Úton egy barát felé

– Könyvajánló – Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé –

Kicsit szedett-vedett a könyvajánlóm, mert csak az kerül ide, amit épp most olvasok, és hirtelen van róla valami új gondolatom, valamint azt érzem, az adott könyv most valamiért időszerű számunkra. Miután sokat olvasok, nem tudok mindent feltenni, marad szűrőként az intuíció. Így vagyok ezzel a lírai könyvvel is: annyira megfogott, legfőképp a hangulata, hogy gondoltam, írok róla, de aztán a velem zajló események hatására máshogy döntöttem: nem írok a könyvről, inkább csak utalok rá, ám írok a regény kapcsán az egyik legfontosabb dologról, a barátságról, pontosabban arról a bizonyos Nagy Találkozásról. Mert mindannyian úton vagyunk egy barát felé, azaz a Barát felé, akárcsak a mű főhőse, Vilgot. Úton vagyunk, de hogy megérkezünk-e, végső soron rajtunk múlik: azon, hogy akarunk-e, merünk-e szembenézni önmagunkkal. De nem csak úgy ímmel-ámmal; nem, hanem úgy istenigazából. Az igazi, isteni kapcsolat során tükörbe kell néznünk, mégpedig már nem egy összetört tükörbe, hanem abba, ami egész alakban mutat meg minket magunknak, ráadásul körkörösen. Hiába legyintenek most többen ezt olvasva mondván, micsoda közhely, hisz mi sem egyszerűbb ennél, ám miután az emberek zöme nemhogy egész alakban, de még félprofilban sem látta soha önmagát, nem is tudja felfogni, ez tulajdonképpen mit jelent. Egy kicsinyke kereszthalált, semmi többet.

Itt bolyongunk beburkolózva az énünk vastag posztókabátjába, kitűzve rá mindenféle színes érmét, jelvényt – minél több, annál jobb alapon –, s azzal áltatjuk magunkat, hogy mi éles szemünkkel e kabátok mögé látunk. Nagyon vicces ez annak fényében, hogy sokan még a gombokat sem ott keresik ezeken a kabátokon, ahol azok vannak, ráadásul valamiért sose a maguk kabátján kotorásznak, hanem mindig a másikén. S zavarja a képet még az is, hogy sokan vannak, akik állig begombolkozva azt állítják, márpedig nincs is rajtuk kabát, miközben tán maguk sem veszik észre, hogy épp ez a legnagyobb plecsni a vastag bundájukon. Nem, ez így biztos nem vezet sehová, ezt mindenkinek be kell látnia: itt bizony tényleg vetkőzni kell, ezt nem lehet megúszni az igazi Találkozás, a nagy esemény előtt. No de mivel jár a kabátlevétel? Nem akarom szépíteni a dolgot, hasonlatos ahhoz, mint amikor fizikailag elevenen megnyúzzák az embert. Rémes, iszonyatos fájdalom, s ráadásul épp, mikor azt gondolod, sikerült kibújni a kabátból és megkönnyebbülsz, jön a neheze: a kabátot ugyanis nem elég kigombolni és levetni, de ott kell majd állni meztelenül a bálon és így várni Őt – és ennek kínjairól megfeledkezünk mindaddig, amíg meg nem tapasztaljuk. Ez már nem plecsni, nem, ez egy valóban nagyon nehéz és kínosan meztelen pillanat.

Nos, szerepel ebben a csodás könyvben Batir, az elefánt, egy olyan erőteljesen megrajzolt szimbólum, amihez hasonlót én még könyvben nem is láttam. Batir cirkuszi elefánt volt, akinek fő mutatványa az, hogy az ormányába krétát fog, és felírja egy táblára a porond közepén, hogy I-S-T-E-N-H-O-Z-O-T-T. Aztán a cirkusz csődbe megy, és Batir ott marad a mű főhősének, Vilgotnak a birtokán egy pajtába leláncolva, miközben Vilgot száraz kenyérrel eteti, amit a közeli kenyérgyár szemeteséből hord neki naponta. Batir jelentése: ütni, verni. Remélem, nagyjából érthető a szimbólum. S miért fontos mindez? Mert mindannyiunkban ott él Batir, a láncra vert elefánt, s a feladatunk e szép élet során őt szabadon engedni.

Az ember mindent birtokolni akar ezen a földön, nemcsak egymást, hanem a tárgyait, az otthonát, a talpa alatt lévő szabad földet, még a gondolatait is, mindent. E nélkül itt valamiért nem megy, csakhogy minél inkább szorítja magához ezeket a dolgokat, azok annál áttetszőbbé, láthatatlanabbá, tapinthatatlanabbá válnak. Ekkor félelmében persze még jobban szorítja őket, mígnem nagy durranással aztán ki nem pukkadnak. Azt hiszem, ez a gazdasági válság épp ezt mutatja meg nagyban. Azt, hogy hogyan pukkadnak ki ezek a lufik – és ez nem pusztán az anyagi síkon megjelenő válság. A lelkekben is sorra dőlnek be a hitelek, mert a szívünkben nincs elég valós szeretet-tőke és a lelkünkben egy minket megtartó és tápláló erő. Van az életedben pár fontos ember, akit állítólag szeretsz. Most gondold alaposan át, mit éreznél, ha el kellene engedned őket végleg magad mellől? És azért éreznéd azt, amit valóban éreznél, ha mersz őszinte lenni önmagadhoz, mert nem tud az ember kilépni e kötött formából, és nem képes megérteni azt a törvényt, hogy ami hozzád tartozik, azt te nem tudod elveszíteni, mert ez lehetetlen. És azért nem érted meg ezt a törvényt, mert sosem mertél igazi próbát tenni, még amikor azt hitted, na most végigsétáltál a kötélen, akkor is csaltál, mert a biztosítókötelet azért mindig a derekadra csatoltad. Végigmenni a kötélen biztosítás nélkül azt jelenti, hogy mindent elengedsz ebben a fránya életben, hogy ez a sok magadhoz szorított dolog, ami így teljesen elvesztette már a valós formáját, végre visszaugorhasson a saját igazi alakjába, ahogy enged a szorítás.

Én ma, azt hiszem, kiengedtem Batirt a pajtából, leoldottam sebes lábairól a láncot és most van az a pillanat, hogy Batir ellenem fordult, és megbosszulja azt a töméntelen sok sebet, amit én magam ejtettem rajta azzal, hogy bezártam. Azt gondolom, számomra most jött el az a kínos pillanat, hogy meztelenre vetkőzve ott állok teljesen egyedül a bálon: fázom, nagyon magányos vagyok, annyira, mint még tán soha, vacakul érzem magam. Ámde azt is érzem: végül csak győztem, mert Batir szabad. Magyarán, lefordítva mindezt egy fokkal konkrétabb módon: ha elengedjük a dolgokat, igen, ott a veszély, hogy azokat örökre elveszítjük, és ez irgalmatlanul fáj, ez a sok lekötözött dolog bizony megbosszulja rajtunk magát. Az nem is valós elengedés, ami ezt a kockázatot nem hordozza magában. És amikor elveszítjük a legutolsó dolgot is, amiről nem is hittük, hogy egyáltalán el kellene engednünk, na hát az valami olyan módon fáj – mert Batir nem felejt –, hogy az elképzelhetetlen. Fáj, mert vakok vagyunk. Azért fáj, mert nem látjuk, hogy mit jelent az, hogy valami tényleg elszakíthatatlanul a miénk. Batirt elengedni azt jelenti, hogy elengedjük a birtokunkon gúzsba ejtett dolgokat, a gondolatainkat, a családtagjainkat, a múltunkat, a programkódként bennünk futó rémes és kellemesnek tartott szokásainkat, a tárgyainkat, mindent. Nem kikergetjük a pajtából, hanem elvágjuk a köteleket felkészülve arra, hogy márpedig az elefánt meg fog indulni, és az elefánt nem felejt. Ha valami igazán igaz dologra vágyunk, ezt nem úszhatjuk meg, szembe kell néznünk a bennünk megsebzett elefánt haragjával. Ha kellően erősek, bölcsek és bátrak vagyunk, túléljük. És hát megéri, mert amit elvesztünk, azért nem is kár. Minden szerelmet torzóvá nyomorít itt az, hogy mire eljutunk oda, hogy élvezhetnénk az együttlétet, olyanok vagyunk, mint aki valami pankrációból szabadult. Sokszor már a kamaszkorunkra agyon vagyunk verve puszta szeretetből, épp mikor az első szerelmes pillanatokat megélhetnénk. Mert a szüleink birtokolni akartak. Mert nem hitték el, hogy mi és ők nem véletlenül vagyunk együtt. S ennek a birtoklásnak számos iszonyatosan alattomos módja van. Most nem is említenék konkrét dolgokat, mindenki ismeri ezeket, aki valaha is élt velük. S ki ne élt volna: hazudik az, aki azt állítja, nem akarta magához kötözni eleinte ezt az egész világot. Ez nem a mi hibánk, úgymond, hanem annak a fogyatékosságunknak az eredménye, hogy nem látunk semmit: vakon bolyongunk egymásba kapaszkodva, és ha már nem fogjuk a másikat vagy a dolgainkat, ebben a végtelen sötétségben azonnal úgy is érezzük: eltűnt, nincs, elnyelte őt a semmi. Hiába minden tudás, amit megszereztem és amiről azt gondolom, igencsak felvértez engem ezen a földön minden fájdalommal szemben, de rá kellett jönnöm, én is így vagyok ezzel. Lehet ebben a szobában olyan közel hozzám a másik, hogy annál már közelebb nem is tudna, ha nem foghatom a kezét, csak áltatom magam azzal, hogy de ettől függetlenül még érzem, meg igen, ő valahol itt van – lám, csak ilyen idétlenségekkel tudjuk letapasztani a tudatlanságunk csúf szemölcsét. Csakhogy ha nem engedjük el a kezét, hanem ragaszkodunk továbbra is ahhoz, hogy a kabátujjába kapaszkodva ne érezzük a fájdalmat, nincs üresség, csend, ahol meghallhatjuk végre annak a hívó szavát, akinek azonban meg lehet úgy fogni végre a kezét, hogy nem kell már attól félni, ha egy pillanatra elengedem, soha többé nem találom meg.

És én ezt itt szeretném valamiért megtapasztalni abban a furcsa kettősségben, hogy e földön, ám mégis kabát nélkül sikerüljön megélnem a találkozást. Kicsit átfogalmazva, már nem emberként, de még benne az emberi álomban találkozni, és úgy együtt kilépni innen. Az lenne a világszenzáció, ha ezt képes lennék valahogy megnyilvánítani: megmutatni magamnak a bálon, hogy a meztelenség milyen édes gyümölcsöt terem, mert azonnal odavonzza az igazi, szintén kabátnélküli társam, az én igaz, egyetlen Barátomat. Azt, akihez épp úton vagyok hazafelé.

Magyarán arra jöttem rá most több szinkronesemény kapcsán, hogy ha nincs fizikai együttlét, nem működik a kapcsolat sem, mert be vagyunk zárva a dobozunkba, a hatalmas birtokunkon lévő parányi pajtába, és semmit nem látunk és érzünk abból, ami ezen kívül van. És naná, hogy el vagyunk keseredve, hisz az nem kapcsolat számunkra, ami nem látható, nem kézzelfogható, ez nyilvánvaló. Én nem fogom magam azzal áltatni soha többet, hogy nem számít, hogy a pajta kukucskáló nyílásán át látom-e a másikat vagy nem, soha többé nem fogom azt mondani, hogyha nem beszélünk, nem találkozunk, nem vagyunk kapcsolatban, s nem éljük meg ennek az életnek az epizódjait együtt, attól mi még vagyunk egymásnak, mert a lelkünk úgyis túlnyúlik a pajta keretein. Túlnyúlik, hogyne nyúlna, sőt még azon is túl, csakhogy mi most mégsem látunk a falakon át, s ami ott történik, az számunkra most megfoghatatlan, egy remegő délibáb csupán. És ez ennek az emberi létezésnek a legeslegnagyobb drámája: együtt nem lehet, mert maga az élet, a magunkon viselt kigombolhatatlannak tűnő posztókabát, ez a rémes papírmasé bábszínház a leggyönyörűbb, legigazabb kapcsolatokat is eltorzítja, megcsonkítja, ha épp meg nem fojtja. De elengedni sem tudunk semmit és senkit, mert akkor meg elnyeli a színpad mögötti, számunkra láthatatlan világ, és mi ott didergünk egyedül a szálkás színpadon mezítláb, kezünkben lógatva a magára maradt bábunkat.

Engem már nem lehet azzal tovább áltatni, hogy bárkit vagy bármit magamhoz láncolhatok anélkül, hogy örökre megnyomorítanám, ám már azt a maszlagot sem veszem be, hogy nem baj, mert a lélek síkján megéljük majd azt, amit itt nem tudunk, mert épp akkor tapasztaltam meg, hogy ez nem igaz, amikor ennek hitében kiengedtem az elefántot a pajtából. Magyarán sehogy se jó ez, s az egyetlen értelmes megoldás számunkra most itt, hogy hűek maradunk a szívünkhöz, soha többet a bennünk lévő szerelmet nem csaljuk meg a bábszínház kedvéért, mert felfogjuk, mi itt csak úton vagyunk egy barát felé, mint a könyv magányos hőse, Vilgot. Ez az élet maga az út, ami a Baráthoz vezet. Talán egy kicsit kevésbé fájdalmas az egész, ha így tekintünk rá, és ha ez sikerül, akármennyire rémesen fáj a hiány, de elszakítjuk a láncokat, mert ekkor felfogjuk, csak megakadályozzák, hogy tényleg meg is érkezzünk. S ne áltassuk magunkat azzal, hogy nem fáj, ám azzal sem, hogy van egy barátunk, amikor vagy egy kabát ujjába kapaszkodunk, vagy jobb esetben a semmit markoljuk. Amíg itt bárkit vagy bármit birtokolni akarunk, amíg áltatjuk magunkat azzal, hogy nincsenek elvárásaink, miközben azért azt mindenképpen elvárjuk a másiktól, hogy legyen nekünk, nem vetettük le a kabátot, nem engedtük ki az elefántot. Amíg Őt sok kis ő-vel akarjuk pótolni, álldogálunk az úton, és nem haladunk a Barátunk házához, haza. Ne álldogáljon már az, aki látja a házat, hanem higgyen abban, hogyha valóban ott van, ahová hiszi magát ezen az úton, bizony megtörténik a csoda, létrejön a Találkozás, mégpedig érdekes módon: még az úton ott lesz a Barát, a maga hús-vér valójában, mert ahogy közeledünk az út végén lévő házikóhoz, ő bizony elénk siet. Ide bele a mi kis álmunkba. Hogy honnan jött, nem tudjuk. Egyszer csak ott áll, és nyilvánvalóan felismerjük az első döbbenet után: ó, hisz mi ketten nem is vagyunk itt. Írtam már erről a vászon előtti megjelenésről, és ez annyira valóságosan megtörténik, hogy aztán az ember olyan zavarba jön tőle, hogy bizony meg is hátrál, mert még mindig nem látja, hogy nincs mitől félni, mert itt valós Találkozásról van szó, ezt már sem elrontani, sem összetörni nem lehet, s innen csak egy lépés az otthon. És ezen a közös kis földes útszakaszon ez a Kapcsolat már nem nélkülöz semmit: nem nyomorítjuk össze egymást, de nem is érezzük azt, a semmit markoljuk, s nem kellenek láncok, mert már senki nem akar sehova menni a másik nélkül, hisz a szabadságunkat mi nem egymás ellenében tudjuk megélni, hanem épphogy csak és kizárólag egymásban. Mindenki valahol erre vágyik, de már írtam régebben, az Esemény az lesz, amikor ez megtörténik úgy, hogy mások számára is láthatóvá válik élő példaként. Nagyon kevés van már hátra ehhez, aki érti, miről beszélek, pontosan érzi, tudja ezt. Második eljövetelről beszélünk, továbbra is, és ezt ne feledjük! Semmi sem úgy fog történni, ahogy most elképzeljük, ez biztos, de az is biztos, hogy megtörténik, és egyértelmű lesz, nem hagy maga után semmiféle kétséget, vagy okot a vitára és találgatásokra. Ugye, nagyon régóta vallom, hogy ha mindez nem egy konkrét, a mostani megélt formánk számára megtapasztalható fizikai élmény lesz, akkor az nem is lesz az igazi. Már nem emberi, de igenis fizikai kell, hogy legyen a tapasztalás, mert csak így lesz zökkenőmentes a két létsík közti átmenet számunkra.

Egyszóval Batir elengedése azt jelenti, hogy szembenézünk azzal, hogy ahogy Cassiodorus fogalmaz, „az elefánt nem felejti el a rajta esett sérelmet, és hosszú idő elteltével is megbosszulja magát támadóján”. Azaz számolnunk kell azzal, hogy a bennünk gúzsba vert Batir meg fogja bosszulni magát rajtunk, épp akkor, amikor elengedjük. Most. Amikor azt mondjuk: rendben, elég volt a láncokból, elengedek tényleg mindent, egyszer csak megjelenik az életünkben valami, aminek az elengedésébe épp akkor, amikor azt hittük, már tényleg mindent el tudunk engedni, belehalunk. Ez lesz a mi kereszthalálunk és az igazi találkozás pillanata egyben, egy igazabb valóságban, hiszen Ő nem fogja eltűrni a lelkünk pajtájában, vagy inkább a lelkünk sötét vermében fogva tartott elefántot, ez nyilvánvaló. A legenda szerint az elefántot ugyanis régen úgy ejtették foglyul, és úgy domesztikálták, hogy azt a fát, amelynek neki szokott pihenés közben támaszkodni, alul elfűrészelték, és egy mély vermet ástak melléje, amelybe az állat beleesett, és ahonnan egyedül nem tudott kimászni, mert a verem mély, a fala pedig meredek volt. S Cassiodorus azt is mondja az elefántról, hogy amikor az elefánt a verembe esett, az arra járó vadászok mind megsebezték félelmükben, ám amikor megjött a szabadító, aki kihúzta a veremből, meggyógyította fájó sebeit és táplálta a megsebzett állatot, miután az elefánt nem felejt – hisz sosem felejtett –, akkor ő és szabadítója végleg elválaszthatatlanná válnak. És a furcsa az egészben, hogy a vermet ásó lesz maga a szabadító: épp az jön elénk az úton, ha elérünk egy bizonyos pontig, aki a legeslegnagyobb fájdalmat okozta nekünk csak azért, hogy most végre ott állhassunk egymás kezét fogva teljesen pőrén, és felírhassuk együtt a krétával a táblára: I-S-T-E-N-H-O-Z-O-T-T.

„A helikopterről nézve egy olyan látószögből, melyet soha nem fejtegetnek majd esszékben, de amelyről talán mégis szó esik a tévék előtt ülve, az elefánt szürke agyagkupacnak tűnik. A nap folyamán egy rendőrt közvetlen felettese megrovásban részesít a híradóban bemutatott rövid bevágás miatt:
– Nos, ez a feladat bizonyára különleges volt. Egy kimerült elefánt a csúcsforgalomban?
– Valóban különleges volt.
– Hogyan írná le a látványt, ami fogadta, amikor odaért, ahol az elefánt feküdt?
– Nem is tudom. Bizonyos értelemben szomorú volt.
– Milyen értelemben?
– Sírt.
– Sírt az elefánt?
– Nagy könnycseppeket hullatott…
– Ekkor mire gondolt?
– Jézusra gondoltam…
– Jézusra?
– Jézusra és János evangéliumára: Jézus sírt.”