Versajánló – föld

 

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

Szép Ernő: Nézni

Két titkos sötét pont nézi szememben
Az életet, amely körülront engem.
Kiállítások káprázata ez,
Én nézem és nem nyúlok semmihez.
Nézem mint gazdag éjszakákon át
Álmaim ünnepi forgatagát.
Virraszt szemem, éber két katonám
Alvó életemnél a nyoszolyán.
Nézni a fényeket, nézni felhőket,
Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,
A farsangot, mely utcámon elnyargal
S én nem megyek a vihogó farsanggal.
S igy vonulnak és nézhetek utánok:
Nyári éjek és téli délutánok
Óh, nézni: száll a napfényes vasárnap,
Órák, amikor randevúkra járnak.
Óh, nézni… bennem nincs vágy, cél, erő,
Így vár tunyán a trónkövetelő.
Csak ne bomolna semmi a szemembe,
Láz, mámor, köny ne gyujtogatna benne,
Világéletemben tisztán és szépen
Néznék, mint holt húgom egy régi képen.
Így nézzenek hű szemeim halálig,
Egy szép, komor csók szent pillanatáig.
Szép néma csók lesz. Eljön egyszer, holnap:
Pilláim örökre egymásra forrnak.
Ha idebenn majd minden elaludt,
Nagy csönd lesz: leeresztem a zsalut.

 

Faludy György: Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

Goethe: Üdvözült vágy

Csak a bölcseknek beszélek,
mert a tömeg gúnnyal várna:
akkor élet csak az élet,
ha már vágyik lánghalálra.

Szerelemnek estje, melyben
nemzettél, mely téged nemzett,
elfog furcsa sejtelemmel
lassan égő gyertya mellett.

És többé már nem maradnál
lenn, az árnyban éjszakázva
új kívánság elragad már,
föl, magasabb rendű nászra.

Téged messzeség se tör le,
szomjazod a fényeket,
szállsz, pillangó megbüvölve,
s már a láng elégetett.

S amíg ez nem hívogat,
a halálból élet,
unalmas vendége vagy
sárnak és sötétnek.

 

Robinson Jeffers: Felirat egy sírkőre

Nem haltam meg, csak embertelen vagyok:
azazhogy
levetettem nevetséges gőgjeimet és gyarlóságaimat,
de nem ahogy az ember
vetkezik ágyba mászni, de mint az atléta
versenyre vetkezik.
A kényes idegnyaláb tette, hogy a rossznak és jónak
nevezett
elképzelések
mérőkészüléke lettem, attól húzódtam görcsbe, attól
tágultam örömben;
ez a gondosan fölszerelt elektroszkóp
eltűnt, igaz
( én ugyan nem nélkülözöm, és ha hiányzik a
világegyetemnek,
milyen könnyű a pótlás!)
de minden egyéb megnőtt, kitágult és kiszabadult.
A szépséget csodáltam,
míg emberi voltam, de most a szépség része vagyok.
Bolygok a levegőben,
többnyire mint gáz és víz, és hömpölygök az óceánban,
téged és Ázsiát
érintlek ugyanegy pillanatban; a napkeltében ott a kezem,
meg e fűszál parazsában.
A könnyű hulladék hamut a földre hagytam
szerelmi zálogul.

 

Csorba Győző: Megbékülés

A napok össze-vissza ráztak,
míg bennük voltam. Mint pénzező gyerek
rázza markában a filléreket.

Én a napokkal harcba szálltam,
de póruljártam: jók voltak a falak
és összetörtem rajtuk magamat.

Kigyógyultam és bölcsebb lettem:
nem bántom őket és ők sem engemet
és életem most fölöttük lebeg.

S mint hídról a habos folyóra,
nézek le rájuk. Akárhogy zajlanak,
életem örök-nyugalmú marad.

 

Bodosi György: Légy önmagad

Légy magad, légy önmagad!
Küldöz a szó, hív a hang.

Légy magad, légy önmagad!
Bátran bontsd ki szárnyadat.

Légy magad, légy önmagad!
Tűzd ki, küzdd ki sorsodat.

Légy magad, légy önmagad!
Se szebb díj, se nagyobb rang.

Légy magad, légy önmagad!
Égj, lobogj, szórj lángokat.

Légy önmagad!

 

Váci Mihály: Ha érdemes – ha nem

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! – s mindig
érdemes lesz, – hiszem.
Nehéz – s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
– a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne – úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük – már régen
nem értük! – Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
– vívni, mégis azért, mi
csak együtt sikerül:
– mindez ma sem volt könnyű,
– s nem lesz könnyű sosem –
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes – ha nem.

 

Goethe: Élj okosan!

Élj okosan, élj, ne álmodj,
jó, ha ezt korán megérted,
íme, itt egy jó tanács:
ing a nagy szerencsemérleg,
nincsen nyugtonmaradás,
föl kell szállnod, vagy leszállnod,
nyerned kell és úrrá válnod,
vagy szolgálni, hogyha vesztesz,
döntened kell – győzz vagy reszkess,
üllő légy, vagy kalapács.

 

Szabó Lőrinc: Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

 

Tóth Árpád: Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

 

Somlyó György: A Pléjade ismeretlen csillagának szonettje

Magányra vágyom és nem bírom a magányt
Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
Mik magamból magamban magammá faragnak,
De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.

Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt
S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.

Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.

S egyfelé se megyek, ha nincs kiért, s ki mellett.
Rángó idegeim rácsain fennakadva
Magam vagyok magam lakatlan börtöne.

 

Szabó Lőrinc : A legfőbb boldogság

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, –
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.

 

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…

 

Áprily Lajos: Emberek

Közöttünk járnak – jól ismerheted –
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran –
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

S közöttünk járnak – hátha ismered? –
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

 

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyű, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik a lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon űlhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a nagyfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országuton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke élesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is;
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted;
csupa szépség közt gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok,
s a felhők, e bús danaida-lányok
s a nap ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Reményik Sándor: Versenyen kívül

Én nem futok.
Nincs miért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

Várnai Zseni: Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad…
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

 

***

(Az alábbi ajánló 2010-ben készült, már akkor is esetlegesen és abszolút a teljesség igénye nélkül. Azóta azonban annyi elemmel bővült a személyes listám, hogy már képtelenség lenne itt folytatni, úgyhogy a további bővítést egyénileg lehet folytatni e kicsiny kedvcsinálóból kiindulva, mindenkinek a saját ízlése szerint.)