Végszó

„A szellemed az igazi pajzsod. Állandóan szembekerülünk ellenfelekkel, de tulajdonképpen nincs is ott ellenfél. Lépj be mélyen a támadásba és semlegesítsd azt, miközben eltéríted az erejét a saját hatósugaradba. Ne nézz mereven az ellenfeled szemébe: megigézhet. Ne rögzítsd a tekinteted az ő kardján: megfélemlíthet. Egyáltalán ne összpontosíts az ellenfeledre: elveszi az energiádat. A gyakorlás lényege, hogy az ellenfelet vond be teljesen a saját hatáskörödbe. Ekkor ott lehetsz, ahol akarsz. Még a legerősebb ember erejének is korlátozott hatóköre van. Vond ki őt a hatóköréből úgy, hogy kerüljön bele a tiedbe, így elveszíti az erejét.” (Ueshiba Morihei, az aikido alapítója)

***

Számtalanszor fordult elő velem a blog története során, hogy egy-egy bejegyzést követően szabályszerű energetikai támadásnak lettem kitéve. Ezt sokáig racionális módon értelmeztem, mondván: á, csak kitalálom, összekapcsolok dolgokat, melyek csupán a véletlen művei, beleesem a kóros jelentőségtulajdonítás csapdájába, és a többi, és a többi. Csakhogy a dolog nem állt meg: felraktam az általam mellesleg tök jelentéktelennek tűnő kis cikkem, erre az icuri-picuri, eldugott honlapra, és másnap beindult a balszerencse áradat. Mérges voltam ilyenkor és elkeseredett. Nem tudtam, mire véljem a dolgot, hogy ez pontosan mit jelent, és bevallom, nem is volt kedvem túl sokat töprengeni rajta. Sokszor és sok helyről kaptam olyan jellegű üzeneteket, amelyek arra figyelmeztettek, rossz, negatív erők játékszere vagyok. Mindig mélyen, őszintén elgondolkodtam a dolgon. De valahogy igazából sosem éreztem így, én inkább mindig fordítva éreztem, húzgálom a bajszát valaminek, ami ezt nem díjazza, valamiért öntudatlanul darázsfészekbe nyúlok, még ha nem értem, az én egészen kicsi kezem miért ingerli így a darazsakat, akkor is. De aztán ismét elhessegettem a gondolatot, ugyan már, csak beképzelem magamnak, nem vagyok én senki, nem csinálok semmit, nem figyel rám a kutya sem, és amúgy se hiszek túlzottan az ilyesmiben. De a jelenség nem szűnt meg. És ismét ez történt most, a legutóbb felrakott cikkem után: másnap elindult egy pechszéria, ami kitartott egész héten át (igazából csak nagyon bosszantó, hétköznapi dolgok sokasága, de ahhoz épp elég, hogy elfáradjak beléjük), s tegnap csordult ki a pohár, egy igazából banális, ám mégis sokatmondó eset kapcsán a városkánkban. Alapvetően nagyon derűsen viselem az élet kihívásait, nem szoktam sokáig sem haragudni, sem bosszankodni, sem stresszelni dolgokon, és kiborulni is csak nagyon-nagyon ritkán, nem is tudom, mikor sírtam utoljára például úgy istenigazából. Hát tegnap sikerült. Mint amikor az orvos megnyit egy cisztát, a tegnapi nap banális incidense felszakított bennem valamit, és megéreztem magamban egy dolgot, amit nem is tudom, a kiköltözésünk eldöntése előtti napokat leszámítva, éreztem-e valaha ilyen intenzíven az életben: hogy elég volt. Részemről vége van. Számomra ez a mostani struktúra a továbbiakban értelmezhetetlen, ergo nincs. Nem akarom megváltoztatni, elfogadom, hogy jelen pillanatban olyan, amilyen: egy ilyen Kafka vagy Bulgakov regénybe illő őrültség. S mindez lassan kollektív érzéssé válik, ami egyre gyűlik az emberek egy részében, hogy elég volt. Hogy el kell jönnie lassan egy pontnak, amikor a gondolkodó, valóban tudatos, függetlenségre és szabadságra vágyó, szellemi beállítottságú, jószívű és jóhiszemű emberek mind hátra lépnek egyet. Nem húzzák tovább a kötelet a kötélhúzáson, hanem hirtelen elengedik, hogy az őket rángatók a földre zuhanjanak. Most leomlik valami, a hazugság, amikor összeesik, az nagyon-nagyon gusztustalan lesz, nem szabad megijedni tőle. Undorító dolgok fognak történni, de a harcos a középpontjában marad, és nem hagyja, hogy bármi vagy bárki kirángassa onnan.

Tudjátok, az én anyukámat már nem tudja rángatni ez a világ. Mozartnak ez a világ már soha többé nem mondhatja meg, milyen zenét írjon, hogyan éljen, és mit tűrjön el. Dosztojevszkijnek sem és Mark Twainnek sem. Mert ők e világ számára mind halottak. Elvégezték a dolgukat, és huss, kiléptek innen hihetetlen erkölcsi fölénnyel, örök nyomot hagyva maguk után. Az örök nyomot leszámítva most én is ezt teszem. „Meghalok” a világ számára, többet engem nem rángathat. Vége a dalnak, ennyire komolyan még sosem éreztem ezt. Beszéltem róla sokszor, alapvetően nagyon régóta kívül állok sok mindenen, de azt, hogy bármikor készen állok innen valóban, végleg kilépni, akár ebben a pillanatban is, most éreztem meg úgy istenigazából először. De meg is fordíthatjuk mindezt, és mondhatom azt, számomra tegnap meghalt minden, ami ezt a működésképtelen és buta rendszert táplálja. Nem vagyok képes többé kézzelfogható valóságként értelmezni. A legutóbbi cikkem arról szólt, hogy a küszöbön állva kint is, és bent is lenni egy amolyan határállapot, ami segít az embernek a dolgokat elengedni. De egy napon, amikor már nincs a kezében túl sok cókmók, lépni kell, dönteni a kint és a bent között. Én most valamiért teljesen spontán módon belezuhantam a döntésembe: végleg a kintet választom. Nem számít, mindez mivel jár. Nem számít, ha a kintlétem, bizonyos fokú mozdulatlanságom bentről afféle vereségnek tűnik. Mert nem az, de még mennyire nem az, ez épphogy nem a gyengeség jele részemről, hanem a legeslegnagyobb erő akkumulálása és használatba vétele. Maga az életerő, ami engem teljesen stabilan a középpontomban tart. Van ugyanis egy nagyon meghatározó tulajdonságom: ha valamire akaratom ellenére kényszeríteni akarnak, azt én soha nem teszem meg. Az életem árán sem. Kényszerítésnek ítélem a manipulációt is, és mindenféle zsarolást vagy megvesztegetést, az érzelmitől a tettleges, fizikai bántalmazásig. Ha ez a világ azt akarja, hogy fogjam be a szám, akkor én addig el nem hallgatok, amíg tudok magamról. Ha valaki arra akar anélkül rávenni, hogy belátnám, nekem ez miért jó, hogy egész nap pizzát egyek, soha többé pizza nem lesz a számban, ha éhen halok, akkor se. És ilyenkor nem számít, mit hisz a zsarnok: elérte nálam, amit akart, vagy nem. Ha én úgy döntök, nem kapcsolom be a biztonsági övem a kertváros 20 km/órás táblájánál, most csak hogy egy ilyen hülye példával éljek, úgy csinálom, félig a vállamra vetve az övet, hogy a rendőr higgye azt, az övem be van csatolva. Nem büntet meg, mégsem érte el, amit akart. És nekem csak ez számít, hogy kitartóan, megalkuvásmentesen teszem azt, amit jónak tartok, amiben hiszek, s ami szerintem az értelmet szolgálja, és nem az értelmetlenséget fokozza ebben a megkergült világban. Emlékeztek? Írtam erről a harci fogásokban az edd meg a banánt fejezetben, vagy mi volt a címe, már nem emlékszem.

Szóval ez a világ azt akarja, legyek a tagja, igényt tart rám, a részvételemre számít a Nagy Társadalmi Társasjátékban, miközben napi szinten rúgja fel a játék legelemibb szabályait. Így van? Azt akarja, higgyek benne, fogadjam el egyre abszurdabb értékeit, betarthatatlan szabályait, értelmetlen normáit, mesébe illő tévképzeteit. Higgyem azt, megingathatatlan, megkérdőjelezhetetlen valóság, és rajta kívül nincs semmi, csak valami megfoghatatlan szellemi szféra. Épp ezért nem akar elengedni, nem gondolhatok, amit akarok, nem élhetek a magam jogán, ahogy szeretnék, mert ő azt akarja, tegyem, amit ő diktál, féljek mindattól, ami szerinte veszélyes, és álljak be a sorba, legyek én is az ő csatlósa. Hát nem. Nem teszem. Soha többé. Ám nem is lázadok, hogy az értelmetlen hőzöngésemmel támogassam a düledező droidrendszerét. Csak nem leszek egy tégla az omladozó falában. Halott vagyok számára, nem tud velem mit kezdeni, tőlem nem kap több energiát, legfeljebb az ellenem irányuló energiáit vezetem majd vissza rá. Vége van, én fejben végleg elszakadtam mindattól, amit tarthatatlannak, értelmetlennek, azaz csak egy bolond álomnak gondolok. S hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Majd kiderül, ez még számomra is titok. Nyilván teszem a dolgom, ahogy eddig is, csak innentől fogva, mint egy lucid dreamben: járok ugyanúgy programokra, megeszem a vacsorám és csinálom a magam kis dolgait. De mostantól kizárólag a magamét a magam örömére, és nem másét. Álomnak fogom fel, és végigálmodom, kíváncsi vagyok ugyanis a tanulságaira, üzeneteire, fontos, hogy ez a létepizód segítsen önmagam formálásában, de nem érzem azt, ez az a közeg, amit otthonomnak tartok. Ez kicsit olyan, mint amikor elmész vendégségbe, és a házigazdák olyan ételt szolgálnak fel, ami neked nem igazán ízlik, ócska, alpári vicceket sütnek el, a te szempontodból nézve ízléstelenül van berendezve a nappalijuk, kicsit tán hideg is van, és a neveletlen kutyájuk minduntalan az öledbe ugrik. Nem fogod megreformálni a konyhájukat, nem kritizálod a humorukat, nem rendezed át a lakásukat és a kutyájukat sem kezded el kiképzés alá vonni. Csak az órádra pillantasz, és azt mondod magadban, ezt a félórát még kibírom. Kizárólag akkor akarsz beleavatkozni az életükbe, ha annak valamilyen módon te is a része vagy. Hiába a te harisnyádat tépi ki a kutya, a te gyomrod rontod el a vacsora miatt, valamint te ülsz a kényelmetlen és koszos kanapén, de tudod, számodra mindez csak időleges élmény. Bosszantó, akár fájdalmas, de mégis jelentéktelen, mert ez nem a te nappalid, nem a te kutyád, és hála a jó istennek, neked nem ezt a kaját kell minden nap enned. Aki máshogy gondolja, az vagy a házigazda, vagy annak valamelyik családtagja lehet csupán, a háztól független vendég biztosan nem.

Akkora lökést kaptam most hétvégén, hogy nem is tudnék ezek után lélekben végleg nem átlépni egy olyan helyre, ahová ennek a világnak nem ér el a keze. Minden napom úgyis ebbe a pontba vezet, és engem most egy erő valamiért, sajnos kicsit durván, de belökött ebbe a pontba. Olyan, mintha semmi nem változott volna, de bennem mégis valami véglegesen elpattant, és emiatt átkapcsoltam egy pillanat alatt egy totál más üzemmódba. Régóta tudom, hogy semmit, de semmit nem tud ellenünk ez a világ tenni, elmondtam már sokszor, a legpokolibb dolog csak az lehet, hogy kilök a pálya szélére, megnyomorít, és a végén „megöl”. De ha jól belegondolunk az ő játékszabályai és törvényei szerint úgyis ez a játék vége – mindannyiunk számára. Valami fájdalmas módon elhagyni ezt a játékmezőt és kikerülni a semmibe. Ő legalábbis ezt állítja. De ez csak addig tűnik fájdalmasnak, amíg innen nézzük, onnan már nem fáj semmi, ahová ez a világ nem ér el, mert a határain túl mutat. Ez érthető? Erről beszélgettünk már Adamusszal sokszor, s van egy ideillő rész a Párbeszédekben. Berakom ide ezt, mert fontosnak tartom a fentieket alátámasztandó:

„– Jó, azt mondd még meg nekem, ha most azt tudnád előre, hogy akárhogy is lesz, te akaratod ellenére egyszer csak egy egzotikus gyönyörű szigeten fogsz felébredni, egy luxuskastély birtokosaként, s onnantól fogva te ott élsz majd az azúrkék tenger partján, örökös napsütésben, békében és bőségben, félnél ettől a lehetőségtől, csak mert nem tudod, mikor, hogyan kerülsz oda?
– Nem, dehogy félnék, nagyon várnám.
– Türelmetlenül akár?
– Nem, nem lennék türelmetlen, inkább kihasználnám az időm a nem paradicsomi állapotok közepette.
– S ugyan miért tennéd ezt, ha tudnád, az utad ezen a szigeten ér véget, és örökös tagságod lesz e sziget gyümölcseit élvezni?
– Hát micsoda kérdéseid vannak, hallod-e! Azért, mert most itt vagyok, s valahogy azt érezném, amíg nem jön el ez a pillanat, megtanulom, milyen a nem paradicsomi állapot.
– De arra vagyok kíváncsi, kincsem, hogy miért.
– Nem tudom jól megfogalmazni, talán azért, mert ha ez biztosan eljön, akkor most minek türelmetlenkedjek és várjak ölbe tett kézzel, ez olyasmi, mint a szabadság előtti munkahét, az ember ilyenkor, amikor már közel van a szabadság, könnyebben végzi el a munkáját, mert nem érzi olyan végtelennek – nem tudok válaszolni, furcsa a kérdésed, és számomra kicsit nehezen értelmezhető.
– Jó, gyönyörű virágok, lilák és vastag szirmúak, igazán csodás. Szedjél bátran tovább, én mutatom, melyik virágot tartom alkalmasnak ebbe a csokorba, te leszeded és adod továbbra is nekem, s aztán összeállítjuk közösen a csokrot. Tehát azt mondod, ha biztosan tudnád, hogy valamikor téged ez a kiváltság ér és eljutsz erre a szigetre, akkor az életed megváltozna?
– Igen, több szempontból is. Egyrészt jobban megbecsülném mindazt, amit e szigeten kívül megtapasztalok, erre nem tudtam jó választ adni, hogy miért. Másrészt meg optimista lennék, bizakodó, bármi baj érne az életben, ez a tudás vigaszt nyújtana, hogy sebaj, hamarosan, vagy talán később, de ennek a problémának már semmi jelentősége nem lesz a szigeten.
– Jó, most a következőt nézzük meg, míg a gyöngyvirágokat adogatod a kezembe, hogy ha te azt látnád, egy-egy emberért egyszer csak megérkezik egy fekete helikopter, megkötözik kezét-lábát, betuszkolják ebbe a helikopterbe és elviszik úgy, hogy te őt soha többé nem látod, és azt sem tudod, mi történik ezután vele, félelmet váltana ki belőled ez, ha tudnád, egyszer rád is sor kerül?
– Hajaj, nagyon is.
– Miért?
– Mert egyrészt azt látom, ez erőszak, ezek az emberek nem önszántukból szállnak be ebbe a gépbe, másrészt, miután fogalmam sincs, mi történik velük, ez engem félelemmel tölt el.
– Csak mert nem tudod, mi lesz velük?
– Igen, mert az elszállítás módja arra enged következtetni, ez nem valami kedves dolog.
– A büdöskének csak a neve ilyen furcsa, kedves virág az, bátran szedd csak le! S azt mondd meg nekem, ha ez az észleleted kiegészülne azzal a tudással, hogy ők erre a csodás szigetre kerülnek ezen a módon, akkor mit gondolnál?
– Azt, hogy ha ez így van, akkor mi a csudának kell őket megkötözve, erőszakkal odacipelni, valamint, miért kell eltitkolni, hogy a csodás szigetre viszik őket, hogy szegények frászt kapjanak, mikor elkapják őket.
– Csodás, édes, ma nagyon ügyes vagy annak ellenére, hogy ódzkodtál ettől a témától. Nos, keressünk zöld növényeket díszítésül a csokrunkhoz, aztán a hervadtabb virágokat eldobáljuk, és hoztam szép szalagot, össze tudod majd kötni a csokrodat, szép nagy lesz, meglátod. Azt mondd meg nekem, ha a szigetre mennek ezek az emberek, mi lehet vajon az oka, hogy így szállítják el őket a szárazföldről?
– Sejtem, az, hogyha tudvalevő lenne, mi történik itt valójában, mindenki itt hagyna csapot-papot, és ott tolongana a helikopternél.
– Miért?
– Mert a sziget egyrészt jobb, mint ez a szárazföldi lét, ahogy te fogalmaztál – legalábbis a példa szerint, ahogy azt leírtad –, másrészt meg, ha problémám van, azt gondolnám, ugyan már, minek küzdjek itt, inkább megyek a szigetre a kastélyomba pihenni, és itt hagyom a problémákat.
– Szép bokor, édes, de az egészet azért ne tegyük a csokorhoz, jó? Tehát te azt mondod, a tudatlanság bizonyos védelem is egyben?
– Hát, ha így nézzük, igen, bár ez érettség függő, én, mondom, nem mennék a szigetre, hanem épphogy több erőt éreznék e tudás birtokában, hogy elviseljem a nehézségeket.
– Jó, ez nagyon szép lesz, aranyág, csodás, édes, csodás. Azt mondod ezzel, a tudás az csak annak számára nem egy veszélyes fegyver, aki tud is bánni vele?
– Na, most nem értelek. A tudás az csak annak a számára tudás, aki tud is bánni vele, ettől tudás. Nincs olyan tudás, ami valódi tudás, és a tudó számára veszélyes lehet.
– Aranyágból jó sokat tegyünk, annyira gyönyörű, mondd meg: ha te tudnád azt, hogy a halál az tulajdonképp számodra nem egy vég, hanem egy olyan kezdet, ami ennek az életnek értelmet ad, akkor hogyan állnál a halál fogalmához?
– Úgy, hogy nem érteném, mindez mit jelent.
– No, a kezed ne vágd el a bicskámmal azért, kicsim! Azt mondom, a halál nem az életed vége, hanem egy lehetőség, hogy az életednek értelme legyen – ez számodra mit jelent?
– Azt, hogy így van, mert ha nem lenne halál, az valami borzalmas lenne, semminek nem lenne vége, s az ember azt érezné, menetel a sivatagban, s sosem jön el az oázis.
– Az emberek nem szeretnének örökké élni?
– Azt nem tudom, ki szeretne és ki nem, én biztos nem, bele is bolondulnék, ha azt gondolnám, ennek sosem lesz vége, kifolyna a kezem közül az élet, s mindennek olyan súlya lenne, hogy nem bírnám elviselni.
– Ezek szerint számodra a halál megkönnyíti az életet.
– Mindenképpen, mert nem érzem azt, minden vackot örökkön cipelnem kell, amit valaha a vállamra vettem. Mondtam, Adamus, alapvetően fáradt vagyok és nekem a halál tudata, akármilyen félelmetes és valahol szomorú, de egyfajta megnyugvás is, hogy egyszer véget ér ez az egész.
– Nem szeretsz élni, édes?
– Dehogynem, csak nem szeretnék örökké élni.
– Most próbáld megfogalmazni, miért nem, s közben lásd, mennyi szép rügyező ágacskát és egyéb zöld díszt teszel a csokrodhoz, tehát?
– Azért nem szeretnék örökké élni, mert egyrészt ez a végtelenség megfoghatatlansággá válna az életemben, másrészt, amit mondtam, nem akarom azt érezni, hogy mindaz, amit nem szeretek, az örökké már az életem része lesz.
– Édesem, ezek gyökerek, semmiképpen nem illenek egy csokorba! Akkor megfordítom a kérdést, miért szeretnél meghalni?
– Nem szeretnék meghalni, de biztonsággal tölt el a tudat, hogy ennek az életnek egyszer vége lesz.
– Vége lesz a sok szépségnek, a napsütésnek, a gyönyörű muzsikának, amit úgy szeretsz, a sok-sok finom ételnek, egy jó délutáni alvásnak – mindennek, s erre te vágysz?
– Igen, mert vége lesz a szenvedésnek is, a fájdalmaknak, az igazságtalanságnak, az esőnek, a hidegnek, a bosszúságoknak, a rendetlenségnek, a kiszolgáltatottságnak – egy érem két oldalát nézzük, nem?
– Így van, és ennek az éremnek lesz vége, bedobod az automatába, és nem tudod mit ad ki, kiad-e egyáltalán valamit, s te ezt várod, csak hogy az éremnek értelme legyen?
– Elképesztő dolgaid vannak, komolyan mondom. Nem várom a halált, hanem egy olyan keretet ad számomra, amitől a dolgok elnyerik az értelmüket, bekeretezi az életem, s az nem folyik szét a falon, mint egy végtelen festékpaca, hanem így átlátom azt.
(…)
– Jó és végezetül, amikor tudod, hogy te meg fogsz halni, abban a tudásban ott van ez a keret?
– Nincs értelme a kérdésednek.
– De ennek a kérdésnek van csak igazán értelme. Hogyan gondolsz a halálodra, e kereten belül, vagy e kereten túl?
– Az maga a keret.
– Mások halála, no de a sajátoddal mi a helyzet, e kereten belül gondolsz rá, vagy azon kívül?
– Ez paradoxon, nonszensz.
– Nem, ez egy örök igazság, válaszolj, s ne akard visszarakni ezt a fonnyadt, szirmait vesztett pipacsot, tehát?
– Amikor a saját halálomra gondolok, az e kereten túlmutat, mert ha azon belül lenne, akkor ez azt jelentené, hogy nem is tudnék róla gondolkodni. A kerítésnek csak akkor van értelme, ha van azon túl is valami, ha a kerítéssel vége a világnak, akkor az nem is nevezhető kerítésnek – érzem, mire akarsz kilyukadni, de nem tudom megfogalmazni.
– Jó, összekötöm a csodás csokrodat, angyalkám, figyelj! A te halálkereted, amiben az életednek minden tényezője értelmet nyer, nem a saját halálod, nem a konkrét halálod által megszabott keret, hanem egy olyan feltételezés, ami az e kereten belül észlelt keretek által hozza létre a keretet. Te egy hatalmas mezőn állsz, ahol azt látod, minden házat kis kerítés vesz körül – hogy a te példáddal magyarázzam, miért ilyen ez a csokor. S ebből arra következtetsz, a te házad körül is kell lennie egy kerítésnek, csak az a gond, ez a sok kis kerítéssel körbeölelt ház mind a te birtokodon, mind a te telkeden áll, és a magad kerítését egyáltalán nem látod, csak azt feltételezed, ha minden ház körül van kerítés, a tiéd körül is van. S ez nem egy olyan kerítés, amit te meg tudsz látni, érinteni, ez csak egy tudás, ahogy fogalmaztunk, hogy az én házam körül is van kerítés, amibe egyszer majd én is – mint ahogy a telkemen lévő szomszédom – belebotlok. Nos, és ezért olyan félelmetes számodra ez a halálkérdés, mert csak mások halálát tapasztalod meg, a magadét nem, és emiatt csak annyit tudsz, hogy ez számodra is eljön, egy megtapasztalható valóság lesz, s ezt önmagad számára létrehozod egyfajta elképzelés formájában, s pont attól, hogy nem látod tisztán a magad életében, félsz tőle. Nincs tudásod a halálról – nem máséról, a magadéról –, és ezért félsz tőle, mert a világodban csak azt látod, másnak van kerítése, de hogy azon túl mi van, azt azért nem tudod megtapasztalni, mert az ő kerítésén túl a te telked található, ő meghalt, te itt maradtál, most akkor ő nem létezik, míg te létezel, hogyan lehetséges ez, ezt nem tudod feldolgozni. S azt mondod, aki meghal, az valahol vagy tovább él, valahol ott “fönt”, azaz a telekhatáromon túl, vagy megszűnik a házikójával együtt, “jaj, ez borzalmas, hogyan lehet létezés a létezésen túl!” – s ez a halál.” (ASG: Párbeszédek)

Innen nézve – teszem immár hozzá. Szóval ez a világ zsarol. Fenyeget és követelőzik. Egyre jobban, ha megfigyelitek, a szabályai egyre idiótábbak, droidjai egyre embertelenebbek. Minden valódi erőt elvezet, felszárít, látszat ellenállási csoportokba folyat, és az értelem gátjának leomlasztásával lecsapol. Ha hagyjuk. Ha részt veszünk ebben vagy azzal, hogy gyáva szolgalelkűek vagyunk, vagy hogy bután ellenállunk. Nem, egyik se vezet sehová, csak hátra kell lépni, oda, ahol ez a világ már soha többé nem tudja bántani Bulgakovot vagy Csontváryt. Nem kell ehhez nekünk fizikailag meghalni. Elég ezt megtenni csak a világ számára. De a számára abszolút. Nagyon sokat írtam arról, ez a gyakorlatban mit jelent. Ám én magam is csak most jutottam el igazán odáig, hogy ezt meg is akarjam élni. Ha nem dobok többé a nyomorult, összevissza pöttyözött kockájával, számomra véget ér a játék. Vagy épp akkor kezdődik el igazán? Majd meglátjuk.

Végezetül egy pillanat erejéig még visszatérnék az aikido alapítójának gondolataihoz. Miután én magam is aikidózom, pontosan tudom, amit mond, az a gyakorlatban igenis működik. „Maga az élet mindig egy próba. Az edzés során tesztelned és csiszolnod kell önmagad, hogy szembe tudj nézni az élet nagy kihívásaival. Lépj túl az élet és a halál birodalmán, és képes leszel nyugodtan és biztosan megoldani minden nehézséget, amivel szembekerülsz. Még a nehézségeknek, a kudarcnak, és a rossz embereknek is legyél hálás. Ilyen akadályokkal való megbirkózás fontos része a Béke Művészete gyakorlásának. Az aikidoban nincsen harc. Egy igazi harcos legyőzhetetlen, mert a küzdelmet elutasítja. Az aikido a küzdeni kívánó szellem legyőzését jelenti. Egyesítsd magad a kozmosszal, és felsőbbrendűségi gondolataid eltűnnek. A felsőbbrendűség a szentségtelen világban van. Amikor eltűnik a felsőbbrendűség minden nyoma, megmutatkozik a valódi személy, az Isteni Lény. Ürítsd ki önmagad és hagyd működni az Istenit.” (Ueshiba Morihei)

Ne adjátok fel, ne hagyjátok a bennetek lévő életerőt szétszórni, kivéreztetni, elpárologtatni. Ne lázadjatok, higgye bátran azt mindenki, téglák vagytok a falban. Nem az számít ugyanis, ki mit hisz, hanem az, te hol vagy. Csak ez számít: a létpozíciód. Önmagad. Csak magadba kapaszkodhatsz, a legvégén semmid sem marad önmagadon kívül, nem számíthatsz másra, csak magadra, de arra igen. Bízz magadban, higgy az utadban, tudd, van értelem és valódi élet e bolond kafkai álmon túl. És onnan ez az álom egy igazi műalkotássá válik majd, én hiszek ebben. Ne tegyél semmit, csak mondd azt nagyon komolyan magadban, oké, részemről vége a játéknak. És ülj tovább bátran a játékasztalnál, légy ott, figyelj igazi vitalitással telve, de ne dobj többet a cinkelt kockával, azaz tudd azt mondani, én nem játszom tovább ezt a társasjátékot. Se veled, se mással, mert számomra mostantól ez a kollektív társasjáték pusztán fikció, álom, hallucináció. Aztán meglátjuk, mindez mihez vezet el téged – minket, mindannyiunkat. Én mindenesetre ezt teszem: abbahagyom az éneklést a kórusban. Csak egy vékonyka hang vagyok, és nyilván nélkülem is szól a nóta, csakhogy a mellettem állók észlelik: jé, nem énekel. És, lehet, ők is elhallgatnak. És az ő mellettük állók is, és így tovább. Van, aki csak zavarában nem énekel, vagy szégyenében. Ők nem számítanak, ők azt sem tudják, mit tesznek. De aztán mégis csend lesz. Az fajta néma csend, amire jó sokan már nagyon régen várnak. A karvezetők meg hadd kalimpáljanak tovább szánalmasan, egy nap úgyis rájönnek, magukra maradtak, kórus nélkül. Úgy fogják magukat érezni akkor, ahogy az első nem éneklő érezte ezt a folyamat legelején. S kis idő múlva felzendül valahol egy igazi kórus. Akik tudatosan kilépve elhallgattak, egyre szebben és zengőbben énekelni kezdnek. És akkor elmondhatjuk, minden megfordult. A folyamat körbeért, a Titanic felborult, aki lent volt, felkerül a felszín fölé, aki fent táncikált, a mélybe süllyed. Kizárólag ezért vagyunk itt, hogy ezt a szabadságharcot önmagunk számára megvívjuk. Kitartás, adjátok tovább a tudásotokat a mellettetek állóknak, és hagyjátok abba ebben a kakofón, megkergült, összevissza rikoltozó, egymást akadályozó, egy fejvesztett karvezető-csoport által ész és szív nélkül dirigált kórusban az éneklést, bármit is jelentsen ez számotokra a magatok hétköznapjai során. És utána csak türelmesen várjátok a csendet. Egy nap meghalljátok. És akkor fel lehet lélegezni, és el lehet kezdeni szépen, közösen énekelni, mert eljött a valódi rend ideje. Én azt hiszem, mindent, amit ezért a rendért a magam kis síkján tenni tudtam, megtettem. Lehetne még tovább csiszolni, de már nem érdemes. A mű részemről elkészült, a helyére toltam, és most beüzemelem. A többi már nem az én dolgom.

(LD)

***

Két kis videóval fejezem be a mondókámat, az első azt szimbolizálja nagyon vicces módon, hogy nagyjából hogy működik a jelenlegi civilizációnk, míg a másik meg azt a hozzáállást demonstrálja, amit lassan 15 éve folyamatosan próbáltunk így-úgy körbejárni ezen a kis platformon. Figyeljétek a mestert, és tanuljatok meg úgy élni, ahogy ő mozog a bemutató közben.