Tudom, hogy tudni fogom, hogy nem tudom

Elég hihetetlen, de ismét szembejött velem kétszer egymásután ugyanaz a téma: egy általam kedvelt blogot olvasva a hozzászólások közt valaki megemlítette a Kruger-Dunning hatást. Bevallom, gőzöm sem volt mi ez, utánanéztem, aztán hagytam a fenébe a dolgot, valahogy nem igazán érdekelt a téma. Másnap azonban belefutottam egy cikkbe, ami pont erről szólt.

Nagyon röviden a dolog lényege, hogy minél kevesebbet tud valaki, annál

1. kevésbé képes felismerni a saját hiányosságait,
2. nem képes felismerni a nála magasabb szintű tudását,
3. nem képes felmérni a saját inkompetenciája szintjét,
4. viszont igenis képes arra, hogy ha fejlődik az adott területen, akkor utólag felismerje, hogy mennyire nem értett hozzá korábban.

Ezt a jelenséget a tudósok azzal magyarázzák, hogyha valaki nem okos, akkor ahhoz is buta, hogy erre rájöjjön.

S ha már így többszörösen szembejött velem a téma, gondoltam magamban, ideje kicsit foglalkozni ezzel, és ma befelé a városba menet az autóban végig ezen töprengtem, hogy hogyan is van ez: miért van az, hogy minél kevesebbet tud valaki, annál kevésbé tudja, milyen keveset is tud. És nekem nem válasz erre, hogy mert ahhoz is hülye, hogy rájöjjön, milyen hülye, mert igenis van egy átfordulás ebben a folyamatban, van egy olyan tudásszint, ahonnan teljesen nyilvánvalóvá válik az ember számára, hogy olyan nincs, hogy mindent tudok.

Volt egy kolléganőm, tévés műsorokat vezetett, főleg mindenféle műveltségi játékokat. És egy alkalommal bent voltam a vezérlőben, amikor ő adásban volt, és fél szemmel néztem a műsorát. Már nem emlékszem a konkrét műre, de a szitu az volt, hogy valahogy szóba került egy regény, ami egy nem mindenki által ismert marginális könyv volt. És a kolléganőm lelkesen örvendezett a cím hallatán, igen-igen, hogyne – holott érezni lehetett, nem ismeri a regényt. Felkaptam a fejem, elkezdtem figyelni. Többször belefutott a csapdába: úgy tett, mintha ismerné a dolgot, jóllehet érezhető volt, nem olvasta, nem látta, legfeljebb a címét ismeri. És akkor ott a vezérlőben kb. 25 évesen magamban öntudatlanul kimondtam a Kruger-Dunning hatás lényegét, csak én a kollegina nevével láttam el „J-effektusként”, azaz hogy lám, minél műveletlenebb valaki, annál kevésbé meri ezt bevallani. Merthogy az van, hogy miután nincs széles rálátása – mondjuk, maradjunk a példánál – a művészetekre, ezért azt sem tudja igazán, mi az, amit azért csak illik ismerni hisz alapmű, és mi az, ami meg egyáltalán nem az. Mi képvisel igazi, valós értéket és mi nem. Magyarán ahhoz, hogy azt mondhassam, én bizony nem olvastam a Csendes Dont, először is tudni kell, hova helyezzem az adott dolgot, hogy egy feltehetően komoly irodalmi értékkel bíró műről van szó, amit talán arra is alapozhatok, hogy ismerem az orosz irodalmat, mert ott van bennem a tudás, ami magabiztossá tesz, hogy nagyon sok klasszikus orosz regényt meg bizony olvastam, és valahol azt is tudnom kell, miért nem olvastam eddig Solohovot. Mert ha ezekkel nem vagyok tisztában, akkor amikor meghallom, „Csendes Don”, menten zavarba jövök, és ezt leplezendő nyilván rávágom, ja-ja, persze, hogyne a Csendes Don. És a végén még tán el is hiszem, ismerem a művet, mert annyit azért sejtek róla, hogy valami régi orosz cucc, biztos valami háború, meg a nagy hősök és a többi.

S mindezt felelevenítve valahogy arra jutottam, a tudás egy üveglift, minél magasabban vagy, annál nagyobb teret látsz be, ám minél nagyobb teret látsz be, annál jobban tudod, mennyi minden van még, amit nem látsz be, mert időközben megtapasztaltad, hogy ahogy emelkedtél, lassan láthatóvá váltak olyan dolgok is, amiket ezelőtt egyáltalán nem észleltél. No és akkor eljön egy pont, amikor az ember arra is rájön, hogy sok minden, amit eddig igazságnak hitt, mára csak valami idejétmúlt hazugság lett, valami nem „igaz dolog”, amit egy magasabb rendű igazságpontból már átlát. „Ó, az első emeletről úgy tűnt, az egy cipőbolt, de innen látom már, hogy egy kiállító terem, de érdekes!” És ezt a kettőt már képes egyben is látni: látja, hogy persze onnan lehet cipőboltnak is vélni, de azért alapvetően innen nézve mégis csak egy kiállítás. Pár ilyen felfedezés után az ember megéli, hogy csomó minden nem volt igaz, nem az volt, aminek hitte, vagy alig látott belőle valamit. És ebből már simán tud arra következtetni, a mostani tudásával is nyilván pontosan ez a helyzet, csak féligazság, csak egy adott pontból mondható rá, na, ez az igazság. No de ha ez most így van velünk, akkor mindig is így lesz, nem? Talán az ember egyik legnagyobb tévedése az, hogy bármilyen végső igazság birtokába kerülhet, magyarán, hogy van olyan, hogy legvégső igazság. Van, de az maga a minden, Isten, pontosabban a totális végtelen semmi, ami mindent magában foglal. Igen ám, csak ha erre a pontra eljutnánk, megszűnnénk létezni, mert akkor már semmi sem lenne rajtunk kívül, nincs új felfedezni való, és akkor megszűnne a lét. Szóval addig jó, amíg mindig vannak újabb és újabb igazságrétegek, amik az épp meghaladott igazságok talaján válnak láthatóvá, úgy is mondhatnánk, hogy a fejlődés tulajdonképpen nem más, mint amikor az igazság hazugsággá válik egy újabb, magasabb rendű igazság alatt. A hatodik emelet lent lesz a hetedikhez képest, a nyolcadik fent. Amikor azonban az ötödiken voltunk, a hatodik emelet nem is volt megélhető, az onnan elénk táruló kép látható. Nem létezhetne igazság, ha nem állna vele szemben valami, ami ehhez képest már nem igaz, és nincs tudás, ha nincs felette egy hatalmas tudatlanság építmény. Minden hazugság valakinek még igazság, és minden igazság valakinek meg már csak hazugság. (Most az igazságot nem az „egyenlőség”, „igazságosság” értelemben használom.)

Aki azt hiszi, ő mindent tud, vagy talán azt, elérte az abszolút igaz pontot, netán hogy totál átlát mindent, nincsenek már kételyei, vakfoltjai, kérdései, nem érzi azt, úristen, mennyire keveset tudok, mekkora a világ, mennyi infó, könyv, gondolat vár még rám, nos az nem állíthatja, hogy felemelkedett jó magasra ezzel az üveglifttel, hiszen nem jutott még emelkedés közben ahhoz a fordulóponthoz, ahol belátja már, mennyi minden van, amit az elején nem tudott! Azért hiszi azt, mindent tud, ő aztán baromira ott van az adott témában a toppon, és neki már az atyaisten se tud újat mondani, mert nincs alatta kellő számú emelet: nem érzi még igazán sem a mélységet, sem a magasságot. (Valamint nyilván azt is tudni kell, hol kell keresni a magasabb szintű tudást, merre kell ehhez nézni, de nyilván, ahol már jártam, amit már megéltem, legyőztem úgymond, hazugságnak minősítettem, mert valaha igazságként éltem meg, már nem lehet számomra magasabb szintű igazság, csak egy már nem igazság.)

Gondolkodtam azon is, mi a különbség a magabiztos ember és nagyképű között. Mert ugye az sem járja, hogy bejártam 8 emeletet és csak azért, hogy szerényebbnek, szimpatikusabbnak tűnjek, előadom a „jaj, bocs hogy élek, ó, nem is tudom igazán, én csak egy senki vagyok és még csak a harmadikon járok” primadonnás ripacskodást, jóllehet, amivel szemben állok, részemről már egy meghaladott emelet. Szóval a magabiztos embert a nagyképű okoskodótól pontosan az különbözteti meg, mint a bátor embert a vakmerőtől. A vakmerő sokszor nincs is tudatában a veszélynek, tán erre utal a „vak” szócska is. Míg a bátor meg épp attól lett bátor, hogy valaha félt, és a félelmét legyőzve, a veszély tudatában lépett ki a vékony deszkapallóra a szakadék fölött. Általában nem is a bátrak szoktak leesni. A bölcs ember tudja, amit megtudott, mert egy megtett út vezette őt az aktuális tudásáig, egy mezítláb bejárt, fárasztó, néha fájdalmas, egyéni út, de sosem állítja, mindent tud, ahogy a bátor sem úgy indul neki, hogy én ugyan le nem esem! Szerintem őt épp az a tudás tartja a pallón, hogy bármikor leeshet, és ezzel számolva, de bátran és nem félve megy előre. Tudom, mi van az ételben, ha én vásároltam be a hozzávalókat, szeleteltem föl, készítettem el, terítettem meg. Az okostojás meg készen kapott, mirelit fastfood-tudást próbál magáévá tenni, fogalma sincs, milyen az, amikor az ember a saját vélt igazságainak legyűrése által jut egyre magasabbra, befordul egy ösvényre, amiből már megint egy másik nyílik, ergo megéli, nem ez az út volt a végső. Néha piszkosul nehéz, amikor az ember hisz valamiben, tudni vél valamit, aztán jön egy kanyar és az egészről kiderül, nem az volt, aminek hitte, nem jól látta: lám, meg is haladta, és muszáj szembefordulnia vele, hogy folytathassa az útját. Mint egy vonaton: állomások, megállók, útvonalak hegyről le, hegyre föl, és nem érdemes sehol se leszállni, mert attól, hogy kiszállunk a liftből a harmadikon, a hatalmas felhőkarcolót még nem zsugorítottuk háromszintes családi házzá. Pont abból látható, mennyit tudunk, hogy mi van alattunk, mennyi, de mennyi tévedésen vagyunk túl, hisz ez a legyőzött emeletek száma alattunk, ami tulajdonképpen azt mutatja, meddig jutottunk. Minél több a tévedés, annál nagyobb a tudás – én legalábbis most ezt vallom. És addig megyünk, amíg új igazságot nem találunk. Ez olyan szép, mert annyira fantasztikus érzés megélni egy-egy újabb felismerést, és amit maga alá temet, az olyan lesz, mint az omlós, porhanyós, élő talaj, ezeken tudnak nőni az újabb és újabb virágok, fák, bokrok.

Szóval én úgy vagyok vele, tudom, amit tudok. És azt bizony nem sejtem, meg tudogatom, hanem már tudom. Most. Aztán majd holnap azt fogom tudni, rosszul tudtam. És abszolút belátom, hogy atyavilág, mennyire nem látok semmit, mi minden van még, amiről nemhogy fogalmam nincs, de még azt sem tudhatom róla, hogy nem tudok róla semmit. Kicsit félelmetes amúgy ez az érzés, mert hát mennyi ismeretlen van ugye a képletben, de talán épp ettől olyan izgalmas, mint a jó krimi, ami addig élvezetes igazán, amíg nem tudjuk, ki a gyilkos.

(LD, Illusztráció: Patricia van Lubeck)