“You have no power over me.”

– avagy minden labirintus lényege a zártságában rejlik

Tegnap az egyik lányomat ért kisebb incidens kapcsán beszélgettem el a két csemetével egy dologról, és este arra gondoltam, leírom mindezt nektek is. Ugyanis, ha nem tudsz úgy gondolkodni, amit mindjárt lejjebb kifejtek, az azt jelenti, veled tulajdonképpen bárki bármit megtehet, s ennek mértéke és határa csak a pillanatnyi helyzeten múlik, nem rajtad. És amit a lányaimnak elmondtam, s amit abszolút komolyan gondolok mindenféle kiskapuk, meg kivételek és kitételek nélkül, az az, hogy ezen a földön nincs senkinek semmiféle hatalma fölötted. Senkinek semmilyen.

Nincs senkinek semmilyen hatalma fölötted. Sem fizikailag, sem lelkileg, sem anyagilag, sem sehogy. Ha te valamire nem adsz engedélyt ennek a világnak ott magadban legbelül, akkor ez a világ meggebedhet, akkor sem fogja tudni veled azt megtenni. És ennek a gondolatnak az a titka, hogy el kell menni benne a végsőkig, mert a lényeg épp ez: ez a földi világ, hiába hirdeti már-már torkaszakadtából üvöltve az ellenkezőjét, nem határtalan. Nem végtelen, hanem nagyon is véges és szakaszos – veled szemben, aki azonban végtelen vagy hozzá képest. Ezt kell kiindulópontként megérteni, hogy aztán magadévá tudd tenni azt a valódi érzést, hogy senkinek nincs hatalma fölötted. Amíg te is végesben gondolkozol, nyilván lesz hatalma feletted, és élni is fog vele, ráadásul egyre gyakrabban, mert te erre neki a rossz perspektívád okán állandóan engedélyt adsz. Vegyünk egy esetet, ami 15 éve történt. Egy ismerősöm hivatásos katonaként dolgozott, civil feladatkörrel. És a felettese idiótábbnál idiótább parancsokkal traktálta. Ő meg szenvedett, mint forró homokban a nyúzott macska. Egyszerűen felfogni nem tudtam, mi a baja, miért mondja ő maga is azt, amit ez a gügye felettes, hogy de hát nem lehet, meg ezt így kell, azt meg amúgy, és amazt meg azért nem szabad. Mondtam neki, te figyelj, az hogy van, hogy nekem lehet, nekem nem kell így meg úgy, és nekem nem parancsol ez a nyomorult fazon? Hát mert te nem vagy katona, jött a válasz. Hát ne legyél te sem az, ha ez neked nem tetszik, lépj ki, mi akadályoz meg benne? És akkor megint jött az ezért nem lehet, meg azért nem lehet válasz. Mindez abból a perspektívából, ami azt mondja, van az életem, és azt adott falak közt kell leélnem, és ezek a falak határoznak meg engem. Pontosabban ezek a falak abszolút meghatároznak engem. Mondtam neki, te figyelj, ezen a földön, hidd el, él X milliárd ember, aki se nem katona, se nem gondolja úgy, ezt vagy azt nem lehet, amit te meg elhiszel, és akinek nem parancsolgat ez a senkiházi. Ők hogyan oldják meg az életüket? No, szó szót követett, majd hosszas beszélgetések után az illető végre kilépett, felmondott, otthagyta az egészet. Jé, és még ma is él! És nem parancsolgat neki semmiféle ezredes vagy tízezerdes, vagy mit tudom én, milyen beosztású népek vannak ezeknél a cirkuszi társulatoknál. Szabad, jól él, sőt, ezerszer jobban, mint akkor.

És mindezt csak azért meséltem el, mert iszonyú sok ember gondolkodik, él a falain belül, és nem érti meg, hogy mindig, de mindig van hová ezek közül kilépni. Mondom az extrém példát, oké, mert tudom, a földi hatalom „ereje” épp abban rejlik, hogy – még egyszer mondom – nem viszi végig a dolgokat, és arra kényszerít téged is, hogy így gondolkodj, ilyen végesen, bezárt elmével a nagy falai között, különben nem lenne meg feletted a hatalma, ahogy épp ebből következően nincs is. No tehát: mi a legborzalmasabb dolog, amit tenni tud veled egy ember, vagy emberek által működtetett arctalan hatalom? (Amit mellesleg olyan emberek működtetnek, akik mindennél jobban ki vannak e hatalomnak szolgáltatva, ami egy egészen paradox helyzet, ha alaposabban belegondolsz. Egy igazi agyrém, egy totális nonszensz állapot.) El tudja venni mindened, meg tudja kínozni a tested és meg tudja ölni azt, aminek a falak között hiszed magad. De azt kell megérteni, ez a legeslegvégső szörnyűség is csak egy ugyanolyan fal, mint a katonaság határai! Az igazi vértanúk éppen ezt tudták: itt senkinek nincs hatalma felettem, a felett, aki én valóban vagyok. És ez nem ilyen maszatos, ködös melléduma, nem, mert ha megtapasztalod ezt az ént, akkor ez lesz számodra a legigazabb valóság. Attól, hogy más nem találta meg ezt magában, a tiéd még valóságos, nem? Attól még számodra valóságos a mobilod, hogy a busman kisfiú azt se tudja, létezik ilyesmi. Tehát ez az én, hidd el, ugyanolyan valóság, ha nem valóságosabb valóság, mint az, akinek most ez a világ téged önmaga számára létrehoz. Azt a valóságos, fizikai (!) ént, aki te tényleg vagy e világon túl, itt senki nem tudja megkínozni, attól nem tud semmit elvenni és azt megölni sem képes. El sem éri, ahogy a VR-játék zombija sem képes elérni téged, akin a játékszemüveg van. Mert ő benne van a szemüvegben, és bár kis időre el tudja hitetni veled, hogy bánthat téged, aki benne vagy vele a játékban, de valójában nincs hatalma feletted, mert alapvetően te kint vagy, míg ő meg be van zárva a szemüveged által generált álvalóságba. No de, mondja erre az egyszeri ember-júzer, a fájdalom az valós. Igen, lehet, annak érzed. Mondjuk egy kicsit tán ezzel is vitatkoznék, mert igenis ki lehet abból is lépni, de oké, azért mondjuk azt, az valós. Igen ám, de csak egy kis ideig tart. Egyszer tutira vége lesz, és ahol vége van, azon túl már nem fáj. És épp ott, ahol nem fáj, van számodra „a falon túl”. Azon a falon túl, amivel sakkban tartottak, míg féltél a fájdalomtól. És akkor ezen a falon is, hopp, túljutottál, mint a katona a „nem lehet” falain. Pedig addig el sem hitte, hogy azon túl is van élet, érthető? S oda már nem ér el a fájdalmat okozó keze, épp azért, mert fájdalmat okoz, ergo hisz abban, tud neked ártani, ami kizárólag abból fakad, hogy ő nem lát túl a falakon. Magyarán ő van oda bezárva, és nem te.

Meséltem már Veráról, a szentendrei csodaszomszédomról, így van? Tulajdonképpen ő adta a végső lökést, hogy elhagyjam az országot, mondván, ezt a majdnem mindenre kiterjedő mérgezett légkört nem viselem el tovább. Ehhez nyilván kellett az, hogy én iszonyú könnyen mozgok, egy másodperc alatt hagytam ott fix, jól fizető munkákat, nem működő emberi kapcsolatokat, országot, s ha kell, hagyok el kontinenst, vagy magát ezt a földet is. Én azért költöztem és mozdultam ennyit, mert ha azt láttam, valami nem működik, és tényleg úgy nem működik, amihez én most vagy nem kívánok, vagy nem tudok alkalmazkodni, nekem soha nem okozott gondot azt mondani, oké adjuk el a házat, összepakolok, és menjünk tovább. Iszonyú tortúra, baromi fárasztó és sokszor meglehetősen rizikós hadművelet, de ahol én nem lehetek szabad, ott nem maradok. Vonatkozik ez az emberi kapcsolataimra is: nem érdekel ki mennyire sír, vagy zsarol, netán próbál ellehetetleníteni, ha én azt érzem, nem kapok valahol levegőt, onnan idővel zokszó nélkül távozom, vissza se nézek, ugyan, minek tenném. No, visszatérve a szomszédra, ő engem már soha többé nem ér el. Nem tudja összekaristolni a kocsim, és rám szabadítani a megkergült kutyáit. Most nyilván mással teszi ugyanezt, de velem már biztosan nem. De mondok egy másik példát. Ha nekem van tízezer svéd koronám a pénztárcámban, és azzal elutazom Japánba, majd betérek egy kis helyi boltba, hogy vegyek egy ásványvizet, lóbálhatom én az ezres bankóimat, nem adnak érte vizet. Merthogy először be kell váltanom jenre, nem igaz? No és miért? Azért, mert e világon nincs olyan hatalom, ami ne falak közé lenne szorítva. Ami ne ettől-eddig lenne érvényes csupán. Érthető, mire akarok kilyukadni?

És a végső fal nyilván a halál. De az is csak egy ugyanolyan fal, mint az országhatár, és ha ezt megérted, akkor hidd el, azt is megérted, senkinek semmilyen hatalma nincs feletted, mert ezen a határon túl a földi mesébe ragadva nem tud követni. Éppen azért van a mesén belül a halál illúziója, amiért az ismerősöm is elhitte, hogy „nem lehet”, amikor mondtam neki, hát lépj ki a katonaságból. Elhitették vele, ezen túl ő nincs is. Ő akkor frankón úgy érezte, vége a világnak, ha onnan kilép. Mert ugyan hova lépne és akkor mi lesz, és hogy lesz, jaj, jaj. Aztán, lám, nem lett vége. És azért érezte így, mert ez által határozta addig meg magát, ez volt ő, és ha ez nincs, ajaj, akkor ki lesz ő? Ki más, mint egy szabad ember, nem igaz? De ezt csak az mutathatja meg neki, aki nem áll e keretek közt. Nekem elhitte, mert én nem voltam katona, és belátta, élek és virulok a nélkül a hülyeség nélkül is, hogy ezredesek parancsolgatnának nekem. Aki ezt szereti, hagyja, aki azonban nem, távozzon, ennyi a recept. Mert mindig van hova, nem győzöm hangsúlyozni. Mindig van hova.

Tehát még egyszer mondom, a legeslegszörnyűbb dolog, amit tehet veled bárki ezen a földön, hogy ellehetetlenít, megkínoz, vagy megöli azokat, akiket szeretsz, netán téged magadat. Ennyi, és ha azt tudod mondani erre, oké, kellemetlen, de nem nagy ügy, mert már megtapasztaltad, valamint pontosan érted, hogy mindaz, amit ezzel kapcsolatban át kéne élned, illúzió, csak és kizárólag időleges kín – ahogy egy foghúzás, egy kellemetlen műtét vagy egy fárasztó költözés, s bár fájni fog, bár szenvedni fogsz, de amikor ez elmúlik, és 100%, hogy egy nap elmúlik, mert semmi sem tart örökké –, akkor nem fog számítani. Azért nem tart semmi örökké, mert ez egy végtelen mindenség, és ha valami örökké tartana, az azt jelentené, hogy bekerült egy hermetikusan zárt, mozdíthatatlan rekeszbe, egy cellába, ahonnan nem tud kilépni. De a folyamatos változásban, ami a végtelen feltétele és eredménye is egyben, ilyen nincs.

Én egy cseppet sem félek tőled – ez az alapja mindennek. E nélkül az őszinte kijelentés nélkül nem lehetnék szabad. Nem félek, mert te az égvilágon semmit nem tudsz velem tenni, kicsúszom minduntalan a kezeid közül, bármivel próbálkozol. Ennek az az oka, hogy egyrészt van akaraterőm, tehát nem tudsz velem semmi olyat tenni, amit valahogy ne bírnék ki, másrészt meg irgalmatlanul dacos alkat vagyok, tehát ha azt érzem, bántani akarsz, olyan bevehetetlen erővel találod hirtelen szembe magad, ami idővel téged fog teljesen elfárasztani és szétforgácsolni. Tehát jól jegyezed meg: sem zsarolni, sem fenyegetni, sem félelembe vagy kétségek közé taszítani te engem nem tudsz, mert ezt csak akkor tudnád megtenni, ha én is látnám azokat a falakat, amik közé magadat beszorítottad. Csakhogy én nem látom, épp ezért van valós távlatom, s bármikor kész vagyok oda átköltözni, és te ott engem már biztosan nem érsz el. És akkor végeredményben én győztem. Azért győztem, annak ellenére, hogy sosem akartam harcolni veled, mert bár megkínoztál, elvettél tőlem mindent, időlegesen fájdalmat okoztál, de engem ez mélyen legbelül egyáltalán nem érintett meg, nem érdekelt, alapvetően leszartam. Ám téged nagyon is érdekelt mindez: az, hogy engem sakkban tarts, hogy minden erődet és energiádat beleadva gyötörj, hogy fenyegess, hogy kiterjeszd rám a hatalmad, hogy megkínozz, sőt, akár meg is ölj, magyarán félelemben tarts. Neked volt ez nem mindegy, és nem nekem, erre mondtam, én sosem akartam harcolni veled. Ráadásul neked ehhez fegyverekre volt szükséged, egy egész külső fegyverarzenált kell bevetned azért, hogy engem a felügyeleted alatt tarts, míg nekem ahhoz, hogy ezt ne tehesd meg, nincs másra szükségem, mint önmagamra. El akarod hitetni velem, hogy szükségem van rád, hogy nélküled én áram, élelem, társaság, netán egészség nélkül maradok, de nem hiszek neked, mert pontosan tudom, mindent képes lennék megoldani nélküled, ugyanis mindig, de tényleg mindig van a világon valós alternatíva, hiszen ez a mindenség törvénye, ami felett te nem állsz. Neked van szükséged inkább rám, hisz te akartál sakkban tartani engem, harcolni velem, irányítani engem, mégpedig épp azért, mert te vagy bezárva e keretek közé, máskülönben erre semmi szükséged nem lenne. Te vagy a kiszolgáltatott, te nem tudsz mozdulni e falakon túl, nem én. Hiszen ha te is úgy gondolkodnál, mint én, hogy mi félnivalód lehet: ugyan, minek akarnál te tőlem bármit is? Miért kapaszkodnál belém, hogy belőlem táplálkozz? Mert ugye, minden földi hatalom alapja ez, ezt nem nehéz belátni.

Nos, én így gondolkodom a földi hatalmakkal szemben. Nem nekem van félnivalóm, hanem nekik, mert ők akarnak felettem hatalmat gyakorolni, ergo ha jó pontból nézzük, ők vannak kiszolgáltatva nekem, és nem fordítva. Én megvagyok nélkülük, ám nekik én kellek ahhoz, hogy létezzenek, különben nem akarnának felettem hatalmat gyakorolni. S ez vonatkozhat a szomszéd Piroskára ugyanúgy, mint a nagy áramszolgáltatóra. És ez természetesen nem jelenti azt, hogy én semmitől sem félek, mert ez így egyáltalán nem igaz. Csak képes vagyok a félelmem tárgyán túllátni, és a fókuszomat végig ott tartani.

Gondolj csak az inkvizítorokra! Foggal-körömmel védték a maguk igazát – merthogy nem voltak benne olyan biztosak. Nekik egy egész apparátust kellett mozgósítani ahhoz, hogy ezt a rozoga, ellentmondásos, vad és hatalomvágyó hitet valahogy fent tudják tartani. Nekik védeni kellett az egyház határait, így van? Pont, mint egy országhatárt. És most gondolj Jeanne d’Arcra! Ő nem félt. Nem féltette a bőrét, nem félt a kínzásoktól, a szenvedéstől, sem a máglyahaláltól. Ez persze nyilván nem jelenti azt, hogy neki semmi sem fájt, ő sosem sírt, nem szenvedett és nem rettegett a pillanatnyi kíntól. Ám ő képes volt arra nagyban, mint amire én kicsiben, hogy azt mondja az inkvizítorainak, amit én a szentendrei szomszédomnak: most összepakolok, és távozom innen. És szabad leszek tőled, míg te továbbra is be leszel zárva az egyszemélyes tébolydádba, abba a magánzárkába, ami lám, annyira szűknek bizonyul, hogy ennyire kell kaparnod a falait. Nekem te örök emlék maradsz arról, hogy milyen volt e falak közt lenni, de sem a bosszúság, sem a fájdalom, amit okoztál, ma már nincs velem, sőt hálás vagyok neked, mert most nagyon jó életem van. És én továbbra is én vagyok, létezem, nem szűntem meg attól, hogy kiléptem a hatókörödből. Csak addig tudtál gyötörni, amíg én magam megengedtem neked ezt, mert nem láttam még, hogy mindig, de tényleg mindig van hová lépnem. Na, ezt kell megérteni mindenkinek, mert amíg azt hiszed, nincs hová lépned, veled e gumiszobában mindenki azt csinál, amit nem szégyell, hisz csak annyit kell tennie, hogy a falhoz szorít, és le is győzött. De ha számodra nincs fal, akkor te győztél. Hiszen ő épp azt nem képes megtenni, hogy kilépjen a falakon túlra, mert számára ott az a fal, ő látja azt, máskülönben nem akart volna téged nekinyomni! S ő bezárva marad, és majd a labirintusa legvégső falához érve meghal, aztán megint e falak közt találja magát, ahogy az az ezredes úr sem tudott a mai napig kilépni a honvédség keretei közül – ami nyilván őt is totálisan megköti, hiába tíz-, vagy százezredes –, ahonnan a barátom 15 éve könnyedén és szabadon eltávozott. Érthető?

Tehát még egyszer, ahogy a lányaimnak is elmondtam tegnap: senkinek ezen a földön nincs hatalma feletted. Azért nincs, mert az égvilágon semmi olyat nem tud veled tenni, ahonnan ne lenne neked tovább. Oké? Semmit. Mindig lesz hová lépned, és ezt te az adott helyzetben majd mindig azonnal meg is látod. Mozdulj és azonnal előtted terem az újabb utcakő. Tényleg mindig fogsz tudni hova lépni, még ha most a vetített falak azt hazudják, nem – de hidd el, ez akkor sem igaz. Ebben biztos lehetsz, tapasztalatból mondom. Minden fájdalom csak ideig-óráig érezhető, az a fájdalom, ami nem múlik el, az konkrétan erővel folyamatosan fenn van tartva. Ez főleg a lelki fájdalmak esetében igaz, ilyenkor vagy a lelkiismeret furdalás, vagy valami belső kényszer nem engedi a maga természetességében távozni az emberből a fájdalmat. A test fájdalma meg értelemszerűn véges, még a krónikus fájdalmak is hullámzóak, és nem tudnak a végtelenségig egy magas intenzitással fennmaradni, hisz a fizikai fájdalomnak funkciója van, az egy lámpa a műszerfalon, és ha nem javítod meg, ami miatt világít, egy idő után tutira leáll az egész motor. És akkor már a lámpa sem fog világítani.

Summa summarum, semmit nem tud veled senki tenni, amiből nem tudsz egy idő után valamerre kilépni. És ha ki tudsz, akkor a hatalma, hopp, volt-nincs: elpárolgott. Ahogy nem érvényes a svéd korona Tokióban, ahogy a hülye főnököd nekem nem parancsolhat, de még a kutyámnak sem, ahogy a dán Børge Madsen felett semmi, de semmi hatalma nincs az Apehnek, és ahogy az én lányomnak nem írhat az ellenőrzőjébe Szilvi néni intőt, mert itt nincs is olyan, hogy ellenőrző, meg intő. És mindez azért van, mert ez a világ véges épp amiatt, hogy befelé tagozódik országhatárokra, hivatalokra, fennhatóságokra, intézményekre és családi kötelékekre egy bonyolult labirintusszerű rácsszerkezetként, ahol minden kizárólag a rácshálózaton belül nyer értelmet. Ám ha te csupáncsak fejben és szívben kiléptél e rácsok közül, az olyan végtelen erővel ruház fel, ami mint egy láthatatlan pajzs körbevesz. És hidd el, igazából egyre kevesebben fognak arra vetemedni, hogy téged fenyegessenek, rángassanak, vagy csak megpróbáljanak kibillenteni az egyensúlyodból, netán kaparófának használjanak, hogy az égő, viszkető seggüket veled vakartassák meg. Légy erős, légy bátor, és tudd, itt ebben a játékban mindennek egy nap vége szakad. Úgyis mindent és mindenkit el fogsz veszíteni, ha akarod, ha nem, mert ami itt bent van, az itt van, és ebben a formában így kint nem létezik. Sok minden fájhat itt bent, ami kint nem tud, mert ott nincs hol fájjon, vagy ha fáj is, idővel átalakul valami mássá, ahogy nekem is az összekaristolt autóm feletti fájdalom ma már egyfajta bizonyossággá szilárdult a lényemben. Erőssé váltam azáltal, hogy emelt fővel, némán kibírtam, hogy nem hagytam magam lerángatni a sárba egy kis iszapbirkózásra, és hogy egy nap váratlanul megpattantam. Sosem felejtem el szegény Vera tekintetét, amikor meglátta a házunk előtt a nemzetközi fuvaroztató cég kamionját. Olyan képet festett, mint a teraszon kint hagyott fagylaltkehely. Többször „pattantam” így meg az életemben, mint ahány ujjam összesen van, számtalan emberről tudnék beszámolni, aki egy napon csak azt vette észre: jé, ez meg hová tűnt? És mire felocsúdott, én már árkon-bokron túl voltam. És erre a trükkre bármikor újra készen állok, és ezzel a kis írással ennek szerettem volna megmutatni a titkát. Sokan mondták ezek után a hátam mögött, hogy, ja, hát meglógni, az könnyű! Ez egy végtelenül ostoba és épp ezért vicces kijelentés a szememben. Egyrészt, én nem meglógtam, hanem csak odébbálltam, szerintem ez nagy különbség. Hisz minden ilyen helyen maradhattam volna, csak nem akartam, tehát nem menekülnöm kellett, mert épphogy nem üldöztek, hanem fogva tartottak. A másik meg, hogy igen, épp ezt mondom én is: tényleg nagyon könnyű. Vagy ez valami szent vállalás lenne, hogy hagyom magam bebörtönözni olyan rácsok közé, amiket én nem is látok? Nem egyszerűbb azt mondani, hogy igen, köszönöm kedves fegyőr a szép zárkát, majd némán és mozdulatlanul megvárni míg leszáll az este, csak hogy ne kelljen fölöslegesen árnyakkal hadakozni, aztán felállni a priccsről, leporolni magam és fütyörészve kisétálni a „börtönfalak” közül? Mert ez tényleg ennyire egyszerű, a titok a szakaszok feloldásában rejlik. Nincs olyan, hogy eddig, és onnan nincs tovább. Nincs olyan, hogy egyáltalán nem lehet. Nincs olyan, hogy mindig így van. Nincs olyan, ami mindenhol érvényes. Mindig mindent lehet, legfeljebb te most nem látod, hogyan, de ez a te korlátod, s nem a valóságodé. Nincs olyan, hogy egy helyzet örökké tart, mert ez teljes abszurditás. Tehát sem térben, sem időben nem lehetsz bezárva, hacsak te magad nem zárod be magad azzal, hogy nem vagy képes túllátni ezeken a szakaszokon. Akkor végtelenül ki vagy szolgáltatva mindennek és mindenkinek, ahogy a haver is ki van a kókler Józsinak, mert ha Józsi nem csinálja meg neki „ingyé” a mosógépet, akkor, jaj, nem lesz mosógép. Ugyan már, ne röhögtessen. Nekem nincs Józsim, akinek leköteleztem magam, és mégis van működő mosógépem. Ha Józsi nélkül nem megy, akkor én úgy vagyok vele, inkább ne menjen sehogy. De úgyis menni fog majd valahogy, ezt kell megérteni végre.

Viszonylag magányos vagyok, sőt, mondhatni nagyon az vagyok, mert kevés emberrel tudom megértetni magam, jobban fogalmazva, nem igazán találom most jelen pillanatban a földön a valódi szellemi társaimat, és fel is adtam a keresgélést, mert az egész nem igazán érdekel már. Néha rossz, igen, hogy nincs semmiféle társasági életem, nincsenek barátaim, és nem tudok egy jót beszélgetni senkivel. De pontosan tudom, ez csak most ilyen. Lesz ez máshogy is, és most inkább, pestiesen fogalmazva, kimaxolom az ebben a magányos időszakban rejlő lehetőségeket. És így vagyok a fizikai fájdalommal is, meg mindennel. Döbbenetesen rövid ez az élet, nem igazán számít semmi, ha jó léptékkel nézed. Akkor ez kb. olyan, mintha lenne egy hatalmas város, mondjuk akkora, mint Budapest, és ezen belül lenne a földön egy hangya. És egy kis hangyát nézve határoznánk meg a távolságokat. Hogy hány hangyányira van a Lánchídtól az IKEA. Ez így valóban nagyon soknak tűnik, de átváltva kilométerre, ha ezt, mondjuk, Európa léptékeihez mérjük, már semmiség. Svédország egy nagyon nagy ország, és én itt tapasztaltam meg, mennyire relatív még az olyan nagyon objektívnek hitt dolog is, mint a távolság. Mert itt 400 km, az tényleg nem számít nagy útnak, nem is készül neki az ember, olyan, mintha leruccannál a Velencei tóhoz Budapestről. Magyarországon meg egy hosszú utazásnak tűnt. És ugyanígy van ez az idővel is, hisz a két minőség összefügg. Az emberi élet nem egyéb, mint a kis hangya Budapesthez képest, ha most csak a létet körbevevő valóságot vesszük alapul. Kár ennyire rágörcsölni. Persze én is dühös vagyok, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretném, sírok, toporzékolok, dühöngök, halálosan ki tud borítani minden hivatali ügyintézés, sőt, néha egy sima internetes foglalás vagy vásárlás is, vagy ha falakba ütközöm, amit mások elém próbálnak vetíteni, de ezek csak ilyen gyorsan mozgó gomolyfelhők életem tágas egén. Még számomra is úgy tűnik néha, hogy mélyen érintenek az itteni dolgok, de ha kikaparom önmagamat a rászórt szintetikus limlomok és a nevetséges önsajnálat gusztustalan, nyálas mócsingjai alól, mindig oda lyukadok ki, hogy alapvetően ez az egész igazából egyáltalán nem számít. Ettől még próbálom vidáman, magas színvonalon, értelmesen, élmény gazdagon eltölteni itt a földön az időm, de tényleg csak úgy, mint egy hétvégét: örülök, ha kellemes, pihentető, harmonikus egy hétvége, változatos programokkal, de ha nem, az se baj, mert basszus, ez csak egy hülye hétvége, semmi több. Ez csak a lift, nincs fotel és koktélok, na bumm, jobb lenne, ha mindez lenne, de akkor majd leülök koktélozni az emeleti szalonban, addig meg csak kibírom valahogy állva, nem igaz? De egy kis liftfülkében nem fogok sem verekedni, sem pedig térden csúszni egy fotelért, vagy egy italért. Kivéve persze, ha a liftre hiszem azt, ez maga a szalon.

Na, ezt tudták a mártírok, és ezt tudja mindenki, aki már biztos abban, ezen a világon senkinek nincs semmiféle hatalma felette. És ettől még nyilván kifizeti a számláit, betartja a szabályokat és nem fekszik a metró szerelvény elé, csak egyszerűen és biztosan tudja magában, hogy épp kifele gyalogol egy alagútból, ahol a falra rögzített, elemmel mozgó rémek riogatják csupán. És épp ezért nem is lázad ellenük, mert ha ezt tenné, ezzel csak azt bizonyítaná, hisz a hatalmukban. Az a szabály, ha hatot dobok, kettőt lépek. Oké, miért is ne, hisz ez csak egy játék, nem? Kiabálni a hatos lépésemért nagyon ostoba dolog lenne, annak a jele, nem tudok erre az egészre játékként tekinteni. Komolyan játszom, nyerni akarok, beleélem magam, de akkor is csak egy játék, semmi több, nincs a kockának semmiféle hatalma felettem, csak amíg úgy döntök, folytatom a játékot. És nem félek kilépni a játékból, ez is micsoda butaság: ki fél felállni egy játéktábla elől? Csak az, akinek ezen túl nincs valósága, mert annyira belefeledkezett a táblás játékba, hogy megfeledkezett a szobában csücsülő emberről, és a kis zöld műanyagfigurának hiszi magát. Jaj, mi lesz a figurával a táblán túl, ha leütik, jaj, jaj! Semmi, mert a táblán túl a figura nem tud semmit csinálni, mozgás és életképtelen, ott csak kacat, szemét, vagy egy dobozba zárt játék egy kis eleme, ugyanúgy, ahogy a kocka. Gondolj abba bele, ha holnaptól mindenki visszanyerné az emlékezetét, aminek hiánya e földi lét kizárólagosságának falai közé köti, és látná, amit mutatni próbálok, hogy nem kell félni, mert tényleg van egy teljesen valóságos tovább, ahogy nekem is volt egy valóságos tovább Magyarországon túl, és a katona barátomnak is a katonaságon túl, mennyi földi hatalom maradna meg? Gondold csak alaposan végig: mindenki emlékszik a szobában lévő lényére a játéktábla felett. Nos, mit tudna elérni a kis dobókocka? Na ugye: hát épp ennyit ér ez a kis kocka így is, a Léthe vizének hatása alatt, ugyanis látszólagos hatalmának titka kizárólag a te földi amnéziádban, rövidlátásodban rejlik, s nem az ő végtelen erejében, ahogy veled elhitetni próbálja a szűk falai közé bezárva.

Remélem, egyre többen látjuk ezt meg, mert ha sokan gondolkodnának ekképpen, ez a világ ezerszer élhetőbb hely lenne, ez nem is kétséges. Senki nem tudná ugyanis sakkban tartani a másikat, és idővel talán nem is vágyna ilyesmire, mert csak az tesz ilyet, aki fél. De mi nem félünk, mert pontosan tudjuk: ezen a földön senkinek semmiféle hatalma nincs felettünk. Aki nem hiszi, járjon bátran csak utána, és ha végigjárja rendesen az utat, és nem áll meg félúton egy látszólagos falnak szorítva, majd rájön: de hisz valóban, minden labirintust az őt önmagába záró, legkülső falai tartanak csak életben. Mert ha ezek sorra eltűnnek, azonnal megszűnik maga az egész útvesztő. Tulajdonképpen nem is kell belőle kijönni, csak minderre egy pontból rálátni, és meg is oldódott a nagy rejtély: hogyan tudok valahonnan kijutni, aminek az ajtaja csak kívülről nyitható. Hát így, hogy rájössz: nincs is semmiféle ajtó, merthogy nem volt fal sem, amiben az lehetett volna.

(LD)