Újabb kapun innen, nyúlon túl

Ez a bejegyzés nem rólam szól, bár elsőre talán úgy tűnhet. Csakhogy ez egy olyan tévedés, ami sok másikat szül. Itt semmi sem szól „rólam”. A káprázatot csupán az okozza, ami engem is megzavart, s most megmutatom, mi volt ez – csakhogy ehhez majd a végén kicsit át kell bucskáznunk önmagunkon, s ez nem lesz egyszerű. Azzal kezdem, hogy mostanában nem alszom valami jól. Pontosabban nincs is ebben semmi „rossz”, inkább csak szokatlan számomra, a nagy hétalvó számára a dolog. Eddig nekem az este volt az egyik kedvenc napszakom, amikor elnyújtózva az ágyamban egy könyvvel a kezemben komótosan és jólesőn elsétáltam a tengerbe nyúló mólóig, majd a könyvet lerakva leültem a szélére lábamat belelógatva a kellemesen langy vízbe, s megvártam a hatalmas rózsaszín gumimatracot, amit a szél finoman a lábaimhoz sodort. Lassan ráfeküdtem, miközben a hullámok lágyan körbevettek, s ringatózva, észrevétlenül kisodródtam a nyílt tengerre a hatalmas matrac rózsaszín ölelésében, s reggelig kellemesen és édesen lebegtem, mígnem ismét a lágy szél segítségével visszatértem óvatosan a mólóig, s lassan kimászva rá visszasétáltam a partra. No ez most pár hete egyáltalán nem így néz ki, hanem az óramutatóhoz igazodva fekszem le, mert magától nem is jön az álmosság: lassan egy hónapja semmi ilyet nem érzek, valamiért éberségem estére sem lankad. Majd az ágyban behunyom a szemem, s minden este szomorúan konstatálom: a mólót elbontották, és a matracom is kipukkadhatott, mert sehol sem látom, bármerre is keresem a nyílt tengeren. Ráadásul teljes szélcsend van. A víz frissítően hideg, s nem langyosan andalító: ebben nem lehet kellemesen mélyen és édesen ringatózni, csak energikus mozdulatokkal sportosan úszni. Sebaj, akkor maradunk a parton – gondolom minden este –, s fekszem az ágyban, miközben csukott szemhéjam mögött tágra nyílt szemem nézi a két fülem közé kifeszített homorú vásznat, amin lázasan futnak a sorok, a butuskának tűnő monológok. Pont, ahogy a Star Wars elején a szöveg, amit képtelenség volt rendesen elolvasni, legalábbis én a „Valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban” félmondat után mindig elveszettem a fonalat, és egyáltalán nem tudtam követni, hogy most mi is történt a lázadókkal, a Galaktikus Birodalommal, és a droidokkal. Csak bámultam a futó sorokat, és édesdeden pihentem, míg el nem kezdődött a film. Csakhogy a fejemben most egy IMAX 3D-s multiplex mozi keletkezett térhatású hanggal, s amikor indul a vetítés, képtelenség ellankadni. Sőt éles fény világítja meg belülről a vásznat, végleg minden álmot kiűzve ezzel a szememből.

Utoljára ilyesmi akkor történt velem, amikor vizsga, fontos szereplés, netán életbevágó találkozó várt másnap, no ilyenkor persze mindig bekapcsolt a belső tévékészülék (az egy kis színes ócskaság volt a mostani mozimhoz képest), s ment az adás sokszor hajnalig, s minél inkább kerestem a kikapcsoló gombot, a tévé mintha csak gúnyt űzne belőlem, annál hangosabban szólt, egyre zaklatottabb témájú adásokat sugározva: legfőképp feszült krimiket, ahol a fáradt nyomozó reménytelenül kereste az önálló életre kelt tévé távkapcsolóját. Azonban most nem tudok se vizsgáról, se előadásról, se semmi rám váró, az érzékeimet ily izgalomban tartó esemény bekövetkeztéről: életem tökéletes egyhangúságban zajlik, a napi teendőim egyenletesen elhelyezett talpfáin ütemesen zakatolva. Ezért nem is zavar különösebben a dolog, hisz nincs semmi, amit megzavarhatna ez a túlfeszített, szellemi lázban lobogó, teljesen érthetetlen állapotom. S miután aludni úgysem tudok, pár napja úgy döntöttem, ha már így alakult, inkább elkezdek figyelni a műsorra, és nem végig azt lesem, hogyan lehetne a vetítésről minél hamarabb meglépni. S ennek a figyelemnek köszönhetően tegnap este végre elkaptam a nyúl farkát, bizony! Büszke vagyok rá, mert sokat kergetőztem érte, de most itt van a kezemben a kis puha pamacs, persze ficánkol még a piros szemű jószág, de én erősen szorítom, hogy ki tudjam hozni magammal a szabadba alaposan megvizsgálni, majd aztán végképp elereszteni. Rájöttem a létem egy eddig nem értett aspektusára, úgy is mondhatnám, megértettem magamról valami nagyon fontosat, hovatovább felfogtam: ismét egy kapuban állok, a bezárt Második Kapu előtt, amit újabb őrületes rohammal hamarosan bizonyára be is fogok venni. S a nyúlfaroknak köszönhetően egyben látok végre valamit, ami persze megint nem az, amit vártam, de ez már nemhogy nem szokatlan fejlemény számomra, hanem inkább épp akkor csodálkoznék, ha valami az előzetes elvárásaimnak megfelelően történne. Megpróbálom a lehető legkevesebb vonallal lerajzolni ezt a képet, amolyan vázlatszerűen inkább, mint részleteiben megmutatva, hogy aztán lássunk valamit a Második Kapuból is, ha már itt állunk toporogva előtte.

Ez az élet a már általam korábban említett „Para-park”, ez nem vitás. Egy olyan illúzió-mátrix, ami nincs sehol, csak az teszi valóságossá, hogy a tudat beleteremti magát, s ezzel az aktussal teszi ezt a mátrixot egy „valahol” elhelyezkedő valósággá. „Valahol rég, egy messzi-messzi galaxisban” – igen, ez maga a tudat. Csakhogy amikor a tudat belehelyezi önmagába magát, létrehozza a Para-parkot, ahonnan ki kell szabadulni, hisz ez a játék lényege. Erről kezeskedik is a játék menete, hisz ahogy halad benne az eleinte vidáman mosolygó delikvens, úgy válik egyre kényelmetlenebbé, szűkösebbé, szorongatóbbá ez a többszobás labirintus-pincehelyiség, s ami az elején fel sem merült – magyarán, hogy innen azonnal ki akarsz szabadulni – az idővel egyre égetőbbé, mi több, lassan a legfőbb óhajoddá válik. Bizony. Nos, ezt eddig is tudtam. S e mellé nemrégiben bekúszott egy erős érzés, egy emlékfoszlány, hogy ebből a végtelenül sok teremmel és kanyargós folyosóval ellátott pincelabirintusból én már rég kiszabadultam, magyarán már átléptem azt a határt, ami kivezet a felszínre, és nem csupán egy látszatkijáratból nyíló tágas folyosón vezet vissza az épület újabb sötét termeibe. No és az esti mozizásoknak köszönhetően ezt most már biztosan tudom, mégpedig három konkrét felismerésnek köszönhetően.

Az egyik, hogy ez az egész mostani életem végig olyan volt, mint amikor valaki visszaszalad a lakásba az ottfelejtett telefonért, s célzatosan végigtúrja érte a szobát. Semmi más nem érdekelt, most már pontosan tudom, mint megtalálni azt, amit bent felejtettem a Para-parkban. Engem ez az egész világ, úgy ahogy van, végig teljesen hidegen hagyott, mégpedig hátborzongató módon hidegen. Annyira, hogy emiatt sokáig kifejezetten szégyelltem magam, és ezért inkább megjátszottam az erőltetett érdeklődést az élet mindennapos dolgai iránt. De közben az, hogy mi zajlik körülöttem, tényleg sokszor el sem jutott hozzám, ugyanis a lakás berendezéséről szinte tudomást sem véve lázasan kerestem a bent hagyott holmit. Mert bár én valahogy – azt hiszem, valamiért tán kissé kótyagosan és szédülve – kiléptem valaha a felszínre, csakhogy bent felejtettem a jegyzeteimet! Úgyhogy a rövid egymásra találás öröme után sajnos ismét vissza kellett érte jönnöm – magyarán most újra ki kell a pincehelyiségből szabadulnom, csakhogy már nem úgy, mint akit kiráncigálnak valahonnan: ziláltan s kóvályogva; hanem egyenes léptekkel, tudatosan, higgadtan és a jegyzeteimet végig a kezemben tartva. Hiszen ezek a jegyzetek nagyon fontos célt szolgálnak, nem a Para-pincén belül, hanem épp azon kívül, ugyanis a feljegyzéseim nélkül bár kint lennék, de nem tudnék továbblépni a Parktól, mert ehhez tökéletesen kell végrehajtani a mutatványt, a saját tudatom fogságából való szabadulást, aminek kiemelt részét képezi az áttekinthető, érthető, minőségi jegyzet, mint a folyamatos önreflexiót – vagy nevezzük úgy – tudatosságot fenntartó legfőbb eszköz. Ahogy az agyműtét során kérdezgeti az orvos a beteget, úgy kell végig kérdezgetnem magamat nekem is: ugye még mindig tudjuk, hol vagyunk, kik vagyunk, és mi történik velünk? Igen, eddig még tudom, egyelőre ezzel nincs semmi gond. Sőt már azt is tudom, most tényleg mindennél fontosabb, hogy ne veszítsem el az „eszméletemet”, az eszmélésemet – úgyhogy köszönöm „Karinthy tanár úrnak” a hétvégi útmutatást, jelentem, megértettem. („Kezembe ugrott” ugyanis a polcról a hétvégén az Utazás a koponyám körül, és ismét betüremkedett a valóság fala, megfogták megint a kezem a vásznon keresztül, úgyhogy hamarosan most már tényleg ki fog szakadni, nincs az a vászonanyag, ami kibírja ezt a sok cibálást.)

A másik felismerés az elsőt támasztja alá – azaz, hogy csak visszaugrottam a papírjaimért –, ugyanis megláttam egyben, hogy az életem most egy olyan érdekes kaland, aminek során mint egy lavóron, amit vastag tűvel szitává lyukasztgatunk, én az apró lukakon át számtalan nézőpontot nyertem. Mindenből kaptam egy picit, épp csak egy kis ízelítőt, de azt valami elképesztően széles spektrumon: végignézve egyben ezt a képet szinte hihetetlen, hogy mindez belefért ebbe a rövidke életbe! Csak pár dolog, ami így hirtelenjében eszembe jut: megéltem, milyen, amikor nagyon tehetségesnek és okosnak mondanak valakit, és milyen, amikor épphogy kifejezetten butának bizonyul az ember. Voltam elképesztően szép, akibe szerelmes volt a fél város, majd kisidőre megtapasztaltam, milyen érzés irgalmatlanul csúnyának lenni: olyan kínosan elrejthetetlenül csúnyának, hogy legszívesebben a föld alá bújnék szégyenemben. Kaptam egy kis dózist gyászból, balesetből, izgalmas kalandokból, szenvedélyből, utazásból és hosszú, magányos otthon-ülésből; szellemi unalomból és ihletből; fényes sikerből és fájdalmas orra bukásból; vad féktelenségből és mindent legyőző belső fegyelemből; felfokozott, csillogó társasági életből és őrjítő magányból; önállóságból és teljes tehetetlenségből; elkölthetetlen mennyiségű pénzből és filléres szegénységből; voltam virulón egészséges és reménytelenül beteg, mozdulatlanná bénult és sportban érmet szerző; hatalommal bíró főnök és annak kiszolgáltatott, lenézett rabszolga; örök barát és halálos ellenség, álltam kamerák kereszttüzében és vittem névtelen senkiként a kávét annak, akit épp a sminkesek pacsmagoltak. Vesztettem el autót, milliós pénzt, s ért olyan váratlan szerencse, amely átforgatta az életem. Bekukucskáltam a szellemi útkeresés iskoláinak kulcslyukain, megnézve a bent ülőket, szinte egy időben a racionalizmustól a butuska spiritizmusig, a dogmatikus vallást sem kihagyva a nézelődésből. Nem sorolom tovább, szinte mindenből kaptam egy maréknyit, ám tényleg csak épphogy egy szitalyuknyit. Ami másnak maga a lavór szája, az nekem csak egy apró lyuk volt annak fenekén, de így kevés olyan emberi érzés, élethelyzet létezik, amiről nem mondhatnám tiszta szívemből azt, hogy van legalább valami halvány megélt, megtapasztalt fogalmam arról, milyen érzés lehet ez nagyban. Persze mindehhez kellett részemről az a belső munka, hogy a lényemben képes legyek a kis lyukon látottakat arra használni, amire azt kaptam: saját életélmény helyett nézőponttá alakítani.

Meg kellett idővel tanulnom, hogy nekem nem egy nagy felhőkarcoló felépítése most a dolgom, hanem sok aprócska liliputi házé, ami önmagában soha nem vetekszik egyetlen körülötte lévő, egy élet munkája alatt felépített szépséges épülettel. Ezt tegnap értettem meg, mert eddig semmi mást nem láttam ebből, csak egy teljesen elfuserált életet, ami olyan volt, mint egy szedett-vedett sitthalom. Nem fedeztem fel a szép kis várost, csak azt, hogy nekem nincs egyetlenegy olyan házam sem, mint másoknak. Lám, amíg nem értjük magunkat, kudarcként éljük meg életünk tán legnagyobb tettét is! Hisz az elengedésben szerzett jártasságom nélkül én ezt a várost soha nem tudtam volna ilyen szélesre megépíteni. Megtanultam egy laza vállrándítással bármit végleg elengedni – beleértve ebbe tényleg mindent, még saját magamat is –, s ez talán az én egyik olyan „különleges” képességem, aminek köszönhetően tegnap felfoghattam: hopp, hisz egy precíziós mikroszkóp-távcsövem van így egyben! Ennek megalkotásához azonban önmagammal szemben egy kicsit kegyetlennek és közönyösnek kellett lennem.

S a harmadik felismerésem pont ebből fakadóan az, hogy én csalok. Egész életemben csaltam. Ott álltam látszólag a színpadon, ripacskodtam, csakhogy egy percig sem éltem bele magam a szerepembe. Soha. Becsapnám magam, ha ezt állítanám. Csapnivaló színész vagyok, hamar rájöttem erre, csak soha nem tudtam ezt így megfogalmazni, mert azt hittem, ez a „normális”, ezt így kell csinálni. A legdrámaibb pillanataimban sem voltam teljesen jelen az emberi szerepemben, a nézőpontom végig e szerepen kívül volt. Végig – és ez félelmetes dolog, ha belegondolok. Még imádott Apám hirtelen halálának hírére is színészkedtem, persze nem tudatosan, hanem azért, mert soha semmi nem tudta ezt a nézőpontot teljesen belerángatni az emberbe. Egész életemre jellemző ez a kívülről jövő szenvtelen vállrángatás: „ugyan, ezt még viccből sem lehet komolyan gondolni!” Zokogott a gyásztól a szerep, az emberke, miközben én gúnyosan figyeltem olcsó kis mozdulatait, s magamban tudatosan megállapítottam: ez egész egyszerűen még egy szekérszínházhoz is méltatlanul szánalmas előadás. Szerelmesen ült szegény szerepem a randevún, miközben én cinikusan néztem, ahogy mórikálja magát, s fejemet csóváltam közben: ej, micsoda siralmas alakítás! Épp belecsattant a másik autó az enyémbe, pontosabban a kis szerepemébe, s én azonnal legyintettem: ugyan, oda se neki, fáj-fáj, összetört, no de kit érdekel ez az egész? S amikor a kis emberkém hatalmas, remegő indulatú veszekedést folytatott félelmetes főnökével, én hasamat fogtam a nevetéstől az eltúlzott jelenet komikumán, ahogy szegény kis szerep próbálgatta nem létező hatalmát fitogtatni. Én magam sosem voltam semmiben benne, az egész életem egy kibicelés volt, semmi több. És ez azért csalás, mert így persze könnyű mindenen csak úgy átlépni. No de megfizettem ennek az árát, úgymond: sosem bántam magammal kesztyűs kézzel, ennek még a gyanúja sem merülhetett fel bennem, abban, aki ezt az egész szekérszínházat nézte.

Erre is egyik esti vetítés során kellett ráébrednem: elég kegyetlenül bántam a kis emberi szerepemmel, folyamatosan éreztetve vele, hogy mind a darab, mind pedig a játéka, finoman szólva is csak stilizált számomra. Persze végigizgultam az egészet, hol tapsikálva, hol fejemet csóválva, de csak ahogy egy szülő nézi a rajzfilmet. S a legérdekesebb az egészben az a felismerésem, hogy az azonosulás, az „én vagyok a szerep”-tudat nem idővel esett le rólam, hanem sosem volt ez enyém! Sosem, hisz már gyerekkoromban éreztem ezt a szétválást, legelső emlékeim is éppen erről szólnak, hogy próbálom belegyömöszölni a nézőpontom abba cserfes és eleven mandulaszemű kislányba, és nem megy: ott lebegek körülötte, keresvén a helyem benne, de sokkal nagyobb vagyok, nem férek bele, csak az egész élete tud úgy-ahogy egyben engem befogadni, a kis mandulaszemű lányka nem. Aztán később valahogy nagy nehezen csak odakötöztem magam ehhez az alakhoz, de hihetetlen erőfeszítésembe került körülötte tartanom magam, ha már benne nem sikerült. És én ezt fel sem fogtam, mert annyira létre akartam hozni ezt az azonosulást, hogy épp emiatt nem vettem észre, hogy amikor az erre irányuló erőfeszítésem kis időre ellankadt, azaz elengedtem a kötelet, akkor én, aki ténylegesen vagyok, mindig ugyanoda ugrom vissza. Oda, ahonnan ezt az egészet nézem. Ez vagyok magam: a könyörtelen, cinikus, okos, éles szemű, igazságos, sokat látott, erős, humoros, villámgyors és műértő néző-pont, a tudat, aki elől nincs menekvés, akinél nem lehet engedményeket kicsikarni, s aki nem ismeri a könyörületet a szereppel szemben, ám végig mosolyog és soha nem haragszik, csak néha a fejét csóválja rosszallón, ugyanakkor mindig megértőn. „Ugyan – legyint mosolyogva –, oda se neki, kedvesem!” És ez én magam vagyok!!! Ez az igazi énem, ezt bármikor kristálytisztán meg tudom élni, és a másik megy sokkal nehezebben, sőt, lassan meg már csak épphogy vagy sehogy.

Magyarán rájöttem, most itt vagyok tudva tudván magamról, és ez az állapot tudatosan megélve elég furcsa. A szerep valahol ott lóg készenlétben fejjel lefelé felakasztott marionett-bábként, hogyha a bábszínháznak szüksége van rá, bármikor látványosan megmozgathassam a színpadon – bár úgy vagyok már ezekkel a megszólításokkal, mint a műszaki rajzoló, akit percenként megzavar precíz munkájában a sorozatos telefoncsörgés. Nem a hívóra dühös, sem a készülékre, hanem a tényre, hogy megakasztják a munkájában, és állandóan fel kell állnia rohangálni a telefonhoz. Amikor egy ember próbál hozzám mint emberhez közelíteni, sokszor elfog a méreg, amit eddig nem is értettem magamban, zavarba ejtett az érzés. De most rájöttem, azért dühít kifejezetten ebből a felfedezett valós nézőpontomból, a „nézd csak, hiszen mi olyan egyforma a kis bábok vagyunk” – attitűd, mert azzal, hogy a másik bábunak hiszi magát, rákényszerít, hogy mellette én is azzá váljak. Ilyenkor tényleg igazi dühöt érzek a zsöllyén ülve, s nem értem, miért kell nekem állandóan lerohangálnom a marionett bábumhoz, és mögé bújva azon a fülemnek oly idegen hangon a sok, fájón hamis szövegeket mondogatnom, amikor van saját hangom. Lehet, ez afféle nagyképűségnek tűnik, de hát ki mit gondol, azzá lesz: senkinek sem teszek jót azzal a környezetemben, ha tovább szórakozom a fabábut rázva ahelyett, hogy azt mondanám: hékás, itt vagyok, ott az orrod előtt a lépcső, gyere már fel, csak jobb itt beszélgetni, mint ott! Tedd már le azt a fabábut, mert csak anélkül értünk itt szót, aztán bármikor újra felveheted, ha annyira hiányzik a belefaragott és pirosra festett mosoly.

S ez továbbra sem „rólam” szól: a bábum most meg sem mozdul, lóg élettelenül a színpad melletti kampón. Nem tompítja szavaim élét, nem rogyadozik a térde az álszerénység jelmeze alatt, s nem játssza el, hogy ő milyen kedves, okos és ügyes, megértő és aranyos, ahogy szereti mondani, „olyan, mint bárki más”. Bábutlanul állok előtted magam, és csak a tükröt forgatom feléd abba a szögbe, ahol észreveheted magad, hogy vedd már észre magad. A szó szoros értelmében. Mert aki ott ül a zsöllyén, és a tükröt forgatja, ez a fent bemutatott tudat te vagy: az a te bábu-független tudatod, én csak megmutattam neked magam. Ennek a mondatnak a megértéséhez azonban nem egymásban kell önmagunkra ismernünk, hanem magunkban kell egymásra ébrednünk. Hisz épp erről szólt a háromszoros felismerésem. Ugyanis a zsöllyén tényleg csak egyetlen egy alak ül mosolyogva s csóválva a fejét a zavaron, az értetlenségen. Ugyan, oda se neki, hipp-hopp, el fog múlni, meglásd.

S a zavar tényleg csak időleges és épp ez vezet el a Második Kapuhoz. Megszületett a kisbaba, vége az áldott félhomálynak, a kényelmes ringatózó súlytalanságnak, s a tompán átszűrődő zajoknak: kékes fényben kirajzolódó formák, a lényének saját súlya és a hangok kavalkádja borzolja az újszülött idegeit. És egy új, eddig ebben a formában ismeretlen érzés: az éhség! Az igazi, bábukon túli szeretet vágya. Úgy szeretni, ahogy a zsöllyén lévő lényem szeretni tudja a saját, hozzá hasonló, a színházépületen túli társait. No, ez már igen, ez valós táplálék, nem olyan, amit a köldökzsinóron kap a magzat, hanem édes és már nem csak a testet táplálja! Azt hiszem, mindezt átgondolva, már nincs túl sok dolgom a bábummal azon kívül, hogy egyelőre ott hagyom a fogason lógni, hogy jegyzeteljen számomra: régimódi töltőtollként általa készítem el fontos jegyzeteimet, mivelhogy ez volt az egyetlen dolga: magába szívni időről időre a tintát. És az sem érdekel, ha emiatt netán nem alszik, nem lesz semmi baja, hisz vigyázok rá, kedves kis figura: igazán kellemes, szép kis toll, könnyű vele a munka, szívemnek kedves szerep. És már sosem fogom elfeledni riadt kis tekintetét, amikor először összenéztünk és rájött, nélkülem ő csak egy élettelen faragott báb; pontosabban értelemszerűen én jöttem rá ebben a pillanatban, hogy akire azt hittem, én vagyok, nem lehetek én, mert ő nem is létezik, még azt sem mondhatom neki, hogy te. Ilyen egyszerű ez, nem is érdemes már tovább ragozni.

(LD, Illusztráció: Jeremy Miranda)