Ugyanaz hátulról

Ugyanaz hátulról: ezzel a címmel láttam valamikor nagyon régen, még gyerekként egy komédiát Cseke Péterrel, Schütz Ilával, Mikó Istvánnal a főszerepben. Egyszerű, szinte már gagyi kis bohózat volt, ám az alapszituációja nagyon tetszett: egy színdarabot néztünk végig három nézőpontból, először a próbán, aztán előadás közben a színfalak mögött, majd elölről, úgy, ahogy a nézők látják. Tetszett a koncepció, a színház a színházban önreflexió, és az, hogy mennyire megváltozik mindennek a jelentése, ha a dolgok mögé látunk. Ugyanaz hátulról – valami ilyesmi történik a világgal is mostanság. Megpróbálom a magam személyes, de talán tanulságos példáján keresztül megmutatni, mit értek ezen, hátha más is felfedezi ebből kiindulva a maga sztorijában ezt a nézőpontváltást.

***

Amikor gyerek voltam, állandóan különböztem, pedig nem akartam. Nekem elsőben kézzel festett fatolltartóm volt, és nem rózsaszínű, kínai emeletes, piros szegélyes pamutköpenyem az indigókék, elöl gombolós nylon helyett, kicsivel később zongoraórára jártam, miközben a csajok a fiúk kezét fogdosva vihogva görkoriztak a lakótelepen, nem ettem cukorkát, képtelen voltam lenyelni a húst, nem néztem tévét, nem volt nagybácsikám, aki az NSZK-ból hozott volna óriás Tobleronét és Muppet Shows szappant, és hétvégén sem jöttek hozzánk vendégségbe anyukám cserfes barátnői vagy apukám nagydumás haverjai, hisz nem voltak – szekáltak is ezek miatt az osztálytársaim hosszú éveken át. Emlékszem, mennyire szerettem volna egy billenős dömpert. Fel is írtam a karácsonyi kívánságlistámra, s izgatottan topogva álltam a fa alatt, mikor megláttam a nagy csomagot. Boldogan bontogattam, és soha nem felejtem el azt a zsigeri csalódottságot, amit akkor éreztem, amikor kitapogattam a fadömpert. Gyönyörű gyerekjáték volt, pirosra festett masszív műremek, de nekem hatalmas gombóc nőtt a torkomban: ez nem olyan, mint a többieké, ez nem az a műanyag, ami nekik van. A fatolltartó és a fadömper aztán szimbólumává vált mindannak, ami akkor voltam. Mert belül is más voltam, mint a többi gyerek, egészen picike korom óta valami nem stimmelt velem, olyan volt az egész kisgyermekkorom, mint amilyen egy kém élete lehet: kiküldik idegenbe, ahol belesimul, de csak látszatra, és ettől olyan furcsa, kettős lesz a viselkedése, már amit ő erről megél. Sokáig álmodtam csak ezt az életet, mert nem tudtam benne kényelmesen elhelyezkedni, mindig valahogy magam fölött keringtem, túl nagy voltam magamhoz, és csak néztem azt a kicsike Dórikát, miközben semmi mást nem akartam, mint ott lent benne lenni, ahol a többiek, ott akartam én is térdelni a placcon a krétarajzok között, nem akartam, hogy észrevegyék, ahogy keringek ott a semmiben, kiterjedve és magányosan. Gyűlöltem magam, a fatolltartómat és a fadömperemet, a piros szegélyes köpenyemet, a kis kék velúrbundámat, és legfőképp azt a sehova sem illő, különös természetemet. Ezért mindent megtettem, hogy beilleszkedjek, mi több, beleolvadjak abba a lenti, körülhatárolt és stabil aszfaltlétbe, ellestem a szokásokat, magamra vettem a viselkedéseket, elhittem a nézeteket, megtanultam mindent, amit meg kellett, belevetettem magam az életbe, hogy én is egy legyek a sok közül, hogy ne különbözzek végre senkitől és ne nézzenek már rám szánakozva, mert én nem vagyok „olyan”. Sőt, én még olyanabb akartam lenni, az átlagosnál is átlagosabb, mint az egyszeri szomáliai bevándorló, aki norvégabb akar lenni a norvégnál, hátha úgy majd jobban befogadják. S mire ifjú lettem, végre valamelyest belebújtam a világba, mint csőnaciba a jóllakott rocker, nem éreztem már minden pillanatban, hogy én vagyok a fatolltartós különc, végre sikerült lehuppannom a flaszterre, még rá is játszottam, mert tényleg olyanabb lettem az olyanoknál, néha még magam is elhittem, hogy az vagyok, akinek látni akartam magam a tömeg láthatatlan darabjaként. Persze legbelül megmaradtam az a valaki, akiről éveken át megfeledkezni igyekeztem.

Aztán 33 éves koromban hirtelen nagyon elfáradtam, akkor születtek meg a gyerekeim, akik akaratukon kívül letéptek a jelmezemből egy jókora darabot azzal, hogy kiszakítottak a naptár külvilági rácsos rovátkáiból. És ez jól jött, hálás voltam nekik érte, hisz mindennap viselni a jelmezt, tartani arcom elé az álarcot, úgy lépdelni, mint a cirkuszi lovak, csakhogy én is kapjak kockacukrot és ne csattanjon hátamon az ostor, úgysem ment volna már sokáig. Így hát magamban, amikor azt hittem, senki sem lát, néha leengedtem az álarcot, hogy megpihentessem a karom, lerúgtam a cipőt, hogy átmozgassam a lábam, titokban levetettem a posztójelmezt, hogy kinyújtózkodhassak és kapjak végre levegőt. Azonban iszonyatos félelem kerített hatalmába minden ilyen esetben, védtelennek és sebezhetőnek éreztem magam, elkapott egy örvény és vitt volna megint oda magam fölé abba mindenen kívüli semmibe, és azonnal korrigáltam is a dolgot, álarc vissza, kabát-cipő fel, mosoly, csevely, komolykodás, indulás. S így ment ez hosszú évekig, majd’ egy évtizedig. A hétvégén egy gazdag kirakatország fővárosában volt dolgom, s ha már odautaztam, gondoltam, szánok rá pár napot, és körülnézek, még sosem jártam itt, és tán egyhamar nem is fogok. És akkor megláttam ott egy pillanat alatt az egésznek a visszáját. Ugyanazt hátulról. A fröccsöntött, nevetségesen szűkszabású poliészter öltönyben fontoskodó arccal rohangáló tömegemberkéket, akiket mintha futószalagról hajigáltak volna az utcára, az egyen Porschékat és Jeepeket, a sok tűsarkon botladozó konzumcsajt, ezt a megtébolyodott, idomított, copy paste alapú, „mert én megérdemlem” és „én is vagyok valaki”, 21. századi fogyasztói kultúrát. S csak lebegtem ott, számukra szinte láthatatlanul az utcákon, néztem ezt a vidámnak nem nevezhető őrült forgatagot, és ugyanolyan erővel, mint gyermekkoromban, csak most másik irányból érkezvén azt éreztem: nem, én egyáltalán nem szeretnék ilyen lenni. Nem szeretnék ehhez a többséghez tartozni, nem szeretnék semmilyen szinten ebben a tömeghipnózisban részt venni, idegenkedve vizsgáltam a flaszteron őket, miközben ott gomolyogtam a semmiben kiterjedés nélkül azzal a számomra is meghatározhatatlan énemmel, és épp azt éreztem irántuk, amit valaha ők éreztek irántam, amikor gúnyolódtak a fatolltartóm és a különös kívülállóságom miatt. Hogy szerencsétlenek. Hogy jaj, csak nehogy így járjak egy napon én is. Hogy, Istenem, de jó, hogy ebből valahogy kikerültem. Olyan voltam ott a placcon köztük, mint az öreg, orosz kém, aki megéli, miután évtizedekig játszotta az amerikait, hogy ő orosz, csak azért, mert már nem akar amerikainak látszani, hisz vége a hidegháborúnak, mehet haza, nincs értelme továbbvinni a szerepet – és ekkor visszazuhan fáradtan önmagába, félretolja a whiskyt, és felhajt egy kupica vodkát. Ma már mindet fordítva látok: le nem cserélném a fatolltartómat és fadömperemet erre a plasztikra. És ez nem jelenti azt, hogy kivonulnék az életből, én is játszom a kisdömperrel, részt veszek az életjátékban, de máshogy. Minden megfordult bennem ott azt a kirakatéletet nézvén, és amikor hazaértem, azt éreztem, vége. Nincs több harag, nincs több neheztelés, nincs több fájó emlék, nem hurcolom tovább ezt a jelmezhez járó, pokolian nehéz, kopott hátizsákot tele könnyel, félelemmel, csalódással, bánattal, megaláztatással, méltánytalansággal, árulással és csalással. Leraktam a batyut ott azon a placcon a színes krétafirkák és nejlonzacskók mellé a földre, még egy pillantást vetettem rá és eljöttem. Elfogadom, hogy minden, amit megtapasztalok, az élet nevű önismereti játék kikerülhetetlen velejárója, akár jó nekem, akár rossz. Nincs miért neheztelnem többé, sem múltban, sem jövőben. A semmiben keringve egymagamban ennek amúgy sem lenne sok értelme.

Gyermekkoromban úgy éltem, mintha a világ egy hatalmas színpad lenne, és én ott ugrabugrálva, nevetgélve, rosszalkodva játszanék a többiekkel egy grandiózus improvizatív mesedarabban, aminek nyilván ki más, mint én vagyok a főhőse! Varázshatalommal bíró szuperhős voltam, aki bármit elérhet, akinek minden sikerül, csak azért, mert annyira akarja. Hiszen csak akarni kell és hopp: sikerül. És ez a kis ugrabugra figura mindent ki is akart próbálni, ami csak elébe jött, s bár félt az emberektől és mindenféle láthatatlan démonoktól, de azért bízott varázshatalmában, hogy azzal mindezt legyőzi.

Később, a húszas éveim táján, mikor levetett hátáról ez a meseszínpad, már máshogy hittem. Úgy láttam, a nézőtéren ülök a sötétben, előttem fönt a színpad, nálamnál jóval fontosabbakkal, hatalmasabbakkal, az igazi színészekkel. Nem voltam már főszereplő a magam számára, rájöttem, a meseszínpad nem az én terepem, úgyis ledob magáról. Akkoriban azt hittem tehát, az élet egy olyan színdarab, aminek én vagyok a rendezője, s csak rajtam múlik, mi történik, és megértvén a művet, a rejtett tartalom ismeretében kell a darabot tökélyre vinnem! Nagyravágyó, vidám fiatal voltam világmegváltó ötletekkel és tervekkel, aki azt hitte rájött, nem akarni kell, hanem inkább megérteni, megérezni, miről mesél a szerző, és azt megmutatni, megnyilvánítani, felszínre hozni. Föl-le rohangáltam a színpad és a nézőtér között, irányítottam, befolyásoltam, úgy éreztem, ha nem mozgatom, megáll a darab, tekertem magam alatt a szobabiciklit az elém vetített országúton. Ám egy napon kifutott a gépből a film, s hiába tekertem, csak egy fehér falat láttam, ami sehogy sem akart közeledni felém. Egyhelyben állnék? Fáradtan levettem a lábam a pedálról, körülnéztem, és próbáltam megfejteni, mi ez az egész.

S biztosan semmit sem tudhatok, de ma már úgy vélem, vagy inkább titkon azt remélem, egy kényelmes fotelben ülök a dolgozószobámban, orromon szemüveg, kezemben ceruza és egy keserédes dráma szamárfüles kézirata. Csak átolvassuk a darabot, miután megírtuk, s miközben olvassuk, ott vagyunk a színpadon ugrabugra kisgyerekként, lent a nézőtéren kreatív rendezőként, látjuk a darab minden síkját egyben megelevenedve a maga tökéletességében, és talán képesek leszünk megérteni, hogy nincs más dolgunk, mint teljesen átadni magunkat neki: sírni, nevetni vele, átélni minden sorát, mélyen belemerülni azzal a megnyugtató tudattal, hogy nem vagyunk benne, jóllehet, a legutolsó betűje is a miénk. Tudunk benne javítást eszközölni, tán most ezért éljük át újra. Az árnyjátékos sem a falon korrigál, hanem az előtt, ám a kézmozdulatai a falon nyernek értelmet, ahol ő most nincs is jelen, csak az árnyékával, ezzel a különösen kiterjedő, nehezen meghatározható szerzői énjével.

Ennek értelmében, amikor nehéz, vagy komoly döntések előtt állok, vagy csak nem értem, mi történik körülöttem, azt szoktam magamnak mondogatni: Nyugi, baby, nincs szükség a falon akaratra, ott nincs irányítás, valamint nem tudod elrontani, nem eshet bajod, és te vagy a legcsodálatosabb lény, mert önmagad vagy, persze az árnyékoddal együtt, amit most a falon látsz. És ettől a fal előtti önmagadtól, ha már így rátaláltál, nincs az az erő, ami elvehet, a falon minden elmúlik, mert ott mindig minden elmúlik, a fájdalom, a félelem, a veszteség érzése, az akut gyász, a szégyen, a pillanatnyi öröm és a megszerzett javak, mind egy napon semmivé válnak, s mindent ki lehet ennek tudatában bírni, mert egyszer biztosan túl leszel rajta. Az emléke megmarad, de már nem fog úgy fájni, és nem tudod majd ezt vagy azt birtokolni, ahogy nem tudsz a felfokozott boldogság állapotában sem végleg megmaradni, mert létezel, mozogsz, elhagysz mindent és közelítesz mindenhez. De ebben a folyamatos létutazásban önmagad megmarad magadnak, az, aki kívül áll ezen a pillanatnyi mulandóságon, az, akit nem tud elérni az ellenség kardja a színpadon. Az árnyjáték nem tud lejönni a falról, de te igen, hisz nem is vagy rajta, legfeljebb az árnyékod, nézd csak meg, mi történik, ha egy pillanatra elhúzod a kezed! Te vagy a valóság, és a világ az álom. Minden ugyanaz, ahogy eleinte hitted, csak hátulról is meg kell nézni, mert úgy lesz teljes a kép.

Tudom-tudom, mindig ugyanazt mondom, csak mindig máshonnan megközelítve, mert ugyanaz hátulról mindig másképp fest.

-LD-