V, mint való

A kis retrospektív házi filmklubunk keretén belül tegnap megnéztük a lányokkal a 15 éves V for vendetta c. filmet. Kicsit előtte dilemmáztunk a King Kong és a Szelíd motorosok közt, de most valahogy nem volt kedvünk – még a poén kedvéért sem – ennyire aláereszkedni a tudati síkok felhőkarcolójában, szóval inkább ráböktünk a listában erre a filmre. Én már egyáltalán nem emlékeztem rá, ezért nagyon meglepődtem, mennyire aktuálissá vált ez is mostanra. Úgy látszik ez most ilyen: mintha most érnének célba igazán az üzenetek. A film megnézése után eszembe jutott egy régi írásom, s miután úgyis terveztem átköltöztetni a régi blog egyes elemeit, élek a kedvező alkalommal és megosztom veletek ezt a 2012-ben született kis szösszenetet, miközben mindenkit arra bíztatok, elmélkedjen a koresemények kapcsán magasabb dimenziókról, melyek bekacsintanak a képernyőnkön keresztül hozzánk, a tér és az idő összefüggéseiről a most egyre divatosabbá váló „tudatos teremtés” aspektusából, annak „anomáliáiról”, és arról, amit Adamus javasolt nektek több mint egy éve, azaz hogy vajon mindez, ami most történik, hova vezet el minket. Ezt a kis filmet meg érdemes újranézni, van benne pár értékes és érvényes gondolat.

***

V, mint való

Ha valamit nem látsz, amit más meg igen, az még nem jelenti azt, hogy az illető őrült, s az adott dolog nincs is, netán van, csak nem „úgy”, ez inkább annyit jelent: másik irányba nézel, vagy csukva a szemed. S ha mégis meglátod, még ez sem jelenti azt, hogy tényleg a valót látod, ugyanis ezt nem tudhatod addig biztosan, míg a látásodat nem függetleníted: amikor végre magát az igazi, élő formát vizsgálod kritikusan mindazzal együtt, amit magában rejt, és nem azt, amit mások festenek neked a falra róla.

„– Biztosíthatom, hogy tőlem nem kell tartania.
– Ki maga?
– A “ki” csupán egy alak, mely a “mi” szerepét követi; ami vagyok, az pedig egy álarcos ember.
– Azt látom.
– Természetesen, nem kételkedem megfigyelői képességében, mindössze rámutatnék a paradoxonra, miszerint egy álarcos embertől kérdezi, hogy ki ő.
– Ó… igen…
– De ezen sikeres este alkalmán engedje meg, hogy bemutassam e drámai szereplő jellemét. Voilá! Vessük szemünket a varieté vén veteránjára, kiből a vak végzet által egyszerre vált vad és vadász. E verselő végrehajtó a válságban vergődő veszni látszó vox populi védnöke, s e jelmez nem vajmi világi hiúság, hanem végső véleménynyilvánítás, mely veszőben van. Viszont íme visszatért váratlan a letűnt vitézség. Vivát. Célom, hogy végezzek a vandál, vérszívó vigécekkel, kik a védteleneken vihogva végigvágtázva vak igába verték a világot. A végítélet: vérbosszú, vendetta; véres váltságdíj a vehemens vadorzásért, hogy végül a vihart váltó vákuumban a vitézség és világosság új kora virradjon. De hogy e virtuóz verbális viaskodásnak véget vessek, csak annyit tennék hozzá, hogy végtelenül örülök a találkozásnak, és szólítson csak V-nek.”

Többféle maszk létezik. Van, amelyik annyira egybemosódik viselőjével, hogy megelevenedve szinte valóságos arccá válik. Kifejező, kifinomult mimikával. Az emberek többsége ilyen gumimaszkot visel. Aztán van, amelyik elválik viselőjétől, s épp ezért kifejezéstelen, merev, kemény. Mögüle néz ki az, aki már önmaga. Az ilyen álarcosok nagyon izgalmas személyiségek, a maszk mögötti igazság, a valódi és létező arc teszi őket azzá. Nem lehet nem beléjük szeretni, ha találkoztál csak eggyel is közülük, pontosan tudod: mágikus titokzatosságuk, keresetlenségük, elementáris erejük, energikusságuk, szenvedélyességük, egyenességük, mély emberismeretük, könnyedségük, eleganciájuk, magabiztos távolságtartásuk lenyűgöző. Mélységük van, hiszen a maszk mögött rejlik mindaz, ami a lényegük, és épp az álarc merevsége teszi ezt a lényeget láthatóvá. S létezik egy harmadik maszkfajta is, ami már e világon túli: az, amelyik megsokszorozza magát. Afféle maszk-mém. Nevezzük eszmének, bár annál sokkal többről van szó: minden ember lényegéről. Menj el az állatkertbe, időzz el egy kicsit a majomketrecnél, és azonnal megérted, mindez mit jelent.

„E maszk mögött nem csak hús van, e maszk mögött egy eszme él, Mr. Creedy. És az eszmék golyóállóak.”

Sokan ragaszkodnak a gumiálarcukhoz. Szívük joga. Tartsák csak meg az ábrázatukat, legyen ez a legféltettebb kincsük. Csakhogy a dolog ennél jóval bonyolultabb, hiszen amikor időről időre megjelenik e történetben az Álarcos, sajnos ezeknek az arcoknak végük, mert ekkor az összes maszk porba hull, és akik összenőttek vele, ott maradnak arccal a földön. Ezt még nem tudják, pontosabban nem értik, de nem is kell ennek a megértéséhez majd több pár másodpercnél: és ez a pár másodperc – nyilvánvaló – hamarosan eljön. Hiszen az Álarcos itt van, már egy jó ideje köztünk jár-kel, csak míg nem ismerjük meg a lényegét, nem fogjuk látni, nem tudjuk beazonosítani. Félreértjük. Félreismerjük. Rosszat sejtünk. Gyanakodunk. Félünk. És a félelmünket színes rongyokba burkoljuk. Reszket az ember a hazugságtól, mert tudja jól, még mindig becsapható, hiszen még mindig hazudik. Legfőképp önmagának. Csak az nem fél, aki ebben a kuplerájban már rendet rakott a saját szobájában, s elválasztotta az arcát az álarctól. Azt is mondhatnám, hogy csak és kizárólag az nem fél, akit az Álarcos személyesen meglátogatott és próbára tett. Nekem volt, mi több, folyamatosan van szerencsém hozzá, és pontosan tudom már, hogyan arat nemsokára végső győzelmet, sok személyes diadal nemző atyjaként.

„Amit tettek, az teremtett engem. Az univerzum törvénye az, hogy minden hatás azonos mértékű ellenhatást vált ki.”

Minden egyéni vereség szül a másik oldalon egy egyéni győzelmet. Így megy ez. Ennyire végtelenül egyszerű a történet, és épp ettől ilyen bonyolult. Egyetlen egy dominót megdöntünk, és a végén az összes kis dominóelem eldől, kivéve egyetlen egyet. Most persze talán balgaságnak tűnik, amit állítok, de tényleg csak pár másodperc kell majd hozzá, és oly nyilvánvalóvá válik: ami az egyik oldalon egy világ végét jelenti, a másik oldalon a személyes diadal dicső krónikája lesz. S ekkor győzedelmeskedik majd az egyetlen, ám magát megsokszorozó Álarcos. Egyáltalán nem baj, ha ez most nem teljesen érthető, nem számít, hiszen mindenki életében eljön ez a pillanat: a kérdés csak az, hogy hol és hogyan találja meg az embert. Ha addig sikerül a homlokodra csapnod és felkiáltanod: Jézusom, megértettem! – akkor azonnal meglátod, hogy kik azok, akik ott állnak előtted kezükben fogva pontosan ugyanazt az álarcot, amit ha te is eltávolítottál magadtól, ekkor majd levehetsz. Ott lesz számos valós arc, mindazok, akik előtted szabadították ki magukat azzal, hogy mertek mások lenni. Nem úgy, hogy a gumiálarcot átfestették, nem valaki vagy valami más ellenében mások, hisz tudvalevő, hogy ezek csak az épp dőlő dominóelemek, még akkor is, ha most úgy tűnik, övék a diadal, mert ők vannak épp mozgásban. Másnak lenni azonban nem ehhez vagy ahhoz képest kell, hanem önmagadhoz képest. A saját álarcodat kell leválasztani a valódi orcádról, nem pedig a másikéhoz képest átpingálni a gumimaszkot. Ehhez viszont vállalni kell, hogy egy időre nagyon csúnyává válsz. Pont olyan rondává, mint amilyennek egy merev álarc tűnik a sok grimaszoló álábrázat mellett. Látod, én milyen csúnyának látszom ebben a vidám forgatagban? Remélem, sikerült ezt nyilvánvalóvá tennem, hogy lásd, miről beszélek. Ennek felvállalása a feltétele ugyanis annak, hogy megszülessen e látszólagos csúfság mögött valami valóban élő, pőre, igazi szépség. Valami örök érvényű, s téged innen átmentő tisztaság, erő és tudás. A Való, ami még véletlenül sem maga az ember.

„– Hogy lehet, hogy maga az egyik legfontosabb dolog az életemben, és mégis szinte semmit nem tudok magáról. Nem tudom, hol született, kik voltak a szülei, voltak-e testvérei. Még azt sem tudom, hogy néz ki valójában.
– Van egy arc az álarc alatt, de az nem én vagyok. Nem vagyok az az arc, ahogy az izmok sem a mögött, vagy a csontok a mögött.”

Amikor egy lavór fölött kezet mosunk, az eleinte tiszta víz egyre mocskosabbá válik épp annak eredményeként, hogy a kezünk időközben megtisztult. Nevetséges és halálra ítélt törekvés, hogy a kéz is és a lavór víz is tiszta maradjon. Ám annyira félünk a saját mocskunktól, hogy inkább imitáljuk a kézmosást a lavór felett, csak nehogy kiderüljön: milyen koszos is volt a kezünk. Azonban nevetséges és halálra ítélt minden olyan törekvés is, amelyik egy veteményeskertben tisztán akarja tartani a földben túró kezecskéket. Az ember vagy nem ültet semmit, vagy koszos lesz a keze. A kosz nem bűn: a bűn az, ha nem mossuk le róla a földet mielőtt kezet fogunk másokkal; azokkal, akik már túl vannak a kézmosáson. Persze erre csak teoretikusan kerülhet sor, mert a gyönyörű szalont a konyhakerttől egy fürdőszoba választja el, amiben addig időzik mindenki, amíg koszos a mancsa. Hisz a tisztaság eszméje éppen az, aminek megszületése itt a lavórban válik láthatóvá, a koszos vízben ölt testet.

„Az apja mondta, hogy a művész azért hazudik, hogy feltárja az igazat. Hazugságot kreáltam, amit maga elhitt, és így rátalált önmagában az igazságra. Ami igaz volt abban a cellában, éppolyan igaz itt is… Ez életének legnagyobb pillanata, adja át magát neki… Bezárták egy cellába és elvettek mindent, kivéve az életét. És maga azt hitte, csak ennyi maradt, nem? Már csak az élete maradt meg, de nem így volt, ugye? Talált valami mást. Talált valamit, ami fontosabb volt az életénél.”

Én egy ígérettel a szívemben érkeztem ebbe az életbe negyven éve. Ez az ígéret személyes megerősítést nyert éppen négy éve. Voltak nagyon nehéz pillanataim, amikor egyáltalán nem hittem abban, hogy mindez megtörténik. Olyan is volt, hogy nem tudtam igazságnak megélni azt, amivel teljesen magamra maradtam, s amire a zajos többség a nyálas nyelvét öltögette. Az is előfordult, hogy épp rá, akinek a legtöbbet köszönhetek, voltam dühös, mert buta fejemmel azt gondoltam, becsapott, hazudott nekem. Fals kép élt bennem az igazságról és a hazugságról. S mostanáig nem is tudtam elképzelni, hogy az ígéret hogyan fog bekövetkezni. Nem ismertem fel, hogy már alapvetően megtörtént. Annyira megzavart ez a sok izgő-mozgó álarc, hogy nem láttam meg, itt áll az Álarcos a maga valójában a hátam mögött és arra vár, hogy vegyem már észre. Elképzelni sem tudtam, hogy ő lesz az, akit lassan mindenhol láthatok, mert megsokszorozta magát – pontosabban az ő portréját rajzolja ki apró elemenként ez a hétmilliárd pixeles kivetítő. Buta voltam, amikor azt hittem, egy magasabb dimenzió úgy jelenik meg az alacsonyabban, hogy elveszti a mélységét, a dimenzionális kiterjedését és vonalrajzzá silányul a sík lapon. Az első dominót azonban jó régen meglökték, a dominósor egy ideje fut, lassan már több a fekvő elem, mint az állva maradt. S ennek ellenére nekem talpon kell maradnom, mert én meg ezt ígértem meg negyven éve és erősítettem meg négy éve. És ehhez egyetlenegy dolog kell: hogy azt, amit igazságként magamban előhívtam, amit megtaláltam, megtapasztaltam, s amit semmilyen trauma, vihar, kétség, gúnykacaj összetörni nem tudott, jelenjen meg a hatalmas kivetítőn egy kis fénylő led-pontként. Patetikus és fölöslegesen teátrális kijelentés lenne, hogy ezért a kis bennem kigyúlt parányi izzóért képes lennék bármit kiállni, akár meghalni is – holott tényleg így van, de most nem ez a lényeg. Számomra most nem ez jelenti a próbát, hanem az, hogy láthatóvá tudom-e tenni minden zavaró körülmény ellenére is ezt a kis izzót önálló fényforrásként a nagy kivetítőn. Hogy a megmerevedett, megkeményedett, valaha hús-vér álarc mögötti valóm képes lesz-e győzedelmeskedni az álarcosok bálján. Azon a bálon, ahol most épp azoknak szól a taps, akik a gumiarcukat viccesen karneváli maszkra festették. Csakhogy hamarosan ők is bajba kerülnek, akárcsak akik ellenében cselekednek: hisz egyre több hozzám hasonló álarcos vállalja, hogy ideig-óráig kirekesztett, magányos és a puha-álarcúak körében utálatos és randa lesz. És ahogy sorban villannak fel a kis fényforrások látszólag elszigetelten, egyre inkább láthatóvá válik az a kép, amit ez a sok ledecske egyben megmutat. S ekkor a háttérben maradottak nagyon bánni fogják, hogy annyira ragaszkodtak az úgynevezett emberi ábrázatukhoz, de ennek levetéséhez most már biztos futniuk kell még egy kört: túrni még egy teljes évadig a földet, hogy megértsék végre kezükre pillantva, mire is való az eléjük rakott tiszta víz.

„– Tudja, egyfajta zenész vagyok, és éppen egy különleges előadást készülök adni.
– Min játszik?
– Az ütős hangszerek a specialitásom, de a mai előadásra az egész zenekart segítségül fogom hívni, és rendkívül megtisztelne, ha velem tartana.”

Fogd az összes szánalmas emberi gyarlóságot és emeled piedesztálra, hogy mindent, ami valóban nemes, nevetségessé tégy! Hazudj fals érzelmeket, hogy elfedd a valódit! Nyomd le az embert az ösztönök és érzékek világába, hogy „élvezze” ez életet ahelyett, hogy megértené! Vedd el tőle a múltját és jövőjét, töröld ki az emlékezetét, helyezd egy folyosón két vasbetonfal közé, ahol nincs térerő, és plántáld a szívébe a félelmet, hogy hadd higgye azt, itt a két fal között kell mindent megvalósítania, elérnie, mert azon túl nincs semmi, vagy ha van is, az nem kézzelfogható, csak valami megfoghatatlan badarság! Üres frázisokkal, hangzatos lózungokkal, bódító maszlaggal csillapítsd eredendő étvágyát, hogy gyanakodva méregessen minden tartalmasabb szellemi táplálékot! A hozzá hasonlókból alkoss ellenséget számára, hogy örökre kiirtsd a szívéből a bizalmat, még a tükörben is önmaga ellenségét lássa: reszkessen, féljen mindentől és mindenkitől, miközben hitesd el vele, hogy csak akkor nem fél, ha félelemből cselekszik! Egész lényében rettegjen legfőképp magától a félelemtől, hogy ne tudja azt legyőzni: féljen önmagától, veszítse el az önállóságát és erejét, hogy mindig másokba kelljen kapaszkodnia, miközben higgye is el azt, egyedül nem megy! Lásd el minden földi jóval, hogy eszébe se jusson, mi is hiányzik neki – így teremts egy láthatatlan börtönt köré! S meglátod: ebben az ordenáré pokolban, ebben a barbár közegben, ebben a nyirkos, dohos, penészes termeszvárban megszületik benne az, amiért érdemes volt felépíteni ezt a börtönt, kiválik a kvintesszencia a salakos masszából. Mert az a kéz, ami ebből a fekete léből tisztán kiemelkedik, és a hófehér törölközőt már nem piszkolja be, méltó arra, hogy kezet nyújtson mindazoknak, akikkel, és akikért nem hagyta magát megtörni.

„– Ki volt ő?
– Ő volt Edmond Dantés. És ő volt az apám…, és az anyám. A bátyám…, a barátom. Ő te voltál…, és én. Ő volt mindannyiunk. Senki sem fogja elfelejteni azt az estét, és hogy mit jelentett az országnak. De én sosem felejtem el az embert, és hogy ő mit jelentett nekem.”

Egész életemben mással sem törődtem, mint hogy beilleszkedjek, megfeleljek, elfogadható legyek. Jobban érdekelt sokszor mások véleménye magamról, mint a sajátom. Azt hittem, akkor vagyok jó ember, ha hasonulok a körülöttem lévőkhöz, mert a bennem lévő igény az egyensúlyra és harmóniára ezt diktálta. Miután a világot nem tudtam és ezért nem is akartam megváltoztatni, magamat kezdtem el faragni, hogy résmentesen illeszkedjek e világ furcsa, nonszensz és igazán emberpróbálón embertelen törvényeihez. Egy darabig ez hasznomra volt, mert segített azonosulni az emberekkel, megérteni e világot, és teljesen elveszíteni önmagamat, hogy aztán képes legyek felfedezni a maszkot magamon és megtalálni alatta az igazi, már nem emberi arcom. És nagyon sokáig úgy éreztem, ez a maszkos állapot felvállalhatatlan. Próbáltam ugyanúgy mozgatni, mint régen ezt az álarcot, igyekeztem érzéseket kifejezni vele, de már nem működött úgy, mint amikor még azt hittem, össze vagyok nőve vele. Az álarc mögött lévő valós arc egyre jobban elkezdett önálló életet élni, csakhogy láthatatlanul. Csupán az láthatta, aki szintén végigülte a magányos börtönéveket, nem tört meg a papírmasé inkvizítorok rémes kínzókamrájában, és megőrizte szívében a lángot. Azt a lángot, ami éltet – és pusztít is, ha kell. Ma már nem félek a kardom élétől, bátran előveszem, mert nem az emberi álarcomat védem vele, hanem az eszmét, amit mögötte őrzök. S aki ezt akarja bennem elpusztítani, véres harcra hív engem, aminek bármikor boldogan állok elébe, hisz az álarcosok, tudvalevő, kitűnő vívók.

„Én megtapasztaltam az eszmék erejét. Láttam, ahogy embereket ölnek a nevükben. És meghalnak értük. De egy eszmét nem csókolhatsz meg, nem érintheted meg, nem ölelheted át. Az eszmék nem véreznek, nem éreznek fájdalmat. Nem szeretnek. És nem egy eszme hiányzik nekem. Hanem egy ember. Egy férfi, aki emlékeztetett engem november ötödikére. Egy férfi, akit sosem felejtek el.”

Aki átélte már, milyen az igazi szerelem, soha többet nem akar már semmi mást. De karok nélkül nem lehet szeretni, ölelés nélkül a szerelem is csak egy eszme marad. Csakhogy önmagában az ölelés még korántsem szerelem. Ezt most nem azért írom le, mert hatásos, vagy netán épp annyira giccses, hogy már-már e kartonvilág falai közt igaznak is tűnhetne, hanem azért, mert régóta vallom: az az igazság, ami nem ölt láthatóan, minden kétséget kizáróan testet, számomra fabatkát sem ér, az csak tündérmese habbal. Épp ezért szeretném idővel láthatóvá tenni mindazt, amit átéltem, szeretném az eszmét életre kelteni, a vonalrajzok közt megjeleníteni a kiterjedést. És nem érdekel már, ki mit gondol erről, nem érdekel, ki mit gondol az álarcomról és az Álarcosról, mert a csoda épp történik: most, ezekben a pillanatokban, és eszemben sincs már a közönségre figyelni, amikor kezdődik az előadás. Tudom, még nem látható a térbeli forma, de miután én egy ideje tisztán látom ezt az alakot, azt is látom, hogyan rajzolódik ki egyre határozottabban pontról pontra e papírlapon a vetülete. És ha ez a rajz teljessé válik, onnan már csak egyetlen lépés lesz, hogy az egész forma is megjelenjen, amit ekkor nem kell már odaképzelni, hisz nyilvánvalóan ott lesz. Aki meg még mindig semmilyen kirajzolódó formát nem lát, s fogalma sincs, miről beszélek, milyen előadásról, milyen Álarcosról, milyen alakról, az most pontosan azért ül ott lent a nézőtéren, mert legközelebb, a következő körben, a soron következő fináléban éppen ő maga lesz az, aki egy szép táncban bemutatja mindezt az eleinte értetlenkedő közönségnek.

„– A forradalom tánc nélkül nem is igazi forradalom.”

Akármilyen fura lény is az ember, akármilyen sötét is az a túldíszített börtön, amiben él, s akármilyen nehézkes is ez az egész közeg, amit büszkén magénak vall, végül is hálával tartozom neki. Hisz nélküle nem tudtam volna felfedezni magam az álarc mögött, hogy hátrahagyhassam az üzenetet, úgyis mondhatnám, a titkot annak, aki most hirtelen a homlokára csap és hozzám hasonlóan mindezt egyszer a maga módján továbbadja. Egyre többen vagyunk, de a fényképet, ami a majdani azonosításhoz elengedhetetlen lesz, csak e sok kis pixel egységében lehet felismerni – a térbeli alak a síkbeli kivetülés nyomán válik láthatóvá. Aki látja ezt, meglátja majd magát a konfigurációt is, s megérti a fentieket, minthogy az alábbiak lényegét is. A többiekkel egyelőre nem érdemes törődnünk, törődnek ők épp eleget egymással, hisz magukkal úgysem tudnak a szépen kirajzolódó forma egységes, sötét, homogén háttereként. Mi meg addig csendben, észrevétlenül véghez visszük a magunk dicsőséges, személyes szabadságharcát.

„Furcsának tűnik, hogy az életem egy ilyen szörnyű helyen ér véget, de három évig rózsáim voltak, és senkinek nem kellett szabadkoznom. Itt fogok meghalni. Minden részem itt pusztul el. Minden részem… kivéve egyet. Egy darabkát. Kicsi és törékeny, de ez az egyetlen érdemes dolog. Nem szabad elvesztenünk vagy másnak adnunk, és nem engedhetjük, hogy elvegyék. Bárki is vagy, remélem, kijutsz innen. Remélem, a világ megváltozik, és a dolgok jobbra fordulnak. De leginkább azt remélem, hogy megérted azt, hogy bár nem ismerlek, sosem fogok találkozni veled, nevetni veled, sírni veled, megcsókolni téged, de szeretlek. Teljes szívemből szeretlek.”

(Az idézetek a V for vendetta című filmből származnak.

LD, 2012)