Túl az emberin

Mindig nagyon örülök, ha levelet kapok tőletek, mert akármit is tartalmaz, óhatatlanul eltereli a figyelmem egy olyan pontba, ahonnan átgondolhatom máshogy a dolgokat, a ti szemetekkel ránézve egy-egy kérdésre sokszor könnyebben meglátom azt, amit saját nézésirányom kitakart. És ha olyan gondolat vagy kérdés érkezik hozzám, amiről úgy érzem, közérdekű, levelezőpartneremmel egyetértésben nyilvánosan válaszolom meg, mert talán másnak is értékes mindaz, amit a levélíró és én közösen meg tudunk mutatni egy nézőpontként a végtelen sok közül. Most is így történt, másolom is be a kérdést, hogy aztán elmesélhessem nektek, mit gondolok a felvetésről. Íme a levélrészlet:

„És elérkeztem a kérdésemhez. Még mindig van egy kis (na jó, néha türelmetlenebb állapotomban nagy) düh bennem azzal kapcsolatban, hogy miért csak valami tragédia, vagy halálközeli élmény, vagy műtét, baleset, vagy mit tudom én még mi révén lehet megélni/megtapasztalni a mondjuk úgy teljes valóságot, vagy az illúzió mögé látni???? Arra az élményre gondolok, amit most nagyon szeretnek megvilágosodásként emlegetni. Ha ez az amiért itt vagyunk a Földön, hogy visszaemlékezzünk arra akik valójában vagyunk, és a szándék már megszületik (a tiszta szándék!!), miért van ennyire elrejtve előlünk a Hogyan? Érted mire gondolok?”

Hogyne érteném, csak nem értek egyet feltétlenül ezzel az állítással, mert én ezt nem így éltem meg. Én nem a szenvedésen keresztül jutottam el arra pontra, ahonnan már talán másként tekintek a világra és önmagamra. Röviden megfogalmazva én a szenvedésen túl találtam meg ezt a pontot. Ott, ahol nincs szenvedés.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy innen, ebből a földi életből nézve minden olyan bonyolultnak és nehéznek tűnik. Mintha az ember tényleg egy olyan lény lenne, akinek egyetlen egy dolga van a létben, rátalálni önmagára. Mintha konkrétan ezzel a programmal születnénk, mint egy olyan algoritmus, aminek az a feladata, hogy megfejtse saját működését, azaz az algoritmus arra lett megírva, hogy megtudja, mire és hogyan lett megírva, és miként jön rá minderre. Ez kicsit olyan, mint a metanyelv, amikor a szöveg önmagára vonatkozik, vagy a matematikai axiómákból következtetett állítások rendszere. És itt el is érkeztünk Gödel „nem-teljességi” tételéhez, ami azt mondja, hogy minden ellentmondásmentes, áttekinthető axiómarendszerben megfogalmazható olyan állítás, amely az adott rendszerben rejtjelezve azt mutatja meg, hogy az adott rendszerből márpedig nem levezethető. Ez az állítás a rendszer eszközeivel tehát nem bizonyítható és nem cáfolható, azaz független a rendszer axiómáitól. Egyszerűbben megfogalmazva, minden axiómarendszerben van olyan állítás, ami egy másik rendszerből nézve hamisnak tűnik, sőt, olyan nézőpont is van, ami igazzá, és hamissá teszi egyidejűleg az állítást, azaz túlnyúlik már saját rendszerének keretein. Képzelj el egy regényt, ami arról szól, hogy az író írja a regényt, és az a célja a regénynek, hogy megfejtsük, miről szól a regény. „Most ez egy regény első mondata. A regény második mondata, amit leírok, arról szól, hogy leírtam a regény második mondatát. És ekkor jön a harmadik, ami követi a másodikat, és témáját tekintve a regény harmadik mondatáról szól, amit most vetek papírra a negyedik mondat előtt. S a negyedik mondata a műnek annak negyedik mondatát taglalja, mely …” – és így tovább. És ez így megy végig 500 oldalon, több fejezetben keresztül csűri-csavarja a metaregényt az író, a végére azt fogod érezni, hogy ez egy őrület, ebből ki akarsz kavarodni egyszer és mindenkorra, mert ez egy irodalmi Klein kancsó! No, nagyjából így néz ki a mi életünk is, önmagunkba gabalyodva. Csakhogy ebben a regényben is lesz olyan mondat vagy szó, ami túlmutat a regény belső logikáján, mégpedig azért, mert a regényen túlról íródott, hiába önmagáról szól önmagában. És ezt a pontot megtalálva, igenis el lehet hagyni az adott axióma rendszert.

Eleve már az egy kisebbfajta agyrém, hogy azt tudjuk magunkra mondani, hogy én. Ebbe ritkán gondolunk bele, mert annyira természetesnek vesszük, jóllehet ez már önmagában egy paradoxon. Én önmagamból mutatok saját magamra énként. És ezt akarjuk mi tulajdonképpen megérteni, mert érezzük, ez valahogy nem akar összeállni. Van egy zseniális könyv, mindenkinek komolyan ajánlom elolvasásra, nem tudom, be lehet-e szerezni, az én eredeti példányomat a rokonaim elcsórták tőlem, de aztán sikerült nagy nehezen begyűjtenem egy másikat, hátha nektek is sikerül: E. H. Gombrich – Művészet és illúzió a címe magyarul. Ebben varázslatosan le van vezetve az ábrázolásmód evolúciója, amit nagyon könnyen le lehet fektetni a tudat evolúciós folyamatára is. Az egyiptomi ábrázolás nem azért olyan, amilyen, mert azok az emberek nem tudtak rajzolni, csak ilyen bénán féloldalasan, hanem mert ők így látták a valóságot. Most ebbe nem mennék részletesebben bele, akit érdekel, elolvassa, és megérti, miért ajánlottam épp itt, ennél a kérdésnél ezt a zseniális és olvasmányos művet. Azt kérdezi az én kedves olvasóm nagyon jó érzékkel, hogy miért a szenvedés útján érhető el a megvilágosodás? Miért kell kríziseket megélnünk ahhoz, hogy rájöjjünk itteni létünk illuzórikus voltára? És itt is van a válasz az orrunk előtt: mert jelen pillanatban elfogadott axiómarendszerünk ezt a látásmódot teszi számunkra lehetővé. Mert a kiindulópontunk eleve több ponton hibás, és innen minden levezetés fals eredményt szül, mint az euklideszi párhuzamossági axióma esetén: kiindulunk egy állításból, ami feltételez egy sík teret, ám állításai pl. egy gömb felszínén már nem érvényesek, egy 6 dimenziós térben meg aztán még úgyse.

Ha az illúzió látható lenne illúzióként, nem lenne illúzió. Az illúziót nem úgy kell elképzelni ezen életre levetítve, mint valami gonosz varázslatot, inkább úgy, ahogy a régi perspektívaábrázolást, vagy egy gyerek kockarajzát. Rossz látásmód béna rajzhoz vezet. Az élet épp azért illúzió, mert valóságnak hisszük, tehát nem maga a lét illúzió, vagy ez a földi élet, hanem az az axióma, hogy ez valóságos, amiből aztán kinő egy sor rossz következtetés. És amikor ezekre egyben ránézünk, akkor úgy érezzük, nem stimmel a rajz, mert bár ugyanazt rajzoltuk le, amit láttunk, azaz azt a kockát, de a papíron lévő mégis valahogy olyan csálénak tűnik. A rossz nézőpont pedig – legalábbis szerintem – az, hogy innen próbálunk rájönni létünk titkaira. Ülsz egy rajzlap előtt és lerajzolod magad, majd a ceruzát folyamatosan a saját rajzod körvonalán tartva azt mondod, le akarok jönni a lapról. Ez egész egyszerűen így egy paradoxon, nem tudnád ezt a vágyat megfogalmazni, ha már eleve nem lennél a papíron túl. Az ember azt hiszi, kiokoskodhat egy életen túli életet az életből, rámutathat önmagára önmagából, megtalálhatja magát önmagában, de mindez csak az életen belüli újabb illúzió lesz (ez a bajom valahol a meditáció bizonyos formáival is), egy rajzolt ajtó a papírlapon a rajzfigura előtt, miközben ennek az okoskodásnak a gyökere csakis kintről származhat. Adamus ezt nyilván szebben fogalmazta meg: nem tudhatnál magadról, ha nem lenne egy, ezen a mostani önmagadon túli nézőpontod.

És hogy jön mindez a kérdéshez, a szenvedéshez és a megvilágosodáshoz? Úgy, hogy ha te elérkeztél a tudati evolúció azon pontjára, amikor képes vagy már a kockát perspektivikusan ábrázolni, akkor már csak így akarod ábrázolni. És mindent meg fogsz tenni annak érdekében, hogy ezt tökéletesítsd. Minden ember szenved, egyetlen egy ember nincs a földön, aki megúszná mindazon szenvedések körét, ami az embereket érintheti. A szenvedésnek ilyen értelemben semmi köze a megvilágosodáshoz. Az is szenved, aki előadja, hogy nem, sőt, van egy olyan gyanúm, az egy kicsit többet és jobban szenved, mert az ő axiómája nem csupán az, hogy ez valóság, de még azt is hozzáteszi, szűkítve ezzel a saját mozgásterét, hogy ez a világ csodálatos, szép és jó, mindennel meg vagyunk elégedve, ráadásul ez a lét az egyetlen, amit élhetünk. Nem, ez a világ szenvedéssel teli, azt is mondhatnám, maga a szenvedés, mert végtelenül korlátolt, amit ráadásul nekünk egy önreflexív tudattal kell megélnünk. Ez a kockarajz nemhogy nincs a térben, de még rajznak is, hogy úgy mondjam eufemizálva, ócska. Köze sincs az eredeti kockához. Tehát a kérdés sugallata, miszerint a felemelkedés, megvilágosodás, tudati ugrás feltétele a szenvedés, egy olyan axióma, ami nem bizonyítható, és ezért téves következtetésekhez vezet. Én úgy árnyalnám amolyan bolyaisan a dolgot, hogy a korlátolt lét szenvedéssel teli, minél korlátoltabb egy létforma, annál kiszolgáltatottabb, és minél kiszolgáltatottabb, annál kisebb a mozgástere, és erről minél több tudomása van, annál jobban szenved. Épp ezért az a köztes létforma, ami az ember, szenved a legjobban, hiszen ő már felfogja, hogy szenved, amit a boldogság oldaláról képes csak szenvedésként megélni. Ez a dualista látásmód lényege, amit fel fogunk oldani azzal, hogy megértjük, mindkét állapot önmagában véve hamis. Mi a teljességet keverjük a boldogsággal. Erről próbáltam értekezni az akaratról szóló írásomban, hogy mi azért szenvedünk jobban, mint mondjuk Főnix kutyám, mert mi azt gondoljuk, lehetne ez másként. Ez a mi szabadságeszményünk ára. Ám a szabadságeszményünk egy tudásból származik, ami ezen a papíron ilyen csálén jelenik meg, mert egyelőre ilyen csálén észleljük. Nem véletlen, hogy minden komoly gondolkodó, vagy egy magasabb nézőpont földi megtestesülésének központi témája volt a szenvedés, hisz épp ez a lényege az emberi létnek: hogy általa a tudati fejlődés eljutott arra a szintre, hogy túllépjen a szenvedéseken. Ez érthető? Nem tudok valamit meghaladni, ha először nem szembesülök vele. Ilyen értelemben, igen feltétele a megvilágosodásnak a szenvedéssel való szembesülés, de a beleragadás már inkább csak akadálya a folyamatnak.

Tehát a kérdésre válaszolva én nem úgy fogalmazom meg a dolgot, hogy a szenvedés révén lehet magasabb tudatossági szintet elérni, hanem épp a szenvedés meghaladása által. Amíg nem szorít eléggé a cipő, nem fogod levenni. De amikor már nagyon szorít, mi több, kisebesedett a lábad, biztos lehetsz benne, hamarosan lerúgod magadról. Nézd meg azokat az embereket, akik nem foglalkoznak a lélek, szellem dolgaival, csak élnek bele a nagyvilágba, hogy ilyen csúnyán fogalmazzak! Ők mindazt, amire mi azt mondjuk, szenvedés, egyszerűen csak elfogadják, eltűrik, a világ részének tekintik, mert számukra ez a realitás ilyen. Persze, megfogalmazza, hogy miért, meg miért pont én, és mikor lesz már vége, és hogy ez borzalmas, meg szörnyű, hisz ember, de nem kérdőjelezi meg ennek az egész szenvedéssel teli léthelyzetnek a létjogosultságát. A kérdés, amit kaptam, azonban már nem erről szól. Hanem arról, hogy miért nem láthatjuk meg azonnal, ahogy bennünk a szándék erre megszületett, hogy mi van a szenvedésen túl, kik vagyunk, honnan jövünk, miért hat még Léthe vizének varázsa, amikor már nem szomjazunk egyébre, mint egy kortyra a Mnémoszünéből, azaz arra az igazságra, ami mindezen túl van?

És a válasz egyszerű: önmagában ez a gondolat okozza a szenvedést. Ez maga a hipnotikus réteg. Hogy benne vagyunk. Hogy ki tudunk belőle lépni. Hogy túl tudunk rajta látni. Fordítsd meg: nem vagy benne. Nem vagy a rajzfigura a lapon, most csak odahelyezted a fókuszod, és ezért szenvedsz, mert ott a lapon próbálod mindazt megélni, ami nem a lapon vagy. Keresd meg azt a helyzetet, ami most a legnagyobb szenvedést okozza, és vizsgáld meg ezen a szemüvegen át! Meg fogod látni, a lapba zártság a probléma gyökere, nem maga a probléma. Az, hogy nem látjuk a kiutat, hogy nem találjuk a megoldást, hogy bele vagyunk ragadva. Ez a Föld-tudat. Ez a bolygótudat. Innen nincs hová menekülnünk. Ha tudod, holnapra elmúlik, de ma még van az adott probléma: azaz a mostban megéled, de holnap 4 órakor ez az egész tutira semmissé válik, akkor is szenvednél tőle? Amikor meghalt az apukám, akit nagyon-nagyon szerettem, és én még annyira fiatal voltam, nem az fájt, hogy most nincs, hanem, hogy soha többé nem is lesz. Sokszor elutaztam, és akkor se beszéltünk, de tudtam, hazajövök, és ő újra ott vár a konyhában mosolyogva, a szépen terített asztalnál, és aztán hosszú órákon át csak beszélgetünk, filozofálgatunk, viccelődünk. Ezért van az, hogy az eltűnt embereket nem lehet elgyászolni, mert még visszatérhetnek. A betegség, a fájdalom akkor iszonyatos, ha nem látjuk a végét, erről is írtam a mandula műtétem kapcsán valamelyik cikkben. Az emberi szenvedés azért olyan borzalmas, mert egyfelől tudjuk, hogy korlátok közt vagyunk, másfelől érezzük, nem, ez valahogy nem stimmel, és épp ezért ki akarunk belőle törni. Ott a rajz a lapon, és nem egy kockát ábrázol, csak valami csálé négyzetszerűséget. Egy adott egyenesre merőleges egyenesek sosem találkoznak – mondja a híres posztulátum, miközben érezzük, igen, igen, de csak ha a síkban értelmezem az állítást. Ez az élet teljes, tökéletes és szép. Igen, igen, de csak ha kitakarom minimum a felét. Mégis erre a posztulátumra alapozzuk létkérdéseink állításait.

A megvilágosodáshoz nem a szenvedésen keresztül vezet az út. Az csak az irányfény az út szélén. Én például nem a szenvedésen keresztül jutottam a felismeréseimre, hanem épp azok meghaladásával. A legsikeresebb időszakomban robbant be a tudatomba a hiány, a valódi otthonom és társaim fullasztó hiánya. Számomra minden szenvedés, csak ennek a fájó lyuknak a megélése volt, még a betegségek is, minden. És ennek a hiánynak a tudatosítása után már minden nehézséget csak lépcsőfokként éltem meg a hazafelé vezető úton, mert tudtam, egyetlen célom van, lemerülni a vízfenékre, megfogni az igazgyöngyöt, aztán feljönni, s nem lent ragadni az iszapban, markomban a kinccsel. Lefelé könnyű az út, mert súlyokat kötünk a bokánkra és visz a lendület, visszafelé már fogy a levegő, de hat a felhajtóerő és egyre világosabb lesz. Amíg szenvedtem, én voltam az a mondat, ami azt mondta: ez egy mondat. Aztán hiányozni kezdett valami. Mélyen és elementárisan. Az, hogy a nyelv már ne önmagára irányuljon, az életem mutasson túl önmagán végre. És engem ennek a „túlnak” a megélése vezetett el oda, ahol most vagyok, ami nem tudom, hogy pontosan hol van, de az biztos, már nem ott, ahonnan elindultam felfelé. Amikor meghaltak, akiket szerettem, amikor megbetegedtem, amikor elhagytak, vagy semmibe vettek az emberek, megaláztak és gúnyoltak, hátba támadtak, cserbenhagytak, én csak egy dolgot éltem meg, hogy hol van az, ami nem ilyen? Hol vannak az én igaz társaim, akik nem tesznek ilyet? Hol van az a test, ami nem ennyire törékeny? Hol van az az énem, amelyik nem ilyen végtelenül sebezhető? Nem zavart, hogy pillanatnyilag szenvedek, persze, hogyne zavart volna, de sokkal jobban zavart, hogy zavar. Mert felfogtam elég korán, az, hogy zavar, csak azt jelentheti, hogy számomra nem ez a természetes. Nem ez a normális. Ahogy Philip K. Dick fogalmaz, ha már a múltkor is őt idéztem: „A világ irracionális, mert a világ nemcsak, hogy futóhomokra épült, hanem nem létező futóhomokra”. Hogy az nem lehet, hogy én ezen a papíron vagyok, és azon is maradok! Ahol nem tudok kifordulni a térbe. És innentől a szenvedés számomra egy motor, egy eszköz, egy ásó, egy hőlégballon, egy svájci bicska: általa oldom meg a létem gordiuszi csomóját azzal, hogy meghaladom, s ehhez a düh, netán az elkeseredettség kitűnő gyújtószikra lehet. Buddha négy nemes igazságának alaptétele a szenvedés és az azon való túllépés. Jézus szenvedéstörténete mindezt a gyakorlatban is bemutatta. Zarathusztra is azt hirdette, a jó és a rossz küzdőtere a föld. Ő leginkább Nietzsche által ismert, ezért most tőle idézek: „Az emberfeletti embert tanítom nektek. Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni. Mit tettetek ti, hogy felülkerekedjetek rajta? … Megtettétek az utat a féregtől az emberig, és bennetek még sok van a féregből. Egykor majmok voltatok, és még most is az ember majomabb akármelyik majomnál. … De még aki a legbölcsebb köztetek, az is csak szakadék és felemás lény növény és kísértet közt. De vajon azt mondom-e nektek, hogy kísértetekké, avagy növényekké legyetek? Íme, én az emberfölötti embert hirdetem nektek! Az emberfölötti ember a föld értelme. … Az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett – kötél mélységes mélység fölött. Veszedelmes általmenés, veszedelmes úton léttel, veszedelmes visszapillantás, veszedelmes borzongás és meg-megállás. Ami nagy az emberben, az az, hogy ő csak híd és nem cél: amit szeretni lehet az emberben, az az, hogy ő általmenés és leáldozás.”

Egy rövid időre felállított terepasztal kisistenkéi vagyunk, akik körbeállva az asztalt igazgatják a kiskocsikat és rendezgetik a házakat, parányi emberfigurákat. Kezeik itt-ott letörnek a makettből darabokat, mert a gipszfigurák könnyen törnek. A kisistenek egy darabig nagyon élvezik a mókát, ám lassan belefeledkeznek a játékba, és valóságnak élik meg a terepasztal aprócska, zárt világát. És ott akarják mindazt meglelni, amik ők az asztal körül. És miután ott akarják meglelni, halálosan komolyan veszik a kissorompót és a kisfenyőt. A letört gipszkar elkezd tényleg fájni. És közben nem értik, ez hogy lehet. Ezt is leírtam már a József Attilás írásban, hogy azért fáj ennyire ez a csálé négyzetrajz a papíron, mert van kockatudatunk. A karma, a mennyország, és az unio mystica egy itteni leképezése a terepasztal mögötti valóságnak, ahol a kisisteneknek van saját játszótere, háza és gyerekszobája. Az emberi lét egy átmenet. Egy zsilip. Gyerekkoromban motorcsónakoztunk a soroksári Duna-ágnál, szüleimnek volt egy kis csónakháza, evezős csónakkal és egy motorcsónakkal. És ott volt egy zsilip, ami a nagy ághoz vezetett. Nagyon pici voltam, tán négy-öt éves, de tisztán emlékszem: egy alkalommal, augusztus huszadikán, amikor kimentünk megnézni a tűzijátékot, átkeltünk a zsilipen. Felemelkedett valami számomra félelmetesnek tűnő vaskapu, aztán mögöttünk leereszkedett. Előttünk, mögöttünk kapu, le is kellett állítani a motort. Aztán felemelkedett az előttünk lévő is, és már kint voltunk a Dunán. Ez a megvilágosodás, amihez ezen a zsilipen át vezet az út. Miért van illúzió, miért nem látunk mögé, ha már úgy érezzük, megértünk rá? Az illúzió a mi Kis Duna-águnk. Az ébredő emberi tudat a zsilip. Azért van illúzió, mert mi ezt tudjuk látni. A földi lét nem valami, ami ránk van erőltetve, nem gonosz istenek VR játéka, hanem ez a mi épp elhagyandó létformánk, a kígyó félig levetett bőre, a megrepedt tojáshéj, ami valamikor mi magunk voltunk – nem tudom, milyen hasonlatot tudnék még mondani, ami megmutatja, ezek voltunk mi, és most azok leszünk, akik tudják, a kocka a térben van, nem lehet a síkra élethűen lefektetni. A valóság más, mint amit eddig hittünk róla. Amint meglátod, hogy mit nem látsz, látni fogod. Önmagunkat meghaladni nem egyéb, mint egy hitrendszert TELJESEN leomlasztani. Mi nem vagyunk egyebek, mint egy gondolat, ami kimond magáról dolgokat, és ezzel világot teremt. Most majd mást mondunk, és az más valóságot alkot körénk.

Tehát a rövid válaszom a kérdésre az, hogy nem kell szenvednünk, a szenvedés se nem cél, se nem eszköz, mi azonban mégis szenvedünk, mert már szűkös a tojáshéj. De ezt nem szabad szenvedésnek felfogni, hanem látni kell benne mindazt, amit épp meghaladni igyekszünk. Senki nem fog nekünk semmit megmutatni, és nincs semmi elrejtve a szemünk elől, ahogy a Gombrich könyv bemutatja, egész egyszerűen csak azt és úgy látjuk, amit és ahogy épp látni tudunk. Az, hogy emlékeznünk kell arra, akik vagyunk, csak egy másik időértelmezésben nyer értelmet, a linearitás talajáról erre nem is leszünk képesek, hisz amire emlékeznünk kéne, az számunkra most jövő idő, és ha az, akkor nem értük el, ezért nem is mondhatjuk rá, az már mi vagyunk és erre emlékeznünk kell. Csak amikor kikerültünk a zsilipből, és meglátjuk a Nagy Duna-ágat, akkor vagyunk azok, akik ott vannak a Parlament előtt. És onnan nézve tudunk emlékezni arra, aki nem voltunk még ezen az ágon, de a nagy ágról nézve nyilvánvaló, hogy végig itt is voltunk, hisz a folyó egy. A türelmetlenség, a vágy, hogy már ott legyünk, valami olyasmit sugall, hogy már tulajdonképpen ott vagyunk, ahová kilépni óhajtunk, csak még ezt nem fogtuk fel, és nem értjük, miért nem nyílik az ajtó, ha toljuk, mert még nem vettük észre, nem előtte, hanem mögötte állunk, és húznunk kell. Úgy tudsz kilépni az illúzióból, ha kintről ránézel. Amíg nem látjuk, nem lehetünk az, aki látja, ez olyan egyszerű. Senki nem zár el előlünk tudást, csak mi magunk a tudatlanságunkkal.

Szedd szét a Rubik kockát kis kockákra, szórd be egy zsákba, nyúlj bele, és mondd meg, mi ez. Aztán rakd egyesével egymás mellé ki az asztalra, majd rendezd el színek szerint egy szép sort alkotva a kis kockákból. Ez a mi dimenziónk, emberként megélve. Majd szereld kockává, de összekeverve. Ez a negyedik dimenzió. Aztán rakd ki. Ez az ötödik. A kocka végig az volt, ami most így kirakva a kezedben. Senki tőled el nem zárta annak valódi formáját és elrendezését. A szenvedést a zsákban lévő kockák lineáris kirakásának megélése okozza a kész Rubik kocka emlékével vagy ígéretével, ez csak nézőpont kérdése. Amikor egyben van a kocka, minden olyan kérdés értelmetlenné válik, ami az asztalon érvényesnek tűnt. Erre hoztam fel a Gödel tételt. Értelmetlennek tűnik az a kijelentés is, hogy majd amikor elhagyom a pirost és elérem a fehér színt, akkor megvilágosodom. Mert az végig ott van egy térbeli alakzat részeként, egy időben, a pirossal együtt. Amikor nehéz, tudni kell, elmúlik, mert ez a linearitás törvénye. Biztosan. Haladunk, mert ez is a linearitás törvénye, ez is biztos. Van hová, erre utalnak vágyaink. És már rég túl vagyunk rajta, mert ez meg az egyidejűség törvénye. Megoldottuk már réges-rég. S a jövő az, ahonnan visszanézünk erre a pontra múltként, és mindaz, ami ma nehézséget, szenvedést okoz, nem lesz kézzelfogható valóság, csupáncsak egy tapasztalat bennünk, mert végre kilépünk az idő lineáris egyeneséből. És aki azt mondja, jó, jó, de ezzel mit kezdjek, amikor nekem most szar, az gondoljon arra, hogy önmagában ez a mondat tartja ott, a szenvedés mínusz négyes rovátkáján ezen az egyenesen, ami ha máshonnan nézzük, nem is egyenes. Nemcsak a matematikában, hanem a filozófiában is meg lehet haladni az euklideszi nézőpontokat. Amikor a sík kilép a térbe, a majd belép a mostba, a szenvedést felváltja a tudás. Amikor meghaladjuk az emberit, minden, ami az emberihez tapadt, azonnal lehullik rólunk. Ahogy lehullott rólunk minden, ami a gyermeki létünkhöz tapadt. A szenvedés is ugyanígy lehullik. Örök trükköm, ha valami nehézség előtt állok, belekapaszkodni tudatilag a jövőbe, és megélni, hogy ott, egy nap, két hét, öt év múlva ez az egész nincs. És ez átlendít automatikusan, nem is kell erre se koncentrálni, se figyelni, csak tudatilag abban a pontban maradni. És amikor valóban elérem azt a pontot, amibe így kapaszkodtam, tudom, egy nap ezzel az egésszel így leszek. És ez számomra akkora erőt ad, hogy képes bármin felülemelni. Nincs vesztenivalója annak, aki nem markol semmit a jelenben.

Nem tudom, jó választ adtam-e, segítség volt-e mindez, talán nem azon a módon, ahogy onnan elvárható, ahol az ember a zsilipben áll. De én hiszek abban, hogy a legtöbbet azzal tehetem másokért, ha segítek megfogni a hámló létforma szélét, és elkezdem finoman húzni. Nem leszek ezzel népszerű, mert fájdalmat okozhat, amikor megmozdul az odatapadt réteg, de nem népszerűségért teszem azt, hogy írok rendületlenül, hanem mert tudom, milyen érzés a szűk, kirepedezett, merev, elöregedett én nélküli, rugalmas, friss, szabad lét. Az embert meghaladó ember. Aki már nem is ember, aki letette a szenvedés batyuját, aki túllépett önmagán, azon az énen, akire onnan mutat, ahol már tudja, erre a mutató énre is mutat egy én, akinek végső mutatóujja maga a Mindenség.

Nietzschével kezdtem, vele zárom soraimat, s kaptam egy kérdést Adamusra vonatkozóan is, amire azonban majd egy másik bejegyzésben érkezik válasz, remélhetően egyenesen tőle.

“Szeretem azokat, akik nem tudnak élni, hanem csak mint lemenők, mert ők az általmenők.

Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők és nyilai a túlsó partra vágyakozásnak.

Szeretem azokat, akik nem keresik valahol a csillagok mögött a mozgató okot, hogy letűnjenek és feláldozzák magukat, hanem feláldozzák magukat a földnek, hogy a föld egykoron az emberfölötti emberé legyen.

Szeretem azt, aki avégre él, hogy megismerje a dolgokat, és aki avégre akarja megismerni, hogy egykoron éljen az emberfölötti ember. Im-ígyen akarja tulajdon leszállását.

Szeretem azt, aki nem akarja, hogy kelleténél több erénye legyen. Egy erény több mint két erény, mert az inkább csomó, amelyen a végzet csüng.

Szeretem azt, akinek lelke pazarolja magát, akinek nem kell köszönet: mert örökkön ajándékoz, és nem akarja magát megóvni.

Szeretem azt, akinek lelke sebében is mély, s aki apró élményen is tönkremehet: így örömest megy át a hídon.

Szeretem mindazokat, akik olyanok, mint a súlyos esőcseppek, melyek egyenként hullnak alá az ember feje fölött lebegő sötét felhőből: hírt adnak róla, hogy villámlani készül, s mint hírnökök elenyésznek. Én a villám hírnöke vagyok és súlyos csepp a felhőn: a villámnak neve pedig emberfölötti ember.”