Vanincs

Próbálok rendet rakni a szénakazalnyi, s a millió biztonsági mentés miatt megsokszorozódott dokumentumaim között, és kezembe akadt egy írás, amit csak úgy, poénból írtam az „ami keletkezett annak múlnia is kell” frázis cáfolataként valakinek, aztán meg is feledkeztem róla. Most, hogy így rátaláltam, úgy gondoltam, megosztom veletek, hátha akad köztetek olyan, akit elgondolkodtat ez a kis szedett-vedett szösszenet.

***

Vanincs

– Anyu, mit csinálsz?
– Semmit.
– Van kedved beszélgetni velem?
– Most nem érek rá, kicsim, ne haragudj.
– Ühüm.
– Rajzolj, angyalom, valamit, annyira szépen rajzolsz! Menj szépen vissza a szobádba, és rajzolj.
– Mit?
– Valamit.
– Te anyu!
– Mondjad.
– A valami az van? Azt így le lehet rajzolni?
– Nem, édesem, a valami az valami, ami bármi lehet.
– Jó, de én nem ezt kérdezem, hanem hogy az, amire azt mondod, bármi lehet: az van?
– Persze hogy van, már hogyne lenne.
– Jó, de az mit jelent, hogy van?
– Hogyhogy mit jelent?
– Hát mi az, hogy van valami?
– Az az ellentéte annak, hogy nincs.
– Mint a nagypapa?
– Igen, édesem, a nagypapa sajnos már nincs.
– De volt?
– Persze, hogy volt.
– Mindig volt?
– Ezt most hogy érted, hogy mindig?
– Hát úgy, ahogy mondom: mindig volt a nagypapa?
– Nem, a nagypapa valaha nem volt, aztán megszületett, és lett.
– Aha… És mielőtt megszületett volna, nem volt?
– Igen, azelőtt nem volt.
– Aztán lett.
– Pontosan.
– És most megint nincs.
– Igen.
– És ez mindennel így van?
– Igen, minden keletkezett, és ami keletkezett, az el is múlik.
– Mit jelent az, hogy keletkezett?
– Hogy a semmiből lett.
– A semmiből?
– Igen, nem volt, aztán lett.
– És mit jelent az, hogy elmúlik? Ugyanezt csak fordítva?
– Igen, valahogy így: valami van, aztán nincs.
– No de akkor, anyu, a kettő ugyanaz, nem?
– Már hogy lenne ugyanaz?
– De, ugyanaz, csak a másik irányból nézve.
– Nem értelek, kicsim, mondtam, sok a dolgom, menj szépen rajzolni.
– Anya, figyelj már: nincs, lett, nincs. Most ezt mondd el visszafelé!
– Jó, édes, persze, így ugyanaz, de az életnek van egy iránya.
– A semmiből a valami felé, aztán megint a semmibe?
– Pontosan.
– És melyik semmi a kiindulópont?
– Az első.
– És az egy másik semmi, mint a második semmi? Ahová az, ami van, elérkezik, mert ami keletkezik, elmúlik?
– Ezt nem tudom.
– Lehet kétféle semmi?
– Nem, nincs, a semmi az semmi, abból csak egy van.
– Na látod, ezt mondom én is: a két dolog ugyanaz, a keletkezés és elmúlás.
– Nem, nem ugyanaz. Az egyik során létrejön valami, a másik során eltűnik valami.
– Innen nézve, igen, de a semmiben pont fordítva van! Egyszer csak elmúlik a semmiből, aztán visszakeletkezik a semmibe. Ahová visszament, onnan lett, nem?
– De.
– Na látod.
– Mit?
– Hogy a kettő egy dolog.
– Nem, mert vegyük ezt a szép almát. Most itt van, pedig valaha ebben a formában sehol sem volt. És te most szépen elmész végre rajzolni, és közben megeszed ezt az almát, és az alma, volt-nincs, elmúlt. De nem ugyanoda tűnt, ahonnan lett.
– Arra válaszolj, anyu: amikor keletkezik valami, akkor eltűnik a semmiből?
– Ezt most hogy érted?
– A semmiből keletkezik, azaz ott van a semmiben. Aztán megjelenik itt, de akkor hiányozni fog a semmiből.
– A semmiből nem hiányozhat semmi, most már butaságokat beszélsz, te gyerek, komolyan felbosszantasz.
– Anya, figyelj már: a semmiből keletkezik, tehát mielőtt lett, igenis ott volt a semmiben.
– Nem, ő maga volt a semmi. A semmi csak azt fejezi ki, hogy ez az alma így nem létezett.
– Értem már! Tehát ami keletkezik és elmúlik, az akkor igazából semmi. De akkor hogy lesz belőle valami?
– Úgy, hogy kialakul.
– Miből?
– Abból, ami már van.
– Akkor mégsem a semmiből lett.
– Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, nem.
– És mindennek, ami van vagy volt, létezett egy előző van-ja?
– Igen, a dolgok mindig valami másból keletkeznek.
– És mi volt a legeslegelső dolog?
– Nem volt legelső.
– Az meg hogy lehet?
– Nem tudom, édesem, a dolgok csak úgy vannak.
– De ha nem volt legelső dolog, ami előtt már csak a semmi van, akkor nincs is olyan, hogy semmi, mert akkor az hol van?
– Nem, a semmi azt mondja, hogy valami nincs. Mint szegény nagypapa. Ő most nincs.
– De volt.
– Igen, épp ezért tudjuk rá azt mondani, most nincs.
– Akkor, ami sosem volt, arra nem is mondhatjuk, hogy nincs?
– Erre most nem tudok neked válaszolni, semmi sincs, ami nincs.
– Aha… Akkor a nincs ugyanazt jelenti, mint a van, csak alulról nézve, ugye, anyu? Tudod, mint a legókockám bogyója. Fentről nézve kidudorodás, de alulról nézve lyuk. Szóval a nincs az a fenti van alulról nézve, és nem maga a semmi, ugye?
– Nem tudlak követni, aranyom.
– Anya! Mondj valamit, ami nincs! De ne olyat, mint a nagypapa, hanem olyat, ami sosem volt!
– Olyat nem tudok.
– Na látod.
– Mit?
– Hogy olyan nincs is, hogy semmi, mert amint beszélünk róla, már valami lesz.
– Megmondtam, hogy menj rajzolni.
– Anya, te vagy?
– Igen.
– Úgy, mint a szék, amin ülsz?
– Igen.
– Honnan tudod, hogy van a szék?
– Onnan, hogy érzékelem.
– Magadon keresztül?
– Igen.
– És akkor kin keresztül érzékeled magad?
– Azt is önmagamon keresztül.
– Az nem lehet. Te, aki érzékeled magad, nem érzékelheted azt, aki téged érzékel!
– Te, gyerek, ha nem mész azonnal rajzolni, én nem tudom, mit csiná…
– Anya, mi az, hogy „én”?
– Szentséges ég, te lány, hát hogy tudsz ennyit beszélni?! Az, aki azt tudja mondani magáról, hogy én, és ezt, azaz ezt az ént eközben érzékeli is. Ez a létezés megélésének a módja.
– Aha. A szék is tudja magára azt mondani, hogy én?
– Nem, a szék csak azért létezik, mert egy én érzékeli őt.
– Szegény szék. És az ént ki érzékeli, hogy létezhessen?
– Mondtam már, ő önmagát érzékeli, no meg a többi én.
– Minden ént érzékel egy másik én?
– Igen.
– Akkor az én önmagában nem is tud lenni?
– Úgy, hogy nincs rajta kívül semmi más, így érted?
– Igen.
– De tud, ám akkor talán nem sok értelme van annak, hogy „én”.
– Miért?
– Mert az én csak valamihez képest én, ha csak önmagában van egymaga, az nem egy én, az csak egy személytelen vanás. Az énhez kell a te, vagy az ő.
– S ezt a vanást akkor honnan tudja, ha teljesen egyedül van? Honnan tudja, hogy ő van, ha őt senki nem érzékeli és ő sem érzékel semmit, csak önmagát?
– Fogalmam sincs.
– Anya, én tudom. Te vagy a semmi ott a legelső valami előtt, és ez a valami nélküled nincs is, mert te, a Semmi hoztad létre magadban a Valamit, hogy azt tudjad mondani rá, ez a szék, vagy ez egy ő, ami nem én vagyok, és ez a sok nem én vagyok lett az a világ, ami aztán érzékel téged, hogy létezhess ebben az általad teremtett, hatalmas valamiben, s ezzel, látod, mindent meg is fordítottál.
– Na most volt ebből elég, azonnal takarodj a szobádba rajzolni!!!
– Jól van na, most miért kiabálsz. Lerajzolhatom a semmit?
– Igen, bármit, kölök, csak menj már és hagyj engem békén a buta kérdéseiddel, értsd meg, nem tudok mindennel foglalkozni, mert akkor tányleg semminek sem érek a végére!

(LD)