Tükröm kapujában

Eljön mindannyiunk számára az idő, amikor bele kell néznünk a lelkünk tükrébe. Amikor már nem kerülhetjük el, hogy az utolsó kanyar megtétele előtt egyben megtekintsünk önmagunkat az út révén, amit eddig végigjártunk. Amikor a lelkünk legszentebb része elénk áll hatalmas tükrével, és a mögöttünk kacskaringózó utat elénk vetíti, hogy segítsen számunkra végre megfordítani azt az időkört, ami eddig gúzsba kötött minket, akkor lehetőséget kapunk rá – bármilyen nehéz is valamit magunk előtt látni, ami alapvetően mögöttünk van –, hogy megértsük magunkat. Egyetlen zavaró tényező van ebben a pillanatban, hogy az elénk táruló képen saját magunkkal állunk szemben. S e szép tükörkép számos olyan kérdést vet fel, amit megválaszolva végre helyére kerül bennünk sok olyan dolog, ami ott a hátunk mögött még mindig valamiért olyan zavarosnak, rendetlennek és áttekinthetetlennek tűnt. Az én írásom azonban nem lesz végig olyan zavaros és elvont, ígérem, mint ez a kis bevezető pár mondat, csak láttatni akartam egy képet, amiben én most ott állok saját jövőm és múltam pillanatnyi satujába zárva arra várván, hogy folytathassam az utamat.

Amikor belefogtam ennek a kicsit tán rendhagyó blognak az írásába, nem vezérelt semmilyen tudatos szándék. Nem voltak ezzel kapcsolatban sem elképzeléseim, sem céljaim, sem önös, sem közösségi szinten. Tulajdonképpen „véletlenül” alakult úgy, hogy lett egy saját platformom, ahol meg tudom fogalmazni mindazt, amit ezelőtt hosszú évekig leginkább magamban, sokszor szavak nélkül próbáltam feldolgozni. S a gondolataim spontán lejegyzése közben elkezdett körvonalazódni egy határozott irány, ami arról győzött meg, igenis van értelme ennek a térképrajzolásnak, mert rájöttem, ez valójában semmi más, mint egy hátrahagyott nyom. Megyek egy szakaszán az útnak, s amikor úgy érzékelem, új szakasz következik, új felismerés vár rám, gyorsan leülök és mindazt, amit eddig a tájból láttam, lerajzolom, majd visszamegyek a szakasz első fájához, és kitűzöm rá a vázlatomat. Lesz, aki ezen a tájon egy-egy cetlim mellett maga is elhalad, ám rá se tekint; lesz olyan, aki megnézi, de épp e cetli győzi meg arról, erre semmiképp ne menjen tovább; s lesz olyan is, aki örül annak, hogy kap egy kis mankót, hogy ha úgy dönt, erre folytatja az útját, már némi előzetes elképzelése lesz arról, mire számíthat. Helyette az utat úgysem teheti meg más, a térkép sosem azt mondja meg, merre menj, csak azt mutatja meg, egy adott út hova vezet. Bevallom, én azt gondolom, nekem ahhoz, hogy a térképemmel ki mit kezd miután azt én megrajzoltam, már semmi közöm. Én csupán késztetést érzek arra, hogy amit az utazásom során megtapasztalok, lerajzoljam minden személyes érdek nélkül, teljesen névtelenül, önmagamat csak ceruzaként használva, ami mindig úgy fog, amilyenre épp hegyezem; ám a rajzot sosem a ceruza veti papírra, hanem az a kéz, ami az írószerszámot tartja, mégis valahogy kettejük összjátékán múlik a rajz milyensége. Mindezt csak azért írtam így le, hogy még véletlenül se érhessen az a vád, én azért irkálok ide, mert valami örök érvényű igazság birtokosaként azt akarom megmondani az embereknek, hogyan éljenek, s hogy mi a jó és a rossz. Aki netán ilyesmit feltételez erről a blogról, talán nem is olvasta el az itt szereplő írásokat, vagy ha mégis, tán nem értette meg egészen, vagy csak egy-egy térképrészletből próbált az egész tájra következtetni.

No és e kis kitérő után térjünk vissza a tükörre, pontosabban arra, hogy mit is jelent ez a tükör, hogyan és mikor jelenik meg az ember előtt, és mit kell kezdeni a képpel, amit megmutat. Elég egyszerű erre a válasz: ez a tükör akkor jelenik meg, amikor az ember készen áll arra, hogy belenézzen. Közhelyesnek tűnik a gondolat, tán mert valóban annyira egyértelmű. Hisz tulajdonképpen ez a tükör az útnak ezen a szakaszán mindig is ott állt arra várván, hogy te odaérj. S amikor elérsz a saját életutadnak arra a pontjára, hogy meglátod önmagadat saját magaddal szemben, biztos lehetsz benne, nem fogod azt hinni, egy másik hozzád hasonló vándor közeledik feléd egy újabb eléd terülő útszakaszról, mert azon nyomban felismered saját magadat, és ennek a legbiztosabb jele, hogy azonnal megtorpansz. Hopp, olyan érzés ez, mint mikor az ember az utolsó pillanatban eszmél fel merengéséből, mielőtt nekiütközne az üvegajtónak. Elementáris erejű felismerés, szívszaggató pillanatok, az ember egész lénye beleremeg. No de az első megrázkódtatás után nem lehet elkerülni a szembenézést, ami egyfelől rendkívül felemelő, másfelől meg igen-igen lesújtó pillanat is egyben. Igen, ez így egyszerre, egy időben, most azt gondolom, ezt az érzelmi hullámzást sem lehet egy ilyen jelentőségteljes esemény során kikerülni, de az ember akkor találkozik önmaga másik felével, amikor ezt már kibírja. No és a szembenézés során elhangzanak életünk legfontosabb kulcskérdései, sűrítve, egyfajta egységes kérdéscsomag formájában, amit nekünk már egyedül kell kibontogatni, és egyesével megválaszolni. A kérdéskör arra az egy életfeladatra fog vonatkozni, ami ezt a mostani életutat meghatározta, semmi másra: ez is oly nyilvánvaló lesz majd akkor. Most megmutatom, az én esetemben mi volt ez a kérdéskör, én hogyan bontottam ezt ki, és milyen módon válaszoltam meg önmagamnak ahhoz, hogy aztán folytathassam az utamat egy különös módon.

Van egy kérdés, ami az egész életemet végigkísérte pöttöm gyermekkorom óta, ám olyan kristálytisztán, szépen és már a választ is magában foglalóan sosem sikerült feltennem, mint ahogy ezt most volt szerencsém végre meghallani – hála ennek a fent említett szembenállásnak. S a kérdés a következőképp hangzik: hogy tudsz a világban teljes életet élni, miközben kizárod az életedből azt? S a kérdés annyira összetett, hogy megpróbálok most nagyon alaposan válaszolni rá, mert meggyőződésem, hogy bár nem mindenkinek ez élete fő kérdése, ez nyilvánvaló, ám a saját önálló kis kirándulásán mindenki eljut egyszer arra a pontra, hogy erre valahogy mindenképp választ kell majd egy pillanatban adnia. Én magam sem tudtam volna erre a kérdésre válaszolni öt, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt, hiszen akkor még épp abban a stádiumban jártam, hogy ezt a kérdést nem az elmélet síkján, hanem a gyakorlatban tettem fel magamnak, és hát időbe került ezen a síkon, azaz a tettek mezején ezt alaposan megválaszolni magamnak – majdnem idáig tartott, ahol most állok. Ugye azt már többször bemutattam, mennyi igaztalan vád ér engem az életemmel kapcsolatban, pontosabban nemcsak engem, hanem mindenkit, aki úgy dönt, feláll ettől a közös asztaltól, és nem folytatja tovább az itteni „lakomát”. A legfőbb vádak, ha nevezhetem ezt most így, arra irányulnak, hogy az ilyen emberek alapvetően nem közösségiek, nem figyelnek oda embertársaikra, elzárkóznak, s emiatt megsavanyodnak, kizárják az életükből a világot, nem kellőképp aktívak és érdeklődők, a látókörük beszűkült, s cselekedeteiket ez a bedunsztolt önzés vezérli. Nos, hát ez így valóban nem valami szép kép, ha csak hirtelen tekintünk rá, és nem veszünk észre valami nagyon lényeges dolgot. S hogy mi ez a fontos dolog, azt egy példával szeretném szemléltetni. Lehet, hogy nem lesz túl jó a példa, de most egyszerűen nem jut jobb eszembe. Állsz egy tömegben, tegyük fel, a jegypénztárnál várakozol arra, hogy megvedd a nemsokára kezdődő előadásra a jegyed. Meleg van, régóta vársz, feszült vagy te magad is, akárcsak a többiek, izgulsz, hogy jut-e neked jegy, és a sor alig-alig halad. S egyszer csak azt veszed észre, egy fiatalember mögötted elkezd furakodni a sorban, mindenkit arrébb lökdös, még lehet, hogy téged is jól odébb taszít, majd eltűnik a sor elején. Teljesen fel fogsz háborodni, micsoda dolog, míg te kivárod a sorod, addig ő meg, lám, hogy előrefurakodik. Csakhogy utóbb kiderül, valaki rosszul lett a sor elején, és ez az ember a sorban egy orvos, aki erről valahogy tudomást szerzett, s előresietett megnézni, tud-e segíteni. Ez már kicsit más megvilágításba helyezi magát az esetleges lökdösődést is, mintha az derül ki, ez az alak valóban ilyen erőszakosan előrefurakodott, hogy biztosan jusson neki jegy. Mondom, nem igazán tökéletes a példa, de annyit azért talán megmutat, nagyon nem mindegy, milyen céllal és milyen előzményrendszerrel történik valami, s hiába látunk két látszólag azonos jelenséget, ha más az előzmény és a cél, már maga az azonos végkifejlet is különbözővé alakul.

Írtam már egy korábbi bejegyzésemben – aminek az Újabb kapun innen … címet adtam –, hogy úgy alakult az életem, kevés olyan emberi élethelyzet van, amibe legalább a lábfejem ne mártottam volna bele. Mintha nagyon gyorsan végigpásztáztam volna a szememmel egy hatalmas, sok elemből álló kép minden apró darabkáját, amit mások sokkal részletesebben, ám általában egy-két adott motívumon keresztül vizsgálnak meg. Most nem sorolom fel mindazt, amit ott megtettem, inkább csak arra utalok ezzel, hogy minden, ami most az életemnek nem része, valaha igencsak az volt. S most jön a „nem mindegy, hogy hogyan jutottam oda, ahol most tartok” kérdés. Most az én életem egy felszínes, engem nem ismerő, az első impresszió alapján ítélkező ember számára a következőképp fest – ahogy nekem ezt a drága tükörképem megmutatta –: ez egy bedunsztolt konzervlét, egy emberkerülő, mi több, emberutáló savanyú létforma, amiben nincs helye nagy baráti beszélgetéseknek, közösségi hobbiknak, az emberek által preferált szórakozási, kikapcsolódási formáknak, tulajdonképpen ez egy „nem élet”. Volt már erről is szó, nemcsak itt, hanem máshol is, hiszen ez a szakasz, mondom, kikerülhetetlen azok számára, akik el akarnak jutni a valós szabadság megélésnek kapujába. Ami önmagában nem nehéz, sőt, ez az egyik legbeteljesítőbb szakasza ennek az útnak, mindjárt megmutatom, miért, no de kívülről valóban rémesen festhet. S épp idáig jutottam a gondolataimban, amikor egy szívemhez közelálló és általam nagyra becsült ismerősömtől a következő idézetet kaptam pár kedves sor kíséretében, anélkül, hogy ő bármit tudott volna arról, min morfondírozom itt magamban egész nap. Az idézet Szepes Máriától a következőképpen hangzik:

„Aki kozmikus missziót vállal, megszűnik személyes célokra törekedni. Létének gyökerei kiszakadnak a gyakorlati élet talajából. Cselekedeteinek indítóokát az anyagba vakult átlag nem értheti. A belső hang, amely tetteit irányítja, nem tűri többé a szellemi éretlenség önző kis idilljeit, ehelyett a nyílegyenes ösvényre tereli.

A hétköznapi ember szükségszerű programja már nem érvényes rá. A világban idegenné, otthontalanná – éppen ezért szabaddá válik. Életkörülményei különlegesek, szabály felettiek, sémába nem illeszthetők. A misszió a szüntelen áldozatok és erőfeszítések ösvénye, de a kevesebbért minden mozzanatában többet fizet.”

Hát bevallom, majdnem elsírtam magam, annak ellenére, hogy én Szepes Máriát annyira nem kedvelem már, mint régen, hiszen ennél szebben ezt az egészet talán nem is lehetne egyben megfogalmazni. Számomra ez ebben a pillanatban egy kis bónusz megerősítés volt, afféle biztató vállveregetés. A mi életünk – azoké, akik most ezen a szerpentinen haladnak az útjuk során, s aminek a végén én most állok és nézem a mozdulatlan tükörképemet – látszólag ehhez a színes zsibvásárhoz képest valóban rémes. Meg is kapjuk ezt mindenhonnan, hisz arcunkba vágja a környezetünk ezt, amikor csak tudja. Egy időben ez engem módfelett elkeserített, nem pusztán az igazságtalansága miatt, hanem amiatt is, hogy képtelen voltam elmagyarázni az engem ezért támadóknak, hogy mindaz, amit látnak, nem az, aminek látszik, mert vacak mentegetőzéssé silányult volna egy tudatosan felépített élet egyik legfontosabb állomása – így hát általában hagytam, gondoljon bátran mindenki, amit akar. Ám most eljött a pillanat, hogy ennek a szakasznak a végéhez érve, megálljak és elmondjam, remélhetően egyre többünk nevében, ennek a létformának az úgynevezett „védőbeszédét”. Nem szorul védelemre, ez nyilvánvaló, de némi magyarázatra talán. Nézzük akkor szép sorjában a „vádpontokat”, hátha a végére kiderül, a lökdösődés nem önzésből és faragatlanságból fakadt.

Az első vádpont, hogy én nem szeretem az embereket. Nos, ez csak nézőpont kérdése. Sokan sajnos ebben a diliházban nagyon összekutyulják a dolgokat, talán épp azért, mert sosincs senki, aki végre rendet teremtene a kusza fogalmak szeméthalmán. Eleve a szeretet fogalma az emberek számára valami annyira végtelenül torz dologgá vált, hogy emiatt nem igazán tudok sosem érdemben felelni az ezzel kapcsolatos vádpontokra, mert egész egyszerűen számomra ennek a mondatnak az égvilágon semmi értelme nincsen. Mit jelent „szeretni az embereket”? Én ezt így tényleg nem tudom értelmezni. Eleve az emberek mint gyűjtőfogalom teljesen megfoghatatlan, s egy agyongyepált szeretetfogalom erre a ködpárára rávetítve az én szememben valami olyasmi képet ad ki, mint egy rémesen életlen fénykép: rossz ránézni, az ember ösztönösen a saját szemét húzza össze, hátha ettől maga a kép is kiélesedik. Az én szememben két megközelítése van az „embereknek”: egy a fogalom síkján, amire én azt mondom, ez maga az ember mint minőség, és egy másik az egyén szintjén. Létezik egy olyan fogalom is, hogy „emberiség”, de ezzel szintén nem sokat tudok kezdeni. Nos, maradjunk az embernél mint olyannál, mert ez az igaztalan vád nyilvánvalóan erre vonatkozik. Az én olvasatomban az emberek összessége, ez a sok emberke egyben, egy idea megtestesülése a földön. Nevezzük úgy, egy eszménykép megtestesülése, pont mint az ünnepi torta fogalmának a megtestesülése az a konkrét tortaszelet, aminek egy darabját épp a villámra tűzöm. S hát nincs mese, erről a szelet tortáról valóban lesújtó véleménnyel vagyok annak a képnek az ismeretében, ami bennem él arról, hogy mit jelent az, hogy „ünnepi torta”. S én most a tortát nem egy gyönyörű gótikus kastélyhoz hasonlítom, hanem csupán önmaga legmagasabb rendű állapotához, ami nyilvánvalóan meg sem közelíti egy gótikus palota nagyságát, szilárdságát, időtállóságát, részletezettségét, pompáját, értékét. No de, könyörgöm, ez a szelet csokitorta még a hétvégi házi torta kategóriájába is nehezen fér bele, nemhogy az esküvői emeletes torta képébe! Lehet ezt a szeletet dicsérgetni mondván, de hát úgy igyekeztünk, ahhoz képest igazán nem is lett rossz, ám ezzel egyáltalán nem szolgáljuk azt az egyetemes célt, hogy egyszer már végre ott legyen a tányérban manifeszt módon az önmagához mérten tökéletes tortaszelet. Magyarán én nem „nem szeretem” az embereket, hanem egész egyszerűen nem értem, hogy miért nem akarnak már végre önmaguk legszentebb ideájához felemelkedni, felnőni. Ez az állandó önmosdatás, az állandó kifogáskeresés bizony nem növeli az „embert” a szememben. „Merjünk kicsik lenni”, mondják és valóban: esélyük sincs felállni a földről, főleg azért, mert ebben a nagy közösségi fetrengésben, valamint az emberi esendőség és gyarlóság felett érzett végtelen empátia elnéző légkörében abszolút esélytelen a gyengébb emberek számára a felemelkedés.

Meg kellett vizsgálnom most újfent a tükörben a most legaktuálisabb fogalmat, mégpedig a sátánt, a gonoszt, hogy biztos jól látom-e a magam és a környezetem életében mindazt, amit erről immár egy jó ideje gondolok, és most úgy látom – miután egyelőre újabb felismerés még nem született meg e téren bennem –, hogy az emberek pont úgy viselkednek ezzel az egész sátán-dologgal, mint a kisfiú a reklámban a nyúllal. „Igyál még egy pohárral, és fogd rá a nyuszira!” Minden, amit ma a világban látunk, az az ember által nyilvánul meg itt a földön. Ami most annyira rémes, nem tetsző, netán félelmetesnek tűnő, nevezzük úgy „sátáni” dolog e világban, az meglátásom szerint nem más, mint ennek a földön hasaló, önmagához nem felemelkedett embernek a hű portréja. Én nem látok itt semmilyen olyan külső erőt, ami az emberen túlról plántálná e nemes lénybe ezt a sok észbontóan csúf és gyalázatos dolgot, amit most valamiért egyszerűbb egy olyan megfoghatatlan entitás számlájára írni, akinek felismerése – még ha létezik is ebben a formában – önmagában minket úgysem visz így előbbre. Az embereknek akkor lenne igazuk, és akkor tudnánk önmaguk számára is egyértelműen bebizonyítani, hogy igen, ez a sok disznóság nem az ő, hanem a sátán műve, ha képesek lennének lerakni végre a poharat, mert ennek az ún. sátánnak – akinek a létében én továbbra sem hiszek ebben a formában –, ezek szerint csak önnön akaratgyengeségükkel, fegyelmezetlenségükkel, hiúságukkal, kapzsiságukkal, s egyéb jellemhibáikkal, azaz ezzel a sok a „emberi gyarlóság” címszó alatt létező gazemberséggel adnak hatalmat. Én valahogy most azt látom, de lehetséges, hogy nem jól, hogy minél több pohárral iszik valaki suttyomban, annál nagyobb nyulat lát maga előtt, mert én bevallom, tényleg semmi ilyet nem látok. Élem az életem, nincsenek szenvedélyeim, nem követek el gyalázatos és kevésbé gyalázatos bűnöket, még a hangyát is, ha lehet, inkább kiterelem, minthogy elnyomjam, s ezért nem is kell harcot vívnom semmiféle szőrös, patás urasággal. Nem iszom még egy pohárral, s tán ezért nem kell a nyuszira fognom, hogy elfogyott a kakaó. Ha van sátán, az csak egy tükröt fog, ráadásul most egy egyre nagyobb tükröt, nem vitás. Mást ő ezen kívül, én úgy látom, nem igen tesz. Hát igen, az igaz tükör az olyan, ami a végét is megmutatja a dolgoknak, nem csak az elejét, ám mindig ad esélyt az újrakezdésre – mert ez csak egy tükör! Ami csak megmutatja, hogy ha így folytatjuk, annak mi lesz a vége. Egy tükör sosem varázsol koszfoltot a szép tiszta orcára. De nem is segít lemosni, mert ez nem az ő dolga. Talán épp ez a szellemi nagykorúság, nem? Hogy már lassan meg kéne állnunk magunktól is a lábunkon, és nem mindig a Papától várni, hogy megszánjon minket, és kösse ki végre a két lábunkat összekötő cipőfűzőt. Azt mondja Az ördög ügyvédje című filmben Milton Kevinnek: lám, az egész 20. század az övé. Csakhogy ez az én értelmezésemben nem azt jelenti, hogy a gyönyörű, csodás emberiséget vagy annak egyre nagyobb részét megszállta az ördög, aki uralkodni akar valamiért rajta, mert ha ez így lenne, akkor a kép úgy festene, hogy lenne az emberiségnek egy démonikus, sátán szállta része, és egy angyali, teljesen mentes mindazoktól a „gyarlóságoktól”, amik a sátáni részben oly nyilvánvalóan előtörnek. Csakhogy ez nincs így. Én angyalokat itt alig-alig látok, ám haszontalankodó vigyorgó krampuszokat annál többet. Pont ugyanazt teszik a másokra ujjal mutogatók, mint azok, akikre mutogatnak, csak tán kevésbé erőteljesen, hangsúlyosan, önmaguk számára is rejtettebben. A dallam sosem a hangerőn múlik, hanem az egyes hangok sorrendjén. Milton kijelentése számomra inkább azt jelenti, hogy ím, most teljes a tükörkép: a 20. és most már a 21. századi ember valóban egész alakban megvizsgálhatja magát és azt az utat, ami őt ide e tükörhöz vezette. Ugyanott áll az emberiség is, ahol én most e különös szakaszán az élemnek: a múlt és a jövő satujába zárva, egy pillanatra a Nagy Tükör előtt. Ezt az egész, most már egyben látható történetet és a koszos tükörképet valamiféle mesefigurára fogni olyan önmosdatás, ami nemcsak, hogy szánalmas, de egyben garantálja is, ebből már szép, finom, emeletes ünnepi torta, ha így folytatjuk, nem lesz – s akkor lehet kezdeni elölről ezt az egész sütögetést a tojás feltörésétől kezdve.

Summa summarum, azért vagyok tehát dühös az emberre, mert nem akar nagyra nőni, mert meg sem próbálja, hogy tényleg felálljon, hanem állandóan kifogásokat keres arra nézve, miért hasal még mindig a sárban, s közben hozzáteszi, de ő tényleg bármikor fel tud állni. Hogyne, hiszem, ha látom, addig meg nem fogom senki fejét simizgetni azért, mert önmaga legszebb, legszentebb ideáját csúfolja meg a korlátolt, önfelmentő, önáltató, lusta és akaratgyenge létezési módjával, aminek a takargatását szolgáló színes kendők gyártásához már egy egész „iparágat” teremtett. Azonban nagyon szeretem az embert mint eszmét, szeretem nagyon mint egy olyan csodás lehetőséget, amivé egyszer, ha majd vége lesz a mindig másikra mutogatás korának, nőni fog. Szeretem azt, amikor egyes emberekben ez az eszme egy pillanatra megjelenik, ilyenkor keblemre tudnám ölelni mindet egytől egyig. Amióta csak tudok magamról ezen a földön, próbálok úgy élni, hogy aki valamiért az utamba kerül személyesen, arra valóban odafigyeljek, én őszintén minden létezési módot maximálisan tiszteletben tartok, van véleményem, amit, ha olyan a kapcsolat, el is mondok, de belenyúlni mások életébe, beleértve a legközvetlenebb családtagjaimat is, nem szokásom. S remélem, tényleg a légynek se ártok, kínosan ügyelek arra, hogy senkinek ne okozzak bosszúságot, fájdalmat, netán kényelmetlenséget, sajnos ez nem mindig sikerül, ám ettől még mindez valóban számomra egyfajta alap létezési-elv. S ez természetesen nem jelenti ugyanakkor azt, hogy eltűröm, hogy bárki is rugdaljon, hisz továbbra is állítom, nem vagyok hasznára azzal sem magamnak, sem ennek a világnak, ha engedem betegre verni magam csak azért, hogy megmutassam, ezt igenis el kell tűrnöm. Ezzel önmagamnak nem adom meg azt a tiszteletet, amit másnak meg igen, és így ez nem járja. Nem kell eltűrni a pofozkodást, ez meglátásom alapján egy afféle „félrefordítása” egy valóban nemes eszmének, nem eltűrni kell, hanem vagy elegánsan ellépni, vagy egy, legfeljebb két könnyed mozdulattal kizárólag a támadó saját energiáját visszafordítani önmagára, mert hiszen nem vagyunk senkinek a köpőcsészéi.

Tehát zárszóként ehhez a kissé sajnos hosszúra sikeredett ponthoz azt fűzném, hogy az szereti igazán az embereket, aki meglátja bennük önmaguk legnemesebb részét, és nem a maszatos, szurtos fejüket simogatja, hanem igenis utat mutat azzal, hogy ő már kimosakodott, és tisztán, egyenesen s határozottan eléjük áll, mondván: igenis meg lehet csinálni, lám én is képes voltam rá! Nézd csak: felálltam a sárból, megtisztálkodtam, s ha én képes voltam, akkor bizony, te is te is ugyanígy képes leszel erre! Ez a példa sokkal több embert fel fog állítani, mintha leguggolunk melléjük együtt érzőn, és nyúlkálunk a hónuk alá.

A másik vád, hogy elzárom magam dolgoktól, és ezért az életem nem teljes. Ahogy fent említettem, semmi olyantól nem zártam el magam, amit valaha nem engedtem be az életembe, mi több, úgy is fogalmazhatnék, én pont nem zártam ki semmit az életemből, hanem kitárván a falakon lévő addig zárt ajtót-ablakot, épphogy beengedtem oda valamit. Merem azt állítani, mára alig maradt az életemben egy-két olyan dolog, amihez én bármilyen oknál fogva ragaszkodnék, s ezt leginkább úgy tudom önmagam számára is megélhetővé tenni, hogy ezeket a dolgokat ösztönösen kiengedem a szobámból. Mondok pár példát, mert úgy érthetőbb, mi a különbség a konzerv lét és a szabadság megélése között. Volt idő, amikor hazamenve fáradtan, bizony leültem a tévé elé, és megnéztem egy-egy epizódot az épp aktuálisan futó sorozatból, vagy csak hagytam, hogy a háttérben zümmögjön a tévé, miközben mondjuk egy képet festegettem, fel sem nézve róla. Azt gondoltam ugyanis, nekem ez nem árthat, hiszen pontosan tudtam, micsoda idióta blődség, amit látok-hallok, s azt is tudtam, ha van jobb dolgom, egy mozdulattal úgyis kikapcsolom a tévét. Csakhogy ez azért nem ilyen egyszerű, mert idővel az ember észre sem veszi, és számos olyan dolog, aminek nincs is tudatában, finoman beszivárog így a lényébe, mint valami láthatatlan vegyszer a bőr alá. S most, hogy már lassan öt éve nincs tévém, most érzem az igazi különbséget, hogy mennyi felvett póztól, buta klisétől, belém táplált lehúzó gondolattól, tömegtudat által táplált téveszmétől szabadultam meg azáltal, hogy ezt a zajládát egyszer és mindenkorra kidobtam az életemből. És amikor erre rájön az ember, már eszébe sem jut többet egy pillanatra sem bekapcsolni, nem azért, mert ártalmasnak tartja vagy fél tőle, ugyan, hanem mert egész egyszerűen elment a gusztusa tőle. Ugyanez a helyzet a cigivel: kipróbáltam, bizony rászoktam, volt idő, amikor elképzelni sem tudtam, hogy ne szívjak el egy cigarettát a reggeli kávémhoz, netán ebéd után. Aztán elegem lett abból, hogy egy ilyen butaság engem fogságában tart, de tudtam, az nem mód, hogy az akaraterőmet latba vetve erőnek erejével ellenállok ennek az értelmetlen szenvedélynek. Egész egyszerűen csak megvizsgáltam, hogy mire is jó nekem a cigaretta, és azt kellett megállapítanom, hogy semmire: még amire azt mondtam, hogy „csak egyszerűen jólesik”, már az sem volt igaz, mert igazából nem is esett jól. S már nem is tudom hogyan, ez számomra teljesen felidézhetetlen, egyszer csak a cigaretta elhagyott engem, mint egy hűtlen szerető. Nem nem akartam rágyújtani, hanem nem volt rá gusztusom, s most ott tartok én, aki még pár éve elképzelni sem tudtam, hogy teljes lehet egy ebéd a végén elszívott cigi nélkül, hogyha valaki az utcán mellettem rágyújt, inkább arrébb lépek, mert megundorodtam a cigifüstnek még a szagától is. Nekem sosem kellett erről leszoknom, én csak felhúztam a menyasszony szoknyáját, s mikor kiderült a turpisság, ő sikítva elszaladt tőlem. Így vagyok minden mással is, például a pénzzel: ha egy mód van rá, nem is számolgatom, alapvetően semmire sem költök, de ha vásárolok, én már tényleg nem látok a tárcámban ócska papírdaraboknál többet, s ezért sosem sajnálom azt odaadni. S épp ezért mindig van új játékzseton, csak épp, amire kell, de arra tényleg jut, s ezért már nem része az életemnek a pénzen való gondolkodás, kirepült a nyitott ablakon ez a csúf poloska is. És sorolhatnám véget nem érően a példákat: jelen pillanatban egyetlen olyan dolgot sem tudok mondani, ami úgy nincs a szobámban, hogy előtte ne lett volna benne, és nem a nyitott ajtón távozott volna önként. S miután továbbra is nyitva az ajtó-ablak, bármikor bejöhetne, de azt hiszem, a leleplezett menyasszony már nem nagyon szokott visszakéredzkedni oda, ahol kiderült, nem is az, aminek mutatta magát.

S akkor el is érkeztünk e kérdéskör legfontosabb pontjához, a magányhoz. Ahhoz, hogy miért alakult úgy az életem, hogy annak a nagy részét egyedül töltöm, miért nem járok társasági eseményekre, miért nem vesz körül annyi ember, mint másokat? Biztosan azért, mert én valami rémesen morózus figura vagyok. Nos, hát erről természetesen szó sincs, egész egyszerűen arról van szó, hogy a sztráda után eljön egy olyan útszakasz ezen a szép úton, ami felfelé vezet a hegyre, és épp ezért nagyon kanyargós. Minél jobban emelkedik a hegy, annál szerpentinesebb az út, s egy idő után alig lát az ember maga előtt bármit is, mert csak kanyar kanyar hátán, s ezért ezen a szakaszon nagyon kell figyelni, itt nem lehet egymás mellett párhuzamosan haladni kedélyesen integetve egymásnak, mint a négysávos sztrádán: aki már rálépett erre az útra, pontosan tudja, ez ilyen útszakasz és kész. Másrészt meg kifejezetten jól is esik az embernek végre egy kicsit önmagával foglalkoznia a zsúfolt autópálya hosszú, dudálós, előzgetős szakasza után. Szerencsésnek mondhatom magam, azt hiszem, beszámolhatok pár, igen értékes, tartalmas barátságról az életemben. Most ha nagyon szigorúan vizsgálom ezt a fogalmat – s nem teszem magamévá azt a téveszmét, amit az emberek a barátságról alkotnak, elsilányítva így e legszentebb kapcsolat lényegét –, és az alapján nevezek valakit barátnak, ha a lelkünk legalább 70-80% szabad felületen tud érintkezni, akkor azt mondhatom, hogy az édesapámat is beleszámítva, nekem az életemben három igazán tartós, igaz, őszinte és mély lelki kapcsolatom volt. Ők hárman, azt hiszem, azokban az életszakaszunkban, amikor egymást maximálisan bizalmunkba fogadtuk, mindent tudtak rólam, amit akkoriban én tudtam magamról és fordítva: mindenről tudtam, amit ők magukban magukról akkor feltártak. Órákon át tartó, napi szintű beszélgetések adták a muníciót ezekhez a kapcsolatokhoz, s a rengeteg közös élmény volt a mi közös motorunk ezekben a csodás kapcsolatokban. Csakhogy eljött az idő, amikor én bizony követve a hívó hangot, letértem az autópályáról és elindultam ezen a szerpentines szakaszon. És a barátok már nem tudtak mindent úgy rólam, ahogy én magamról. Nem tudtam elmesélni már azt, hogy mi történik velem ebben az erdei szakaszban, mert ők az autópályát választották, és ezért lassan távolodtunk, miközben nekem meg nőtt-nőtt az életemben egy dolog, amiről már nem találtam meg velük azt az őszinte hangot, ami számomra a barátság záloga. S idővel felfogtam, nekem most ez nem is hiányzik, mert a bennem növekvő új lassan kiszorítja a régit, s ezért nem éltem meg hiányt azokon a területeken, a barátságot is beleértve, ahol kiesett az életemből ez a sok régi dolog. Mert az új kárpótolt mindenért: sok barát helyett megtaláltam a Barátomat, sok apró kellemes elfoglaltságról derült ki, hogy nem is voltak annyira kellemesek, ám ahogy ezek kirepültek az ablakon, továbbra is folyamatosan nőtt az új, és a sok kis elfoglaltság helyére belépett az életembe az a Tevékenység, ami minden eddiginél fontosabb lett számomra. Elmélyültem magamban, elkezdtem jóban lenni végre magammal, mert adtam már időt önmagamnak is, nem csak mindig másoknak, s folyamatosan potyogtak le rólam a dolgok, amiknek most már pontosan tudom, ezen az útszakaszon semmi keresnivalójuk nem volt rajtam. Kiestek belőlem belém rögzült hiedelmek, de sosem űrt hagyva maguk után, mert az új továbbra is csak terjeszkedett, s mindig épp olyan mértékben tudott bennem s az életemben növekedni, amilyen mértékben én ezt a hatalmas, és mindenre kiterjedő lomtalanítási hadműveletet végeztem. S utólag tisztán látom, nem kellett ettől félnem, mert nem arról szólt a történet, hogy valamit zokogva erőnek erejével nekem úgy kellett kidobnom a kukába, hogy közben a szívem szakadt bele, hanem csak fel kellett húznom a szoknyáját és megnézni, mi van a bugyijában. Csak ettől féltem, ettől a feltáró pillanattól, mert amikor kiderül, kukija van a menyasszonynak, az valójában mindig egyfajta kis halál, de nem azért, mert most meg kell válni ettől a rémségtől, hanem azért, mert szembe kell nézni azzal, hogy kivel is osztottam meg eddig az életemet csak azért, mert nem szívesen piszkáltam az alsóneműjét. Ám amikor erre a mozdulatra képes voltam, utána már csak az ajtót kellett kinyitnom, s ezért maga az elengedés sosem volt már annyira fájdalmas. Amikor azt mondtam, kitárok ajtót, ablakot, megállok ennek a szobának a közepén és kinyilvánítom, hogy ki vagyok én, azonnal minden magától kitakarodott onnan, ami nem ezt a kinyilatkoztatást szolgálta. S ez nem jelenti azt, hogy ezek önmagukban rossz dolgok voltak, ugyan, a drága barátaimra mindig a legnagyobb hálával és szeretettel gondolok, de miután nem tudtunk együtt menni ezen az úton, nem én küldtem el őket, úgymond, hanem maguk távolodtak el tőlem, mert nekik nem volt már kényelmes az én szobám. A hernyó a bábból látszólag kizárja az életet, de ez épphogy nincs így: a bábban a hernyó nem halt meg, sőt, most készül az életre igazán, csak a külvilág nem látja ezt a szép átalakulást, mert épp ő az, aki kiszorult a bábból, annak csodás metamorfózisából.

S ha most mindezt egyben megnézem, elmondhatom, én egész életemben erre készültem: erre a bebábozódásra, erre a majdani kikelésre, mert a hosszú hernyólét számomra sosem cél volt, csak állomás. Ezért éreztem ennyire idegennek magam a világban, mert azt akarta velem elhitetni: ez a „hernyók bolygója”, hogy itt a cél e szőrös, hason csúszó, kártékony, pusztító létforma tökéletesítgetése. Megéltem, átéltem, benne voltam a sűrűjében úgy egyben, ahogy tán kevesek, de ahogy Szepes Mária fogalmazott, mindvégig annak tudatában, nekem itt nem szabad megállnom, az én életem nem érhet véget egy levélrágó fél-állapotnál, egy habzsoló, zabáló, inváziószerű létformánál – és ezért vállaltam a bebábozódással járó nehézségeket. Amik így, utólag egyben megnézve ezt az egész utat, nem is voltak olyan nagyon gyötrők, hiszen minden e pontba, ebbe a kikelés előtti állapotba vezetett engem, nekem nem volt más dolgom, csak engednem kellett, hogy ez a folyamat beteljesedjék rajtam.

Ültem sokáig egy asztalnál, ahol csodás lakoma zajlott: volt sokféle felvágott, zsemle, kifli és kenyér, volt háztartási keksz és nápolyi, párféle sajt, kóla és kávé, langyos tej. Nagyon boldog voltam, ó, micsoda választék, mennyiféle finom étel, nem is voltam soha éhes, s jót mulattunk az asztalnál, hogy ki kapja föl a tálról az utolsó parizert az újabb osztás előtt. Aztán egyszer csak finoman az ölembe csúsztatott egy láthatatlan kéz egy kis dobozt. Rajta masni, a csomagolása is igen szemet gyönyörködtető, kis borítékkal a tetején. Kinyitottam a dobozt, és olyan étkekből álló kóstolót találtam, ami az asztalon lévő kínálathoz nemhogy nem hasonlított, de köszönő viszonyban sem volt vele. Belekóstoltam, és hát mit tagadjam, mennyei, a szalámi után valami fenséges tápláló csemegét éreztem a számban. S mikor kibontottam a borítékot, abban egy meghívót találtam: egy ehhez hasonló ételekből álló, ünnepi, hatfogásos vacsorára csütörtökön nyolc órára, a városon túli gyönyörű étterembe, amiről még fényképet is mellékeltek számomra. Ránéztem a naptárra: kedd este volt. S folytattam az evést, de hát bevallom, lankadó lelkesedéssel. A parizert már nem tartottam olyan csodának, mint előtte, s a kólától is kicsit felfordult a gyomrom. S bizony volt idő, amikor kifejezetten dühös voltam a meghívómra, hogy milyen csúful elvette az eddig kitűnő étvágyamat, csakhogy eddigre erről a menyasszonyról is kiderült a csalafintaság, mert most utólag már bizton állíthatom: igazán sosem ízlett nekem ez a szegényes kínálat, jóízűen ettem, de csak mert azt láttam, mások is így tesznek. De ahogy közeledik a csütörtök este, egyre inkább azt érzem, nem igazán megy már le erről az asztalról egy falat sem a torkomon, még úgy sem, mint régen. S most az én naptáram azt mutatja: csütörtök hat óra. S e pillanatban én már biztosan nem nyúlok a nyúlós megbarnult parizer után, mert ennek két órával egy hatfogásos vacsora előtt semmi értelme sincs. Indulásra készülődöm, és ezért az asztaltársaság egy része engem minimum gügyének tart, mert ők ebből nem látnak semmit, csak azt, hogy én éhezem, míg ők önfeledten lakmároznak. Ráadásul én felálltam az asztaltól, miközben ők kényelmesen, elégedetten és vidáman megtelve a szalámis zsömlétől ücsörögnek a kis fém székeiken. Sajnos nem tudok annál többet mutatni nekik, mint amim most van: egy kis kibontott bordó csomag, amiben ott a meghívó is; valamint, akit érdekel, annak megpróbálom néha elmesélni – amennyikre szavakkal ezt egyáltalán el lehet –, hogy amibe én belekóstoltam, az mennyire finom volt. És ha úgy látom, no erre már neki is csillog a szeme, akkor megmutatom a meghívót, hogy lássa: erre a vacsorára ő is hivatalos, de ehhez fel kell állnia ettől a megszokott asztaltól, meg kell mosakodnia, szép ruhába öltözni, és lassan kilépni ebből az ebédlőből a társalgóba, ahol együtt várhatjuk már biztonságban, hogy elérkezzen az idő. Ugyanis az ebédlő, túl azon, hogy egyre kevésbé lesz kellemes hely, félő, olyan roskatag, hogy összeomlik a benti féktelen rendbontástól, ami most az asztal körül folyik. S amint tömegével kezdenek az ebédlőből kiáramolni azok, akik meghallották a hívást, s akik elhiszik végre magukról, hogy ők is hivatalosak az ünnepi vacsorára, egyre inkább a bent maradottak fogják bezárva érezni magukat. Meggyőződésem, hogy a végső ítélet egyszerűen csak annyi lesz, hogy amikor összeomlik az ebédlő, te épp akkor benne voltál, vagy már megtisztulva, mosolyogva kint álltál azokkal, akikért végül is azzal tetted a legtöbbet, hogy volt erőd felállni, lemosni az esendőség, a „merjünk kicsik lenni” álszent maszatját, felvenni az ünneplő ruhád, és kilépni az ajtón.

S most itt vagyunk együtt, és nincs más dolgunk, mint megfogni egymás kezét valóban eggyé válva, mert mi ebben a tükörben ilyen gyönyörűen meg tudjuk egymásnak mutatni, hogy igen, ez egy felemelő, csodás, nehéz, ám mégsem magányos út, hisz az, hogy most együtt lehetünk, azt mutatja, hiába a sokféle út, lám, mégis egy pontba vezetett minket. S amikor megérintjük a tükörképet, abban a pillanatban a tükör eltörik, s a tükörképeink helyén ott állunk végre egymással szemben mi Magunk: igazan, pőrén, tisztán, a saját dicső teljességünkben. S ekkor végre már tükör nélkül is megöleljük közvetlenül egymást: és lám, már előttünk is az új út, ami elvezet az étteremig, ahol már várnak minket mindazok, akik az új szabadulók tiszteletére rendezik ezt az ünnepi vacsorát, hogy még véletlenül se jusson eszünkbe sírni az asztalon hagyott megszáradt parizer miatt.

Tehát a válaszom az én legfontosabb személyes kérdésemre önmagam számára az, hogy úgy tudok a világban teljes életet élni, miközben látszólag kizárom abból azt, hogy pontosan tudom, én nem kizárom, hanem épp hogy beengedem az életet azzal, hogy kitágítom a szűk világom határait. Kinyitok a zárt falon ablakot, ajtót és beengedem a friss levegőt, ami aztán bizonyosan ki fog csalogatni engem a szabadba, ahol meggyőződésem szerint az Igazi Élet kezdődik.

(LD)