Via universalis Indiában

A spiritualitás Indiában olyan, mint az íz az ételben, az otthonosság egy házban vagy a mondanivaló egy jó könyvben. Nem található meg a tányéron, az egyes lakberendezési tárgyakban vagy a nyomtatott sorokat szemlélve. Én legalábbis semmi ilyet nem találtam a kosz, a káosz és a hangzavar közepette, hiába fürkésztem a helyiek tekintetét, vagy néztem a jógázó, hippi külsejű, instant spiritualitásra vágyó turistákat a forró tengerparton. Mégis megtapasztaltam valamit, amit talán India nélkül így sosem tudtam volna átélni. Hogy minden rendben van, minden úgy jó, ahogy van, és nem azért, mert kénytelenek vagyunk beletörődni a tökéletlenbe, hanem mert épphogy a tökéletesség megnyilvánulásait élhetjük meg a mindennapok zűrzavarának fogaskerekei közt.

Assisi Szent Ferenc közhellyé vált sorai, amiket én már ezelőtt se nagyon kedveltem, így szólnak: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Nekem azonban a hindu istenek másféle bölcsességet súgtak a fülembe miközben kerülgettem a mocskos utcákon a szaros seggű teheneket és a toprongyos, mosolygó utcagyerekeket, no meg a nyomorék koldusokat, vagy amikor a krémsárga homokban feküdtem, mozdulatlan időtlenségben hallgatva napokig a szél zúgását és a tenger tarajos hullámait, miközben a bolhás kóbor kutyák nyakát vakargattam: és mégpedig azt, hogy ez a világ abszolút tökéletes, és az ember egyetlen dolgot tehet, ha meg akarja ezt a teljességet érteni és élni, hogy fölé emelkedik a szent ferenci gondolatnak, és meglátja, hogy a két dolog tulajdonképpen egy: a megváltoztathatatlan és a megváltoztatható, az uralhatatlan és az uralható, mert ez a szétválasztás csak emberi nézőpont kérdése, s nem a dolgok természetéből fakadó, eredendő kettősség. Sokszor írtam már arról, hogy az a lehetőség, hogy dönthettünk volna másként is, mint ahogy döntöttünk, hogy történhet másként is, mint ahogy történni fog, csak illúzió, s most nem is szeretnék erről hosszabban értekezni. Egy azonban biztos: India, mint valami forró, durva dörzspapír lecsiszolja az emberről azokat a már hámló, ám még lifegő cafrangokat, amik nem engedik meglátni ennek a végtelen pusztulásnak és megújulásnak az isteni, egyszerű szépségét. Szóval én egy táncoló Siva bronzszoborral gazdagítva az itthoni kis vallásegyesítő szentélyemet úgy fogalmaznám át a keresztény sorokat, hogy azt kívánom, tudjak kellő türelemmel, bátorsággal és bölcsességgel tekinteni az életemre, hogy felfedezhessem a mindenségben rejlő rendet és egységet a mindennapjaim fragmentumainak tükrében, hogy ezáltal gyakorolhassam az elengedés tudatosságát, a megbékélés erejét és a rálátás hatalmát, mert így nem lesz számomra soha semmi lehetetlen vagy elérhetetlen. Om mani padme hum, mondja az ősi mantra ezt sokkal szebben és tömörebben, amiből elég, ha a mi nyugati, okoskodó, akaratos elménk annyit megért, hogy ha egy indiai taxiban találjuk magunkat, nincs más dolgunk, mint hátradőlni, nézelődni és bízni a sofőrben, aki rutinosan és biztonságban átvezet minket a káoszon, mert az utasülésről mi úgysem tudunk irányítani, de épp így, a sofőr által érjük el a célunkat – persze, csak ha pontosan tudjuk, hová akarunk eljutni, különben csak sodródunk körbe-körbe a szédítő forgalommal. Aki meg úgy gondolja, márpedig ő a kormány mögött ül, annak csak hajrá, tekerje tiszta erőből, nyomja padlóig a pedálokat, aztán amikor már teljesen kifáradt, talán jobban megvizsgálja, hogy is néz ki ez az autó belülről, hol van ő pontosan, mit tekert és nyomott olyan veszettül, és ki az, aki itt valójában vezet.