Új utakon

Ismét elutaztam viszonylag hosszú időre és igencsak messzire, egy számomra teljesen idegen kultúrába, ahol olyan új tapasztalatokkal lettem gazdagabb, amiről úgy gondolom, érdemes megosztani veletek. Pontosabban e tapasztalatok egybegyúrt konklúzióját minden személyes konkrétumtól mentesen, mert szerintem így lehet mindezt a legjobban adaptálni az egyéni élethelyzetekre. És miután még az elutazásom előtt belefogtam egy új sorozatba – ám amit nem akartam publikálni, mert úgy voltam vele, elég, ha csak a magam számára összegzem a dolgokat –, most e hosszú út után úgy döntöttem, hogy immár beleszőve az új inspirációk hatására keletkezett felismeréseimet, mégiscsak szép fokozatosan közzéteszem ezt a kis túlélő szerszámosládát a Kiút sorozat amolyan szabadon áramló folytatásaként.

Azt hiszem, ez az új írásfüzér sem szól másról, mint minden más, amiről valaha írtam, mégpedig arról, hogy ne dőlj be ennek a világnak. (Volt is nagyon régen pont ezen a címen, mármint hogy „Ne dőlj be” egy cikkem azokról a pontokról, ahol fogva tartja az embert az illúzió.) Ám ennek a mostani sorozatnak talán más címet adnék, valami olyasmit, hogy Ne félj. Merthogy én erre jöttem rá az elmúlt három hétben, hogy bár bölcs dolog óvatosnak lenni, és hogy az okos ember előre tervez, lehetőleg rugalmas tervhatárokkal, azaz van a tarsolyában a, b, c és netán d terv is; valamint érik az embert sokszor igazán kellemetlen vagy váratlan dolgok, amiket néha mélyen át kell élni vagy meg kell hirtelen oldani, de félni akkor sincs okunk. Mégpedig azért, mert nincs olyan film, ami képes átlépni a saját vásznának a kereteit. Mert még ha így is történik valami őrjítően új technika révén, azaz a néző azt éli meg, a mozi teljesen beteríti, már mindenhol csak ez a film fut a teremben, akkor is van olyan, hogy a filmen túl, és akármilyen hatásokkal is operál a 12D-s mozi, ettől még csak egy mozi marad, és nem több. Az emberek generális félelmeit e világban egy alapállás vagy rögzített nézőpont okozza, ami miatt képtelenek a színfalak mögé látni. Egy hatalmas, ám adott pályájú köríven futnak körbe-körbe, és még örülnek is neki, mert elképzelni sem tudják, lehet ezt máshogy is. Ez egy merev hitrendszer, amit mi abszolút és rendíthetetlen igazságnak élünk meg, holott egyáltalán nem az. Valami olyasmi, mint egy játékszabály elfogadása, vagy amikor egy könyv kedvéért elhisszük, hogy Moszkvában járkál egy beszélő macska.

Nem tudom ezt ennél jobban most megfogalmazni, csak minden sejtemben érzem, hogy minket egy közös, illuzórikus tudatállapot rögzít abba a pontba, ahonnan a dolgok egy adott módon festenek, s amiket mi tévesen tényeknek nevezünk, miközben meg ezek a jelenségek nemhogy nem azok, amiknek e pontból látszanak, hanem sok belőlük egyáltalán nem is létezik, csak mint a kollektív hit által valóságosnak tűnő feltételezés. Mégis elfogadjuk e látszatot, és aztán eszerint élünk, ám idővel belefáradunk, hogy pislogás nélkül egyetlen pontra nézzünk, a koncentrációnk, amivel ezt a rögzített képet fenntartjuk, a tapasztalatok számával egyenes arányban ellazul, és ekkor meg lehet pillantani a vég nélkülinek lefestett dolgok foszló széleit.

Nos, én ezekről a szélekről írok ebben a rögtönzött kis sorozatban, korunk azon, nevezzük úgy, „problémáiról”, melyek megvizsgálása és feloldása eljuttathat minket a vászon széléig, ahol már nincsenek tömegkarambolok, mert a lét nincs pár sávra leszűkítve. De ehhez egy dologgal tisztában kell lenni: nem lehet egyidejűleg, egyszerre látni a kacsát és a nyulat a híres képen. Csak ha már mind a kettőt láttuk külön-külön is, akkor mondhatjuk, ja, igen, ez kacsa és nyúl, és nem vagy-vagy. Magyarán ahhoz, hogy meglássuk, merre van a szabadulásunk az útvesztőből, muszáj egy rövid időre elengedni azt a logikai fonalat, ami a falak közé szorít minket, s amit olyan régóta fogunk, hogy el se tudjuk képzelni, lehet máshogy is tekinteni a világra, mint onnan lentről, a zárt folyosók ketrecéből e szálkás drótkötélbe kapaszkodva. Mert én azt látom, sokan úgy szeretnék meglátni a képen nyulat, hogy közben ragaszkodnak ahhoz, hogy de, márpedig a képen egy kacsa van. Nem, az első pont a nyuszi megpillantásához az a kijelentés, hogy a képen nem egy kacsa látható. Csak az látja illetéktelennek, logikátlannak, tudatlannak, érvénytelennek, nem elég rangosnak vagy bölcsnek a másfajta nézőpontból származó gondolatokat, aki még valamiért ragaszkodik a kacsaképhez. „Hisz az egy csőr, hogyan állíthatja ez a jöttment, hogy azzal hallani lehet? Aki ilyet mond, az csak vagy bolond, vagy ostoba, vagy gonosz imposztor lehet!”

„A világ nem így működik” – ez ennek a kacsacsőrhöz ragaszkodásnak a jelmondata. Ezt onnan tudom, hogy én magam is így gondoltam, elég csak elolvasni a Párbeszédeket, ahol körülbelül öt oldalanként vágom ezt a mondatot Adamus fejéhez, amikor megpróbálta szegény megértetni velem, hogy tótágast állva szemlélem a világot, miközben hátrafelé tolom magam a kezeimmel a fejemen csúszva. Mert akkoriban még elképzelni sem tudtam, hogy a képen lehet más is, mint egy kacsa. Oké, legyen vadkacsa, pézsmakacsa vagy pekingi és ne házi, ahogy eddig hittem, no de hogy nem is kacsa, az már elképzelhetetlen volt számomra. Ez a mai konyha-ezotéria alapállapota amúgy: Bár továbbra is kacsa, na de nem olyan kacsa, mint amilyennek hittük. Az igazi bölcselet tehát – az én meggyőződésem szerint – az „ez nem egy kacsa” állítással kezdődik. És aki ezt a kacsaképzetet képes elengedni, azonnal rájön, amitől félt, az nincs. Nincs sehol kemény csőr. Nem arról van szó, hogy nem félelmetes, vagy nem is annyira veszélyes, hanem effektíve nincs. No, én ennek a nincs-ségnek a különféle olvasatait kívánom körbejárni, ebben az egyelőre most még nem tudom milyen hosszúra nyúló, új sorozatomban.

Célom ezzel nem egyéb, mint megfogalmazni mindazt, amire ez idáig rájöttem, amit az életemben megtapasztaltam, amire lassacskán kezdek egyre világosabban visszaemlékezni (mint egy, ehhez az élethez szükséges feledés előtti állapotra), valamint amit magam körül tapasztalok, és amiről azt hiszem, ha így összeszedem, másoknak is javára válhat. Ezenkívül semmi más célom nincs az irományaimmal, jelen pillanatban nem igazán érdekel semmi azon túl, hogy csak leírok valamit, mert így esik jól. Azt sem állítom, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy én látom, mert ilyet csak az állít, aki azt hiszi, az egyes jelenségek állapotai állandóak. Semmiről sem mondom azt, hogy ez márpedig így van, én csupán azt állítom, én így látom. Ha én a képen látok egy kacsát és egy nyulat is, akkor azt mondom, a képen egy kacsa és egy nyúl látható egymásba mosódva. Ettől még a kép ábrázolhat valami egészen mást, mondjuk egy különleges használati tárgyat, amiről még csak nem is hallottam. Tehát még egyszer: azt mutatom meg, én hogy látom a világot, és nem azt, hogy milyen a világ. Ugyanis nem hiszek abban, hogy bárki képes az utóbbira, bár sokan összekeverik a kettőt. A tévedés jogát végig fenntartom: mert tudom, most ezt hiszem, ám holnap meg már amazt. Amit régen hittem, és ma már nem hiszem, mert azóta meghaladtam ezt a hitet, arra most azt mondom, tudom. A tévedéseim nyomán új tudás nő, és a mostani tudásom fájából egy nap újabb tévedés magok hullanak a földbe, újabb tudás alapjaiként. Ez a végtelen folyamat alkotja a tudat létének dialektikáját, hisz a mindentudás a mindent nem tudásra bomlott önmagában, és ez a sok töredékes tudás, pontosabban tudatlanság egy egyidejű folyamatként áll össze ismét mindentudássá – de erről talán máskor, egy nagyobb lélegzetvételű írásban értekezem majd, ha eljön az ideje.

Most, ebben a sorozatban arra teszek kísérletet, hogy egyes jelenségeket górcső alá véve, összegezzem azokat a megoldásokat, eszközöket, amiket kipróbáltam e mostani, globális átalakulási folyamat során, és tényleg hasznosnak tartok. Mindez tehát csak az én szubjektív túlélőkészletem: a saját magamra vonatkoztatott megoldásaim, de hiszek abban, hogy bizonyos mértékig általánosítva ez a tudás igenis átadható. Egy szerelőműhelyt kívánok most szépen rendbe rakni, ahol van kalapács, pumpa, finom kis csiszolópapír, mérőszalag, szike, láncfűrész, nagyító, apró ácsszeg és satu. Azaz összeszedve a saját gondolataimat, szép sorban kipakolom őket magamból, és megnyitom felétek ezt a szerelőműhelyt amolyan inspirációként a sajátotokhoz. Eszemben sincs tanácsokat osztogatni és mindenféle szent igazságokat vagy bölcseleteket hirdetni. Nem gyűjtök követőket, nem tartok tanfolyamokat, nem vagyok jelen a közösségi médiában és nem vállalok semmiféle személyes segítő munkát, mert nem tartom magam sem tanítónak, sem bölcsnek, de álságosan szerénykedőnek sem. Ezt tegyék meg a hivatásos tanítók, tanácsadók, coachok, guruk vagy mesterek, én biztosan nem tartozom közéjük, mert én egy kifejezetten magamra szabott utat járok be, alapvetően teljesen egyedül. Ennek tudatában olvassátok az írásaimat, amennyiben van kedvetek közösen gondolkodni velem. (E fenti két bekezdést tekinthetitek afféle botcsinálta disclaimernek is, ami általánosságban érvényes minden eddigi és ez utáni megnyilatkozásomra.)

Szóval higgyétek el, nincs mitől félnetek. Tényleg nincs, megtapasztaltam. Ha elhúzódsz a vászontól, nem tud téged eltalálni az a bomba, még akkor sem, ha látszólag épp a melletted állót tépte cafatokra, csakhogy az a figura a vásznon van, amit nézel, ám amin te nem vagy rajta. És hogy ezt a kívülállást miként lehet valóban megélni, azt egy sajátos módon próbálom most körbejárni, összegezve, rövidre fogva, azaz fogyaszthatóvá téve az igazi használat jegyében, de jó szokásomhoz híven kellő csapongással, sok önismétléssel és szabad asszociációval. Élethalálharc címet adtam a sorozatnak, mert ez írja le a legtömörebben a véges, emberi szint meghaladásának küzdelmes folyamatát.

(A sorozat egyes elemeit a Kiút menüpont alatt találjátok, heti, kétheti vagy még ritkább frissítéssel, ahogy időmből futja. A honlap jellegénél fogva az egyes fejezetek egymás elé kerülnek, ergo a legelső kerül majd a sorozat legutolsó lapjára. Magyarán ez is, mint minden, amikor véget ér, majd visszafelé olvasandó.)

(LD, Illusztráció:  Eudes Correia)