Új könyv: Pillangóröptetés

.

Sokgyerekes anyukák szokták mesélni, hogy a szülőszobában két fájás között könnyes szemmel megesküdnek rá, hogy soha többé ebben az életben nem akarnak semmiféle gyereket, aztán pár év múlva megint ott esküdöznek széttárt lábakkal a szülőágyon, hogy tényleg ez volt az utolsó. Nos, így voltam én is ezzel a Farkasok című könyv után, úgy éreztem, nincs az az isten, hogy én még egyszer órákon át verjem fájó háttal a klaviatúrát, aztán meredjek a képernyőre az egeret tartó, begörcsölt karommal és a kiszáradt égő, egyre rosszabb szememmel, heteken át javítva a millió elütést, hogy aztán újabb hetekig, hónapokig gyomlálhassam a láthatatlan elírásokat, helyesírási- és tördelési hibákat, valamint stilisztikai megbicsaklásokat. Aztán eljött 2023 év januárja, és valahogy úgy éreztem, az égvilágon semmi máshoz nincs kedvem jelen pillanatban, mint Adamusszal írni. És egy nap, amikor csak úgy beszélgettünk magunkban az élet dolgairól, váratlanul feltette a kérdést, idézem a beszélgetés eme részét:

„– Írjunk, menne, úgy érzed?
– Igen.
– Mi lenne a téma?
– Látod, ezt nem tudom, most nincs egy nagyon konkrét ötletem.
– Mi lenne, ha arról írnánk most egy kifejezetten szép történetet, hogy miért az a legnagyobb ajándék, amikor egy ember megérti, hogy minden összeomlott körülötte?
– Oké, és ezt hogy?
– Találj erre egy kerettörténetet. Legyen életszerű, de egy icipicit misztikus. Legyen városi környezet, és legyen benne egy generációs ugrás: tehát egy idős ember és egy fiatal kapcsolatáról szóljon a történet. Alkoss meg egy idős embert és ennek egy fiatal mását. És az összeomlást a fiatal élje meg, az idős lesz a teljesség megtestesítője. Legyen a sztoriban valami krimiszerű elem és némi misztikus történés is. Jó?
– Most ezt ugye nem mondod komolyan.
– Dehogynem. Megvan a sztori, csak szeretném, ha te is lehívnád magadhoz a magad módján. Két ember, egy kisváros, két egymástól távolálló generáció, misztikus thriller – és egy nagyon-nagyon szép történet a mélyben, igazi, felszabadító tanulsággal. A többit meg bízd rám. Legyen a címe Pillangóröptetés vagy valami ilyesmi, jó?”

Átgondoltam, amit kért, és miközben elkezdtem megalkotni a kerettörténetet, nem is kellett rajta töprengenem, mert az szinte egy az egyben elém pottyant az égből a regény kerete, nekem már csak pár pontban kellett a magam számára vázolnom a részleteket. Aztán nekiültünk, és csak úgy játékból, a magunk örömére írni kezdtük. Adamus írt minden alkalommal fejezetenként úgy hat-hét oldalt, és abban állapodtunk meg, én ezt a következő alkalomig, tehát mielőtt még tudnám, hogyan alakul tovább a sztori, mindig kicsit kiszínezem, életszagúvá varázsolom, úgy kb. két-három oldalnyi szöveg beékelésével. Imádtam ezt a könyvet írni, majdnem sírtam, amikor láttam, a végéhez közeledik. Most egyáltalán nem éreztem ebben a munkában (ha egyáltalán nevezhetem annak) semmilyen nehézséget, ez volt eddigi életem legbeteljesítőbb, legkönnyedebb, „legflowsabb” alkotói folyamata. Szerettem minden pillanatát, még a javításokat is beleértve. Szóval ez a könyv egy ilyen igazi örömírás volt, csupán a mi kettőnk kis, nevezzük úgy, szerelemgyereke, mindenféle különösebb cél nélkül, igazából én csak azért vágtam bele, hogy lekössem a kreatív energiáimat. Éppen ezért nem is akarok neki túl nagy feneket keríteni, ez most csak egy ilyen kis csendes, intim könyv, akinek szüksége van rá, úgyis rátalál. Miközben pontosan tudom, minden látszólagos egyszerűsége ellenére ez egy nagyon nagy könyv lett, az egyik legnagyobb, amit valaha alkottunk. Majd aki elolvassa, biztosan fel is fedezi benne ezt a rejtett nagyságot – és hát önmagát benne. Merthogy ez egy rendkívül személyes, egyedi történet. Mindenkinek ott van benne elrejtve a sajátja. És még egy kis rejtvényt is magában foglal, hogy aki megoldja, végre megértse a léte alapjait.

Szeretném, ha ez a szép regény igazán egyedi, megismételhetetlen, személyes ajándékká válna azok számára, akik ezt valóban kiérdemelték. Szóval, ha úgy érzed, hív a könyv, akkor tudd: igen, ez a történet most csak neked szól, személyesen neked. Mással most ne is törődj.

Tényleg nem kívánok erről a regényről most ennél többet mondani, még csak annyit, hogy talán valamikor ősszel-télen elérhető lesz nagyon-nagyon kicsi példányszámban (összesen 27 darab, pont annyi, ahány fejezete van a könyvnek) egy igazán különleges, exkluzív, művészi módon illusztrált, speciális előszóval rendelkező nyomtatott verzió is, amit névre szólóan kap majd meg az a pár ember, aki igényt tart rá – först till kvarn, azaz majd jelentkezési sorrendben, ahogy a svéd mondaná.

S akkor most inkább beszéljen helyettem magáról a könyv, pár, remélem spoilermentes, rövidke idézettel. S én már csak annyit fűznék hozzá: én ezt az elsőre könnyűnek tűnő olvasmányt nem ajánlom mindenkinek, hanem csak azoknak, akik nem félnek attól, hogy miután végeztek vele, valami végleg összeomlik bennük– és ezáltal idővel majd körülöttük is.

***

„Megszoktad a logikus történeteket, azokat a történeteket, ahol elindul – egy vagy több szálon – a cselekmény, és szépen hömpölyög előre, azt a logikát és elvárás halmazt követve, ami köré felépült a kis agyad. És ha bármi ezt megzavarja, figyeld csak meg, hogyan reagálsz: nem érdeklődve várod, mi történik, nem megnyílsz az új felé és azt mondod, jöjjön, aminek jönnie kell, hanem elkezd a fejed zakatolni, és ez a kis kocsonya a buksidban minden erejével próbálja egybefűzni a dolgokat azon a módon, ahogy számára kellemes, logikus és valóságos. Ahogy, mellesleg, teszi ezt az egész életeddel. Kellemesnek tán kellemes, csakhogy nem igaz.”

(…)

„– Ó, angyalom, idősebb vagyok, mint te azt elképzelni tudod. Azt kérded tehát, mi a sár? Hát épp az, amin az imént töprengtél. Ez az élet nevű móka. Ez az úgynevezett valóság. Ez maga a sár. Egy darabig kőkemény, kellemesen kiépített betonút, útjelző táblákkal, felfestésekkel, meghatározott forgalommal, aztán a beton kövekké töredezik, a kövek földdé alakulnak, a földet alulról nedvesség itatja át, immár nagyon laza sárréteg, amiben haladsz, és egy nap konkrétan láppá változik. No és akkor: jaj, benne ragadsz! És erre te mit teszel? Nyomod tovább a gázpedált, csakhogy az autó már nem megy, egyre mélyebbre süllyed, ahogy próbálkozol és pörgeted a kereket. Mert a valóság már nem valóságos többé. Sosem volt az, csak a te hited tartotta életben számodra valóságként, igen ám, de most épp ez a hit kezd az eresztékeinél meglazulni, és amikor egy nap majd elemeire hullik, akkor hirtelen megérted: atyavilág, de hiszen ez sosem volt igazi! – és a férfi az igazi szót úgy megnyomta, hogy ne lehessen eltéveszteni, ez most valóban nagyon fontos kifejezés.”

(…)

„– Én egy másik világból jöttem hozzád, kedvesem, hogy segítsek neked. Én vagyok a révész. És ha hallgatsz rám, át tudlak vinni a túlpartra anélkül, hogy ezt a végtelen bolyongást meg kéne tenned. De csak akkor, ha elfogadod a meghívásomat, és megérted, hogy amit én nyújtok, az valós, az igazi, és ez az, amibe most ebben a pillanatban érdemes belekapaszkodnod. Minden más csak a kőhöz kötöz, hidd el. Addig tekeregsz a színes halak, a szép korallok és selymes vízinövények közt, míg annyira rátekered a damilt a kőre, hogy nincs már az az erő, ami onnan azt épségben le tudná fejteni. Ne tedd. Inkább add a kezed, drágám, és én hazaviszlek. Haza, oda, ahol soha többé nem lesz semmi, ahogy te fogalmaznál, zavaros, kusza, értelmezhetetlen, igazságtalan, méltánytalan és fájdalmas. Ott béke van és rend, mert otthon mi vagyunk: azok, akik már kinyitottuk a magunk dobozát. És mindenki, aki kinyitotta a dobozát, az ott van velünk. Otthon – érezd ennek a szónak az ízét a szádban! Hunyd be a szemed, és mondd ki magadban nagyon határozottan a következőket: Haza akarok menni. Otthon leszek. Hazamegyek. Otthon vagyok. A családommal, a szeretteimmel és az igazságommal.

(…)

„– Valami nem stimmel a világgal, ezt érzed, és jól érzed – folytatta a férfi. – A kis metszeted, édesem, elkezdett szétesni. Nem maradt már meg benne az az összetartó erő, ami képes volt ezt az ostyadarabot mereven megtartani számodra, mert az ostya, sajnos, egy nap vizet kapott, és megnedvesedett. Ráfolyt egy kanálnyi víz. És az ostyaszelet magába szívta a nedvességet, és emiatt elkezdett anyagában megváltozni. És mostanra, nézz csak körül, csupán valami megfoghatatlan, morzsolódós, nedves massza maradt a szép, szabályos, kemény, négyzetrácsos ostya helyén. Minden képlékeny lett és megfoghatatlan. Semmi sem az, ami volt, semmiben sincs anyag, ahogy te mondanád, és milyen igazad van. S ez még csak a kezdet. Nézz körül, ember, és lásd meg, hogy a világod, ez a nagyon merev struktúrájú valóság, a szemed láttára szertefoszlik egy fluid, meghatározhatatlan, és most mondom a legijesztőbb dolgot, irányíthatatlan, kontrollálhatatlan valamivé! Azt fogod nemsokára érezni, hogy, hopp, az élet kicsúszott alólad. Nem tudod már magad alatt tartani úgy, mint egy szófogadó hátaslovat, ehelyett ő az, aki elkezd élni helyetted. Mert te, ó, ember, azt hitted, benne vagy egy valóságban, ami körbeölel téged. No, most ez a valóság érdekes dolgot fog művelni: elkezd beléd szivárogni, behatol a bőröd alá, és immár nem fogod tudni azt mondani, ott van kint egy világ. Olvasni fog a gondolataidban, megelőzi a tetteidet, mire feleszmélnél, már cselekedett is – helyetted.

Egy nap arra ébredsz, ó, ember, hogy az a valóság, amit olyan sokáig vasmarokkal fogtál, vésővel alakítottál, uraltál és azt hitted, kiismertél, megmondja, mi az, amit tenned kell. Megmondja, ki vagy te, mi több, azt is megmondja, merre visz az utad. Vége a szabadságodnak, ember, már ha szabadságnak nevezhetjük azt az egyenes és zárt utat, ami ebbe a pontba vitt el téged. Nem marad más választásod, mint azt mondani, nem, ez nem az a valóság, aminek hittem.”

A könyv egyelőre két e-book formátumban kapható. Részletek ITT