Üzenetet hoztam

Egyenesen a kemencéből tálalva, íme egy ropogós, forró, friss üzenet:

„Most a világ egy fordulóponton van. Egy olyan ponton, ami hasonlatos ahhoz, mint amikor a hinta túllendül, és egy pillanatra megáll ott fönt, fejjel lefelé lógatva a lurkót. Kellemetlen pillanatok ezek, és igazából nincs más megoldás rájuk, mint az a fajta megértés, ami ahhoz kell, hogy a dolgok átlendülve önmagukon aztán ismét a helyükre kerüljenek. Tehát ha tudod, ez egy hinta, tartja a lánc, stabilan a földbe van betonozva, és nem tudsz kiesni belőle, mert be vagy kötve, máshogy éled meg az egész folyamatot, mintha úgy gondolod, itt a vég, mert minden a feje tetejére állt. Ami a legfontosabb, hogy tudd, ez egy hinta, egy hinta-palinta, s nem azért van, hogy bárkinek szenvedést, netán fájdalmat okozzon. A hinta célja a szórakoztatás, és most ezt értheted szó szerint. Ez a világ nem pokol, nem kínzókamra, hanem egy nagyon komoly dráma a lét színpadán, ami könnyeket fakaszt, ami elgondolkodtat, kicsit megcibálja a bensőd, és eléri, hogy ebből a megrázkódtatásból aztán győztesen kerülj ki a katarzis által, ami ennek a drámának végső célja. De ez ettől még csak egy színház, és hiába komoly a darab – komolyabb, mint bármi más, ami ott kint az utcán zajlik, hiszen mindazt sűrítve tárja eléd –, de akkor is csak egy színmű, s mindenkori célja a szórakoztatás, ha ezt a szót most nem a manapság divatos, hanem inkább általános értelmében használjuk. Nagyszerű, tehát ez fontos. Ugye említettük, ez a holtak csarnoka, így is van: a színészek a szerepbe bújva nem valóságosak, nem léteznek a nézőkhöz képest. Csakhogy most itt furcsa csoda történik, te magad vagy a néző, a szerep, és a színész egyben, miközben ez a három állapot nagyon határozottan elválik azokban a névmásokban megnyilvánulva, amiket az elkülönítés szolgálatában használsz. Ez fontos, angyalom, minden, ami elválaszt, az tulajdonképpen teremt. És ez a teremtés hozza létre azt a gigantikus színművet, ami most drámai csúcspontjához érkezett.

Mintha most megjelent volna egy univerzális félelem: jaj, hát hova vezet mindez? Nos, erre a kérdésre kell neked most az életedben választ adnod. Hová vezet mindez? Írd ki magadnak az ajtóra, hogy minden nap szembesülj életed legsürgetőbb kérdésével. Írd ki, ezt komolyan tanácsolom! És minden nap válaszold is meg magadnak, amikor rávetül a tekinteted. Minden egyes dolognak, amit most teszel, ezzel a kérdéssel adj értelmet, maguk a dolgok legyenek a kérdésre a válaszaid. Jaj, hová vezet mindez? – kérdezed, miközben öltözöl. Jaj, hová vezet mindez? – kérdezed, miközben megsimogatod a kutya fejét, jaj hová vezet mindez, mikor elindulsz a munkába. És meglátod, hogy a válaszok kirajzolnak egy új irányt. Nem tudsz hova lépni addig, amíg ezt az átjárót nem teremted meg magadnak a tudatos válaszaiddal. És amikor azt mondom, ez a világ most a feje tetejére állt, mert te átfordultál a hintával azon a ponton, ahonnan előre-hátra, fel-le lehetett a föld és ég felé hatolni, akkor ezzel azt is mondom, egy határhoz értél az életedben. Ez egy nagyon konkrét határ, olyan, mint amilyen az országok közt húzódik, vannak vámtisztek és útlevél ellenőrzés is, majd meglátod, ez mit jelent. Mindez kellemetlen is tud lenni, vesztegelni kell, átkutatják a csomagodat, mi több, még az is lehet, egy pillanatra félreállítanak. De összességében ez nagyon jó dolog, mert azt jelenti, elérkeztél ide, itt vagy végre valaminek a határán. El fogsz hagyni valamit, magad mögött hagyod, ahogy gyermek a hintában átfordulva maga mögött hagy egy megszokott irányt fel-le, fel-le, előre-hátra, előre-hátra. Nem, ez most megfordul, azzal a mozdulattal, ahogy a fagylaltos kanál képezi a gombócot, most ez az átfordulás irányváltozást eredményez, hiába tűnik úgy, mész majd a határ után egyenesen tovább, de ez már más ország, angyalom, a tér azon részébe kerülsz, ahol eddig nem jártál. Nézz meg egy hintát, ami átfordul, és azonnal megérted, mindez mit jelent. Egyelőre a táj változatlannak tűnik, ugyanazok a fák határolják az utat, a nap is pont onnan süt az égen. De egyszer csak meglátod, más színűek a táblák. Más a felfestés az aszfalton. És hirtelen majd szemedbe ötlik az idegen felirat, és akkor tudni fogod, ez most tényleg nem az, mint ami volt. Az emberek érzik ezt, és félnek. Az emberek valahogy a zsigereikben érzik, semmi sem marad úgy, ahogy volt. Bolondos harcot folytatnak láthatatlan démonok ellen, és épp ezért nem látják meg az utat, amit ez a mostani átbillenés kirajzol. Ami mögötted van, borzalmas képet tárhat eléd, mert a kígyózó kocsisor a vámnál néha valóban lehangoló látvány. A határok nem épp a legkellemesebb helyek, minden határ magában hordoz nagyon sok feszültséget. És ezek a határok tudnak még egy szomorú dolgot is: visszafordítani utazókat. Sajnos a határon ez is megtörténhet. És akkor most gondolkodj el, angyalom, mik ma a legégetőbb kérdések: környezetvédelem, klímakatasztrófa, ahogy nevezitek, erkölcsi-, és értékválság, politikai erőtlenség és feszültség, egyfajta szellemi hanyatlás, mintha valami kivonódott volna az emberiség létéből, ami eddig nagyon erőteljesen megnyilvánult: egy energia határozottan kivonta magát, és most az emberek próbálják a helyén keletkező lyukat kifoltozni, nem épp sikeresen. És ha megnézed ezeket a vámtiszteket, akik ilyen szigorúan útját állják annak, hogy ez a tömeg akadálytalanul hömpölyöghessen tovább, láthatod is, hogy itt vannak a rendszer titkos visszafordító erői. Választhatsz: menjünk előre, forduljon át a hinta, vagy nem, menjünk csak vissza, inkább szeretnék a régi irányba lengeni tovább, föl-le, föl-le, csak mindig ezt a félkört leírva.

Tehát mit mondtam, mi a fő kérdés? “Jaj, hová vezet mindez?” Most tedd meg azt, hogy fogod a világod legégetőbb problémáit, és mindegyiket megvizsgálod e kérdés fényében: jaj, hová vezet mindez? Elfogy az ivóvíz. Elönt minket a szemét. Már azt sem tudni, fiú-e vagy lány. Nem lehet hinni a politikusoknak, a nép kezdi kezébe venni az irányítást. Nincsenek valós szellemi vezetők, csak bohócok csetlenek-botlanak mókásan, magukat ügyesnek tettetve ezen a nagyon szépen megvilágított színpadon. Nos, hová vezet mindez? És megadod a választ azon a módon, ami számodra most valóban igaznak tűnő válasz. Hová vezet, ha a Föld mint terep, mint egyfajta színpad már nem bírja megtartani az emberiséget a régi módon? Hová vezet, ha kiapadnak a kutak, hová vezet, ha az óceánt elönti a műanyagszemét, hová vezet, ha olyan forróság köszönt a földre, hogy ezt, és az időjárás egyéb anomáliáit már az ember nem bírja elviselni, hová vezet, ha kiderül az eddigi világot meghatározó törvényekről, hogy érvényüket vesztették? Hová vezet, ha kiderül, az a politikai struktúra, ami eddig működött, mára már annyira berozsdásodott, hogy nem bírja akadozás nélkül ellátni a funkcióját? Ne azt nézd, hogyan lehetne ezeket a folyamatokat megállítani, ne visszafordulj a határról, hanem tekints előre, hová vezet ez az út? És ha meglátod a válaszokat, akkor, ahogy mondtam, meglátod kirajzolódni azt az országutat, amin így lépésenként, a hová vezet mindez megválaszolásának lépéseivel haladva, eljutsz a városba. És ott egyben megjelenik mindaz, amihez ez az egész átfordulás elvezetett téged.

Nem biztatlak, angyalom, a harcra mindazzal szemben, amit most a világ eléd tár. Ez a drámai csúcspont nem megöli a drámát, hanem épp értelmet szolgáltat mindannak, ami eddig a színpadon történt. Milyen dráma az, ahol nem változnak a dolgok, nem rendülnek alapjaikban meg? Az egy nagyon unalmas darab, és igazából nem éri el a célját: a lelki megtisztulást. Az a jó, angyalkám, mindabban, amit most átélsz, hogy választhatod a néző szerepét is. Nem kell megélned, hogy ott állsz a színpadon kiszolgáltatva az eseményeknek: mondtam, néző, színész, szerep valójában egy, és te szabadon választhatsz, honnan kívánod mindezt átélni. Katarzisra vágyó nézőként? Akkor te valójában végig vitalitásod teljességében épülsz a dráma által. Színészként, aki eljátssza a szerepet? Nos, ebben az esetben talán a mű végére berekedsz, lehet, elszakad a nadrágod, de színésztudatod végig megtart téged a színpadon egyfajta biztonságos zónában. Ám azt tudnod kell, a színész a darab végéig nem lép le a színpadról, ha netán ezt mégis megteszi, azzal az egész nézőteret színpaddá alakítja, és a nézőiből is szereplőket alkot. Tehát ha ezt választod, tudnod kell, a darab, még ha áttételesen is, de hatni fog rád: a te válladat fogja az a másik szerep megrázni, és hiába lebegsz a szereped alatt színészként, a vállad fájni fog. Nos, és ha a szerepet választod, meg sem érzed, színházban vagy. Akkor számodra a nézőtér és a színészkollégák realitása nem is lesz érzékelhető. Semennyire, angyalom, sem határ, sem vámtisztek, sem biztonságos hinta nem lesz számodra, csak a szenvedés, mégpedig a nagyon-nagyon gyötrelmes, fájdalmas szenvedés. A szerep számára ez az átfordulás pokoli kaland, belefordulsz a sötétségbe, abba a szakadékba, ahonnan úgy tűnik, nincs visszaút. Értelmezd ezeket a sorokat, ahogy tudod, angyalom.

Egyszer már elmondtuk, hogy egy nap megjelenünk azon a módon, ahogy rendező lép be a saját filmjébe, teljesen más síkra emelvén az addigi történetet. A rendező a filmben a rendezőt játssza el, neki nincs egy olyan szerepe, mint a színésznek Antonio figurája. A rendező önmaga, de ettől még a filmben van, tehát te nézőként ott nem tudsz szólni hozzá. Igen ám, de ha a rendező a vászon elé lép be a vetítés alatt, már teljesen más a helyzet, ebben az esetben épphogy a nézők tudnak majd vele szóba elegyedni, míg a filmen lévő szereplők berekesztve a film tartományába, bezárva a sík vászon matériájába nem is érzékelik a rendező jelenlétét. Holott ha valakik, hát ők teljesen közvetlen kapcsolatban állnak vele, hisz figurájukat épp az az alak alkotta meg, akit most nem képesek érzékelni, mert nem tudnak a vászon látszólagos mélységéből kilépni az elé, oda a valós térbe. Ez érthető, angyalkáim? Tehát a hinta most áll fent a levegőben. Te fejjel lefelé lógsz. Ez lehet jó muri, vagy vérfagyasztó rémálom. Ez csak azon múlik, milyen jelentést adsz ennek a pillanatnak. Ez nem tart most sokáig, meglátod, vagy előre, vagy hátra, de elbillen ez a pillanatnyi kimerevített állapot. Állsz a határon, épp nyújtod a vámtisztnek az okmányaidat, aki épp most nézegeti azokat a csomagoddal együtt. Nem történik semmi. Nem mozdul semmi, de mégis érezhető, ajaj, itt valami nagyon megváltozott. S most eldöntheted, előre, vagy vissza. Le a nézőtérre nézőként, vagy vissza a színpadra, a vászonra színészként, netán, ám ezt semmiképpen nem ajánlom, szerepként. És ha megválaszoltad az összes, jaj, ez hova vezet kérdést, és meglátod az utat magad előtt, nos akkor találkozunk. Egyszer csak azt veszed észre, olyan furcsa itt minden. Ezek az ismeretlen táblák, ez az úttest, és a rendszámok, no és az a felirat! Ezek leszünk mi a vászon előtt. Ebben nem hinni kell, ezt nem elhinni kell, ezt meg lehet majd tapasztalni. Az átfordulás attól átfordulás, hogy liftezik a gyomrod. A határátlépés ez nem valami, amiben hinned kell, hisz amikor először meghallod az idegen szót, tudni fogod, de hisz más földön járok! És akkor megérted, hogy tényleg nincs halál, az, amit annak vélsz, csak a film, a színmű végességének következménye, annak a következménye, hogy nem fér bele minden két órába. Ennyi a halál, remélem ez érthető. A nézőtéren mindaz, ami a színpadon zajlik, nem realitás, hanem onnan nézve épp fordítva van minden: ami a színpadon zajlik, az illeszkedik bele a néző realitásába. Teret és időt váltasz, most vagy ennek a határán, és hogy ez mit jelent a gyakorlatban, azt te magad fogod megtapasztalni. S most ehhez semmi mást nem kell tenned, mintsem hogy minden lépésed előtt felteszed magadnak ezt a bűvös, utat teremtő, átvezető kérdést: jaj, ez most hova vezet? Érted ezt? Minél több dolog elé tudod odabiggyeszteni, alaposan megválaszolva ezt a kérdést, annál simább és szélesebb úton haladhatsz ki a darabból a nézőtérre, aztán onnan majd ki a szabadba. Ne harcolj, ne félj, ne fordulj vissza, várd ki a határellenőrzés nehézkes procedúráját, és ha addig is az utat fürkészed, el tudsz indulni oda, ahonnan valaha elindultál. Áldásom rád, gyermekem, hamarosan meglátsz engem a magam valójában.” (ASG)