Világbolt

Világbolt

Az ablakon át nézem a világot, némán, magamban,
ahogy kisgyerek lesi kíváncsian a díszes kirakatot:
fák húrjait tépi a szél, dúltan ránganak a bokrok,
remeg az ég, felkavarják kékjét a szürke, vad habok.

Fodrozódik a pázsit, hullámain hangyák vitorláznak,
parányi lepke az üvegnek pördül, vibrálnak a tetők,
a lehullott virágszirmok ócska kis rongyokká áznak,
s egy repülő párából szőtt nyila nekiszalad a háznak.

Jaj az embernek, ki beszorul egy világba, hol mereven,
zártan mered a megkövült hitek csarnoka! Láthatatlan
vasmarkok fogják össze acélosan azt, mely csak hulló
hószilánk, mit nem tud végleg megőrizni sem az eleven

emlékezet, sem más csoda. De belül, ebben a furcsa,
kalandosan sötét odúban, ahol úgy fénylik a nap ereje,
hogy a könnyed kicsordul, mindez való. Nem lebegnek
kétségpárák, ám ha mégis, záporként nyakunkba zuhanva

öntözik vakhitünket. Ezek vagyunk mi ott bent: eretnek,
szélfútta loboncú garabonciások, kik kapaszkodva létük
nyirkos vaskorlátjába kúsznak a folyton elporladó útra,
ahonnan nem tér meg utazó. Lépteik a Semmibe vezetnek,

melynek zárt, dohos ketrecéből kitörni éppúgy nem lehet,
ahogy önmagunk hátát saját szemünkkel látni szabadon.
A bizonyosság rozsdás lánccsomója zörög a nyakadon,
háttal állunk magunknak, a fejünk előre néz a nemlétbe

vakon, s onnan várjuk a kincset, amit a kint szül, túl a falakon.
Benézek az ablakon, látom a rettegést: csikorgó farkasfogai
széttépik azt a parányi kis reményt, melynek tollpihe hamva
az ölünkbe hull. S marad az iszony a nemléttől, attól a kinti,

kötetlen állapottól, ami mint pólyátlan csecsemőt hajít ki
minket kalimpálva az űrbe, ártatlanul. Íme, a kis rongybabák,
kiket szorosan beteker e világ, kezecskénket mellkasunkra
szorítva, már moccanni sem tudunk. Létünk gúzsában aztán

egy nap fészkelődni fogunk, és leoldjuk a szoros kötéseket,
s akkor, talán akkor, amikor a félelem olyannyira megszáll,
hogy már nem is tudunk félni tőle, mert mi magunk leszünk
a hatalmas rettegés, kirepülünk bentről a nyitott ablakon át.

S ott hirtelen meglátjuk magunkat, ahogy állunk a szobában
tátott szájjal, mint édes kisgyerek a cukrászda kirakatában,
a puha kanapén párna, bolyhos a szőnyeg, lágy félhomály,
s onnan csodáljuk a kinti vegyesboltot, ami szép lassan bezár.

(LD)