnóm emberen, vagy egy csecsemőn. Jé, de fura. Két utolsóvacsora festményen is felfedezzük a félreérthetetlenül női tanítványt a tizenkettő között. Hoppá, ez meg hogy ment át a rostán anno? Ördögök minden mennyiségben. Sibelius terem, engem elvarázsol valamiért ez a zeneszerző. Micsoda elegancia, mennyire mesteri zene! Megfogadom, otthon lespotifyozom ami csak van tőle. Fent játszószoba. Leülünk szőni, míg a kölkök boltosat játszanak. Most már menjünk. Ne mééég. Egy órája itt vagyunk. De mi még maradni akarunk. Oké, még egy kicsit. Jó, most már menjünk, sötétedik. Most miért sírsz? Nem ülhetünk itt egész estig. Ne duzzogj. Lesz még sok érdekesség. Akkor nem lesz, csak menjünk már. Jó, ne add ide a kezed, de gyere már. Nézd milyen bolond bolt! Na ugye, mondtam, hogy van más is. Várj meg, ne rohanj előre.

Piaccsarnok. Hal. Péksütemény. Hentes. Kávézó. Gagyizdák. Kulcsos. Bélyeges. Sajtos. Textiles. Hűtőmágneses. Kalapos. Képeslapos. Gyümölcsös. Imádom mindet. Lubickolok. Apa, vegyünk banánt. Jó, csak ne itt. Mindig ezt mondod, ha kérek valamit. Ne duzzogj, kislányom, kapsz banánt, csak nem itt. Miért? Mert ez éretlen. Nem az. De. Te vagy éretlen. Befejeznétek? Mit? Úgy viselkedtek, mint a majmok.

Nézd, keleti bolt! Vao, futás! Úú, van tigrisbalzsam! Itt már vehetünk banánt? 1 euro a füstölő. Vegyünk. Hogyhogy mennyit, sokat. Van Himalaya fogkrém, meg illóolaj is. Kettőt-kettőt mindegyikből. Végre van füstölőnk és illóolajunk. Basszus, nálunk miért nincs ilyen buddhaszobros keleti bolt? Mert északon élünk. Ez is észak. De az még északabb. Hát igen, az már szinte a legészakabb.

Délutánonként hatalmas dugó. Kibogozhatatlan gordiuszi csomópontok. Kijáratok, bejáratok, feljáratok. Ez már Dzsípéesz Mariskának is sok. „Fordulj enyhén jobbra, tarts kicsit balra, figyelem. Figyelem. Forgalomlassítás. Figyelem. Újratervezés. Kanyarodj élesen balra eddig: pontosvessző Merimienisteneskatu 45, majd a második kijáraton menj enyhén jobbra Kaisaniemenpuistokuja felé, tarts jobbra, és a harmadik lehajtónál maradj középen, aztán fordulj vissza meredeken és haladj 2 kilométert eddig: Käskynhaltijantie 2. Figyelem. Figyelem.” Megbeszéljük, Maris szószátyársága a legnagyobb hátránya. Elég lenne a három irány közül választania: menj jobbra, balra, egyenesen, elhagyván a meredeken, enyhén, élesen, haránt, Marieniarskatu 45 és irányttartva – felesleges, csak az embert összekutyuló szóhalmozásokat. De hát Maris már csak ilyen. Filozofálunk ennek kapcsán egy sort a redundanciáról a dugóban.

Esténként virslivacsora, isteni finn péksüteményekkel és céklasalátával. A rádióban finn nosztalgia műsor. Végighallgathatjuk az összes nagy slágert manónyelven („Raindrops keep fallin’ on my head helyett valami sadepisarat pitää laskussa päähäni) miközben Pictionary partikat csapunk. Megpróbálom lerajzolni a grizlimedvét. Lányom meg George Washingtont. Egyik se sikerül.

Egyik éjjel bekakál a kutya. Káromkodás, takarítás, biztos a műcsont miatt volt, nem bírta a gyomra. Nem, felzabált valamit. Még be is hugyozott a dög. Beszart, behugyozott, ide az orrom alá. Hékás, hogy beszélsz? Tudod, hány óra van? Na de akkor is. Vagy a víz volt. Igen, olyan savanyú. Te is érezted? Maradjatok már csendben. Akkor takarítsd te. Felmostad? Nem, csak feltöröltem. Ez undorító. Mosd fel. Mivel? Rohadt kis dög. Hagyd már, nem tehet róla. Mindegy, aludjunk. Nyiss ablakot. Megfagyok. Takarózz be. Mivel? Aki nem fejezi be, azt kivágom. Mivel? Nincs is ollónk. Oké, oké, apa, befejeztük.

Heuréka múzeum. Amolyan Csodák Palotája. Egy robogó ára a jegy négyünknek. Mi legyen? No de ezért alszunk a földön Antinál. De ez mégiscsak sok. Gondolj arra a befőttesüvegre a fürdőben. Oké, menjünk be. Green box játék. Szimulátorok, gyereket nem tudjuk onnan elrángatni. Lehet építeni jégkunyhót és levitálni. Van feketelyuk-modell. Vigyorgunk, mint a fakutya. Fizikai kísérletek. Biológiai szemléltetők. Egy apuka szorosan betekeri a 3 éves kislányát egy bábuból kihúzható barna béllel. Látod? Ilyen hosszú az ember bele. A gyerek riadtan pislog állig bélbetekerve. Préselünk emlékérméket. Megmérjük a memóriánkat. 100%. Nem is rossz ebben a korban. Egyensúlyozunk kötéltáncbiciklin. Anya, én erre nem ülök rá. Nem tudsz leesni. Akkor sem. Akkor menjünk le. De mégis. Akkor segítek. Nem, mégsem. De jó, öt perc múlva planetárium előadás lesz: a sötét univerzum. Nézzük meg. Addig még próbáljuk ki azt a tesztet. Mikor is kezdődik az előadás? Úristen, most. Lekéstük. Nem baj, menj be. Zárva van. Kopogj. Ugyan, ne hülyéskedj, menjünk. Oké. Lányok, indulunk. Ne még. De már mindent megnéztünk. Nem baj. Maradjunk! Azt mondtam, indulunk.

Főpályudvar. Továbbra is mogorva arcok. Atheneum. Kis kockaalakú tér. Beugrik már megint Jarmusch. A Night On Earth:
„Mika: Maguk hívtak taxit?
Részegek: Nem, mi egy szemétszállítót hívtunk. De most neked kell átvenned a fuvart.
Mika: Minden rendben vele?
Részegek: Nem, egyáltalán nincs rendben. De ne foglalkozz vele. Menjünk.”
Pontosan ez a helyzet. Megyünk.

Anya, pisilnem kell. Uhh, nagyon? Háát. Oké. Ott egy meki, menj be. Mi a baj? Kódos a wc. Francba. Nem kell annyira, hagyjuk. Dehogynem. Mondom, hogy nem kell. Ugyan, gyere. Hova rohantok? Ti maradjatok kint. Csinálj úgy, mintha a koncertre jöttünk volna. Nézelődünk egy kicsit. Vedd le a kabátod, ülj le ide. Mintha várnánk valakit. Oké, most már mehetsz, ott a wc. Feltűnőek voltunk? Mit számit az? Csak kérdeztem. Igen.

Hatalmas bevásárlócentrum. Bemenjünk? Nem tudom. Előbb nézzük meg a Csendkápolnát. Jó ötlet, hogy ideépítették, nem? Bolt, üzlet, áruda egymáson, reklámtáblák, zaj, tömeg. Így kontrasztos. Az biztos. Honnan jöttek? Magyarok vagyunk. De hisz akkor testvérek volnánk, vagy nem? Hát, fogjuk rá. Menjenek csak be. Ott csend van. Érezzék a csendet. Hallgassák a lelküket. De kedves pasi volt! Igen, az első kedves ember. Kis ajtó. Egy hatalmas fatojásba lépünk. Csend. Kavicspárnák. Gyertyát gyújtunk. Leülünk. Meg se moccanunk. Levegőt is félve veszünk. Csend. Néma, hosszú csend. Úgy maradnék még. De jön egy kisebb csoport. Kilépünk a csendből. Bevásárlóközpont, zene, tömeg, de jó csuka, 300 euro, azta, menjünk innen. Megfájdult a fejem. Jó, menjünk, nekem is.

Jé, egy second hand. Találtam neked egy sálat. Anya, megkaphatjuk ezt a hörcsögöt? Nem veszek sapkát 7 euróért, nincs az az isten. Vegyünk kazikat! Sibelius nincs? Marilyn Monroe van meg Bach. Hozd a Bachot. Ki tette a sapkába ezeket a szarokat? Basszus, apa kiszórta a gogoszokat! Szedd össze. Szedd össze te. Igyekezzetek, mások is várnak a pénztárnál. Esküszöm, nem megyek be veletek többet sehová. Anya, egy gogosz a pult alatt maradt. Most meg miért bőgsz? A legjobb figura volt. Máskor szóljatok, ha teletömitek a sapkát. Megvan. Porold le magad. Apa, az eladó férfi volt vagy nő? Nem tudom, édesem, mi volt, leginkább dühös.

Olimpiai torony. Persze, hogy lifttel. Normális vagy, gyalog? Nem is lehet, le van zárva. Még szép. Miért van kamera a liftben? Hogy lássák, ha beszorulsz, hogyan halsz meg lassan, oltári kínok közt. Maradj már. Tériszonyom van. Ugyan, van korlát. Kapaszkodj! Minek? Akkor ne kapaszkodj. Le ne ejtsd azt a telefont! Jó, de akkor egy szót se szólj. Milyen pici minden! Makettváros. Az. De cuki icipici biciklis! Nézd már, ott az óriáskerék! Fel tudnám húzni az ujjamra. Ott az autónk. Belefér a zsebembe. Aprócska gyufás skatulya házak közt matchboxok mennek a játszószőnyegen, gombostűemberkék közt. Micsoda dugó arra, nézd! Ugyan, egy lépéssel átugrom. Így se szebb ez a város. Hát nem. De a tenger gyönyörű. Igen, az fantasztikus. Nézd, micsoda színek vannak az égen, elképesztő! Álomszép, ahogy megy le a nap. Menjünk le mi is lassan. Igen, menjünk vissza.

Írjál Antinak, hogy jöjjön délután a kulcsokért. Visszaírt, hogy öt körül jön. Feküdjünk le hatkor, hajnalban kelünk. Nem tudok aludni délután hatkor. De, majd meglátod. Te, ez a szőnyeg ilyen volt, vagy a kutya szarta tele ezt is? Nem is volt kiterítve szőnyeg. Ja, ezt nem te tekerted össze? Nem, kérlek tekerd vissza. Anya, nem tudok aludni. Akkor relaxálj. Felhúztad az órát? Fel. Nem jött az Anti. Majd itt hagyjuk a lakásban a kulcsot, van neki másik. Oltsd már le azt a villanyt. Ne fészkelődj. Akkor, mondtam, relaxálj. Úgy, hogy nem szólalsz meg.

Mennyi az idő? Hajnali egy. Igyekezz. Mostál fogat? Hol a kesztyűm? Nem tudom. Miért bőgsz? Nézd meg a szekrény mögött. Na ugye. Azt tedd vissza. Nem tudom, mi az, de tedd vissza és most moss utána kezet. Mindent kivittél a kocsihoz? Halkabban, mások alszanak. Igen, a műcsontot kézben, már elraktam a zacskót. Ne járasd már a motort, hajnali kettő van. Majd akkor útközben kiolvad a kézifék. Minek húztad be? Nem lejtő, emelkedő. Nem mindegy. Fejezzétek már be. Várjál, be kell izzítanom Marist. Vigyázz anya, apa Maris nélkül már az ágyat se találja meg. Hehe, nagyon vicces. Menjünk már. Mennyi van még hátra? 300 km. Nem bírom ki. Dehogynem. Másodikok vagyunk. Túl korán értünk ide. Mikor indul a komp? Két óra múlva. Jé, most jön fel a nap. Még nem mi, előbb a teherautók állnak be. Mert ez a szabály. Még fél órát várunk. De, pontosan felet. Pisiltesd meg addig a kutyát. Betonra nem pisil. Akkor ki kell bírnia még 5 órát, így járt őkényessége. Ne legyél már ilyen vele, szegény. Mekkora hullámok, atyám. Mi, arcfestés a bárban? Muszáj ezt gyerekek? Innen még mennyi? 150 km. Soha többet nem megyek autóval sehova. Ne hisztizz. Már csak 20 km. Itt már nem tudok előzni. Igen hatvannal, bírjátok már ki. De jó, be volt zárva a ház. Akkor mégiscsak én zártam be. Gyújtsunk gyertyát. Tedd be az új füstölőt! Üljünk le. Most küldött Anti egy sms-t, hogy akkor jó, ha ötre jön a kulcsokért? Jézusom. Írd meg neki, hogy mi már rég itthon vagyunk.
Itthon.
Végre.
De azért jó volt, nem?

Ja, jó volt, mégis most isteni volt hazaérni. A színek, a finom otthoni illatok, az imádott könyveim, zenéim, a mackógyűjteményem, a puha párnáim közé. A magam kis elvarázsolt birodalmába, ahol mindent megtalálok itt magamban, amit kint olyan sokszor egyáltalán nem lelek. Olyan volt ez a hét, mintha egy lombikba tekintettem volna bele, megnézvén valaminek a vegytiszta esszenciáját: egy apró automata játékvilágot láttam volna valahonnan fölülről, amiben kicsiben ott volt mindaz, amit én nagyban úgy élek meg, hogy a szellem hiánya. Nem Helsinkiben konkrétan, nem-nem, inkább valahogy a világban mostanság. Mintha csak bejártunk volna egy szemléltető makettet, amiben mi nagyon is éltünk, de a valóság mintha inkább csak gépiesen működött volna körülöttünk. Már a múzeumban megállapítottam, régen mennyi energiát áldoztak az emberek arra, hogy a legegyszerűbb használati tárgyat is felékesítsék, kidíszítsék, egy kanál is magán hordozta szellemi eredetének nyomait. Aztán kiléptünk a sok szépséges tárgy közül: a kockaházak közé, az arctalan tömegbe. Nem tudtam nem Madáchra gondolni egész út alatt, tényleg olyan volt, mintha bekerültem volna a tizenkettedik színbe Ádámként. Pedig nagyon tiszta, modern, színvonalas város Helsinki, de mégis.

***

„TUDÓS
E százszerű tárgy, millyen cifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Most gépeink teszik mindezt helyettünk,
Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,
És a tökélyről az kezeskedik,
Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,
Végső napjáig amellett marad.

ÁDÁM
Azért nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túl járna, semmi műben. –
Hol leljen tért erő és gondolat,
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdni vágyik és körültekint
Ezen szabályos, e rendes világban,
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengező vadat se.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelek
A boldogság helyén, mit tőle vártam.

TUDÓS
Nincs-é behozva a testvériség?
Hol szenved ember anyagi hiányt?
Valóban, illy eszmék megérdemelnék
A megfenyítést.

ÁDÁM
Mondd, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

TUDÓS
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, ami kell.
Költött tehát meggondolatlanul,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hipotézisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szül többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,
Ez oxidált legtűztartóbb anyag.
Az organizmus titkai közel-
Állnak ma is már a fölleplezéshez. –
Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,
Majdnem feledtem volna lombikom,
Mert én is épp e tárgyban dolgozom.

LUCIFER
Nagyon vénűl az ember, hogyha már
Lombikhoz tér, midőn organizál. –
De hogyha sikerülne is müved,
Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat,
Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,
Lény, mellyet a természet eltagad,
Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,
Ha nem korlátozandja az egyén.
S honnan veendi ennek jellegét,
Elzárva külhatástól, szenvedéstől,
Egy szűk üvegben kelve öntudatra?

TUDÓS
Nézd, nézd, hogyan forr, nézd, miként ragyog,
Itt-ott tünékeny alakok mozognak,
Ezen meleg, e jól elzárt üvegben,
A vegyrokonság és ellenhatás
Mind összevág, és kényszerülve lesz
Engedni az anyag kivánatomnak.

LUCIFER
Bámullak, túdós! még csak azt nem értem,
Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,
Ne vonja egymást, és ne lökje el
Az ellentét.

TUDÓS
Minő badar beszéd;
Örök törvénye ez az anyagoknak.

LUCIFER
Ah, értem, mondd csak el, min alapul?

TUDÓS
Min alapul? törvény, mert úgy vagyon,
Mutatja nékünk a tapasztalás.

LUCIFER
A természet fűtője vagy tehát csak,
A többit ő magában végezi. –

TUDÓS
De én szabom korlátit az üveggel,
S kivonszolom a rejtélyes homályból.

LUCIFER
Nem látok eddig még életjelet.

TUDÓS
El nem maradhat. Én, ki úgy kilestem
Az organizmus minden titkait,
Ki százszor boncolám az életet –

ÁDÁM
Hullát fogál fel csak mindannyiszor.
A tudomány sántán követi csak
A meglevő ifjú tapasztalást,
S miként bérenc költője a királynak,
Kész kommentálni a nagy tetteket,
De megjósolni hívatása nincs. –

TUDÓS
Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,
Egy szikra kell csak, és életre jő? –

ÁDÁM
De azt a szikrát, azt honnan veszed?

TUDÓS
Csak egy lépés az, ami hátra van.

ÁDÁM
De ezt az egy lépést ki nem tevé:
Az nem tett semmit, nem tud semmit is.
A többi mind künn volt az udvaron,
A legszentebbe épp ez egy vezetne. –
Óh, lesz-e, aki egykor megteszi? –
(Ezalatt a lombik felett lebegő füst sűrűdni kezd s dörög.)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA (a füstből)
Nem lesz soha. – Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. – Hisz te ismersz,
Ádám, ugy-é? – most még nem is gyanítnak.”

Tehát valahol itt tartunk most. Én legalábbis ezt érzem. Már csak az űr és az eszkimó szín van hátra.
Kíváncsian várom mindkettőt.

(LD, Illusztráció: Jani Hänninen)