Zárt próba

– ócska kis komédia három felvonásban –

Miután a rendező kiosztotta a szerepeket, pár hónap múlva meghirdette az első olvasópróba időpontját. A színészek fáradtan érkeztek, mert valami oknál fogva a próba reggel hatkor kezdődött. A nap szinte még fel sem kelt az égen, és a párás, hűvös félhomályban szótlanul szállingóztak az álmos szereplők a hatalmas főbejárat felé. Az épület komornak és valahogy túlságosan fenyegetőnek tűnt ebben a különös megvilágításban. Bent némán biccentettek, netán pár szóval üdvözölték egymást, de valahogy egyikőjüknek sem volt ínyére a sok beszéd. Miután elhelyezkedtek a színpadon álló hosszú asztal körül, befutott a direktor is. Egy ősz, elegáns úriember volt, aki láthatóan pontosan tudta, mit akar, olyasféle ember benyomását keltette, mint akit nem lehet kibillenteni az egyensúlyából.
– Hát jó reggelt, jó reggelt! – kiáltotta vidáman az ásítozó, kókadt társaság felé. – Örülök, hogy, ahogy látom, mindenki időben megérkezett.
– Kicsit túl korai ez a próba – jegyezte meg egy vézna kis alak az asztal egyik végén –, máskor valami emberibb időpontot is kitalálhatnál.
– Barátom, sajnálom, de a szabály, az szabály, akkor kell kezdenünk, amikor kezdés van.
A direktor nem ment fel a színpadra a többiek közé, hanem leült a nézőtér második sorának középső székére, ahol meggyújtott egy pici, zöld, székre szerelhető lámpát. Kabátját, táskáját hanyagul a mellette lévő ülésre fektette, nyakában hagyva tűzvörös sálját.
– Nos, akkor talán kezdhetnénk is, csapjunk rögtön a lovak közé, s induljunk ki abból, hogy mindenki olvasta a darabot, mi több, kívülről betéve fújja azt, és azzal is tisztában van, hogy mit képvisel a szerepe ebben a drámaműben. Egyet tudunk ezzel érteni?
Az asztaltársaság dermedten ült az asztal körül, senki nem szólt egy szót sem.
– Remek, remek, akkor vágjunk is bele! – a rendező láthatóan nagyon elemében volt e korai időpont ellenére is, vagy tán épp ezért, ki tudja. – Abból indulunk ki, a drámai konfliktust az a helyzet okozza, hogy a darabban szereplők nem tudják, hogy egy darab szereplői, és aztán ebből bontakozik ki minden, ami az események megállíthatatlan láncolatát hordozza.
– Már megbocsáss – szólalt meg ekkor egy meglepően kellemes külsejű nő –, én ebben a darabban semmi ilyesmit nem olvastam.
– Nem, szerintem sem erről szól – replikázott egy bozontos külsejű alak, aki leginkább valamiféle torzonborz medvére hasonlított –, ez a darab egy buta kis komédia, nincs benne szó semmi olyasmiről, hogy a szereplők egy darab szereplői.
– Nincs? – nyúlt most a rendező a fekete bőrtáskája után, és kihúzott belőle egy kéziratköteget, ami annyira szamárfüles, gyűrött és viseletes volt, ahogy az embernek az volt a benyomása, ezt már vagy ezerszer átlapozták, mégpedig haszontalan óvodások. – Pedig ez eléggé nyilvánvaló. Jó, akkor arra kérek mindenkit, hogy lapozzon a darab 46. oldalára!
Az asztal körül mozgolódás, mormogás, duruzsolás és fészkelődés támadt. Táskákban kotorásztak, lapozgattak, hangosan köhécseltek, megcsikordult pár székláb, valahogy hirtelen élettel telt meg az eddig álmosan statikus színpadkép. A direktor elégedetten mosolygott, és kezében a kinyitott kézirattal, melyet lazán ölében tartott, huncut tekintettel vizsgálta az egybegyűlteket.
– Megvagyunk? – kérdezte kis idő múlva.
A kollégák elcsendesültek.
– Nagyszerű, akkor arra kérem a mi szépségünket, akit ugye a darabban Pirosnak hívnak, hogy kezdje el olvasni a szövegét! Mellesleg itt jegyzem meg, hogy a műben különös jelentősége van annak, hogy a szereplőket színek és számok jelzik, neveik nemhogy beszédesek, hanem mélyen kifejezőek, ha szabad így fogalmaznom. És ha megengeditek, mostantól a próbák alatt én kizárólag a színpadi neveiteken szólítalak titeket, tehát Géza, ha nem haragszol, itt, e négy fal között most egy kis időre Szürkévé válsz.
Egy cingár alak felnézett a papírjából, és mikor megszólalt, hangja némi sértettségről árulkodott:
– Hogyne, hogyne, a kérdés már csak az, akkor mi hogyan szólítsunk téged e négy fal között!
– Nagyon jó – nevetett fel a rendező –, okos ötlet, csak hogy ki ne essünk a szerepünkből! Egyetlen szám nem szerepel a darabban, s ez pedig a nulla. Nevezzetek tehát bátran Zérónak!
– Zéró, ez jó, hehe – vihogott egy nagyon fiatal, kissé pattanásos fiú, tán még egyetemista lehetett –, Zéró, ezt még én is elfogadnám.
– Igen ám, de te Zöld vagy, bár ami azt illeti, ez is Z-vel kezdődik, szóval mi rokonok is lehetnénk akár – kacsintott a rendező –, legalábbis névrokonok. Nos, akkor kezdjük! Piros, kérlek, kezdd el!
Egy gyönyörű, fiatal nő húzta ekkor kissé hátrébb a székét az asztaltól. Hosszú haja érdekesen mézszínű volt, kicsit metálos ragyogásban, szeme zöld, mint egy mély, hűs hegyi tó, arca arányos, mozdulatai valamiféle öntudatlan nemességről árulkodtak.
– Honnan olvassam, az előző oldal utolsó mondatától, a Jézusom-tól, vagy innen a jövök már-tól?
– Jöhet a jövök már – mosolygott a rendező szinte áhítattal nézve erre a szépségre.
– Rendben.
A nő várt egy kicsit, aztán színpadi hangon olvasni kezdett:
– Jövök már, csak felveszem a nadrágom!
Ekkor egy szintén nagyon tetszetős külsővel megáldott, dús, fekete hajú férfi szólalt meg, aki fekete farmert és fekete pólót viselt:
– Minek az a nadrág, édes, gyere inkább úgy, ahogy vagy!
– Állj! – szólalt meg ekkor a rendező. – Most itt álljunk meg. Van-e valaki, aki észrevett valami furcsát itt ebben a kis párbeszédben?
– Ne haragudj, Ottó, de ez nem is volt a teljes párbeszéd, ebből így semmit nem tudunk megállapítani.
– Kedves, Drapp, már ha megengeded, de figyelmeztetnem kell téged, hogy a nevem Zéró.
– Jézusom – sóhajtott fel az imént megszólaló, végtelenül sápadt férfi –, ez végig ilyen hülyéskedés lesz?
– Már miért lenne hülyéskedés? – felelt a rendező. – Ha Sztanyiszlavszkijnak meglehettek a maga módszerei, amik mellesleg értelmetlenek és eredménytelenek voltak, ha egy pontból, mégpedig egy jó pontból tekintünk rájuk, miért ne lehetnének meg az enyémek is? Én csak annyit kértem, a próbafolyamatok alatt ne essünk ki a szerepünkből! És ehhez segítségül hívjuk a darab megnevezéseit, és hogy én magam is a darab szerves részét képezhessem, segítvén titeket a beleélésben, a nevem a próbák alatt Zéró. Meg fogod szokni, hidd el, kevesebb idődbe telik, mintsem gondolnád. Aztán a végén már úgy fogsz ragaszkodni hozzá, hogy személyes sértésnek veszed, ha nem a neveden szólítanak.
A rendező hátrafordult, felnézett valahová a páholyok felé, és kacsintott.
– Ugye, barátom? Sokkal kevesebb időbe telik megszokni valami teljesen abszurd értelmetlenséget, mintsem gondoltad volna! Igen, téged kérdezlek, téged, aki ott megbújsz most a díszpáholy félhomályában, téged, aki bár azt hiszed, kívül vagy valamin, de idővel majd meglátod, jobban benne vagy, mint szeretnéd!
Visszafordult a színpad felé.
– Nos, tehát, ki az, aki megfejtette e párbeszéd lényegét?
Kínos csend telepedett az asztaltársaságra.
– Fekete, neked van ötleted?
– Most mit kérdezel? – nézett le a rendezőre a hihetetlenül jóképű színész, aki az iménti párbeszédben közreműködött.
– Hogy látod-e ebben a kis részletben, ami a darab lényege: hogy a szereplők drámáját az okozza, hogy nem tudják, egy darabban játszanak egy szerepet!
– Öö – nézett le zavartan a kéziratra a férfi – végtére is, igen, ha így nézzük, mondasz valamit.
– No és mi az, amit mondok? – kérdezett vissza a direktor.
– Hogy igen, a nadrág, mert amikor azt mondom, hogy gyere úgy, ahogy vagy, akkor nyilván nem Annára utalok ezzel, hanem Pirosra, szóval talán itt.
– Nincs Anna többé! – kiáltotta el magát olyan hangon a rendező, hogy a szereplőkben megfagyott a vér. – Hol van itt bármiféle Anna, hát kiről beszélsz te?
– Jó, jó, igen, szóval Piros.
– Na jó, látom, nem érted. Akkor most lapozzunk a 66. oldalra, talán ott meglátjátok, amit mutatok! Fekete, Barna és Kék, halljam a dialógust!
A színészek zavartan egymásra pislantottak, a szép nő felhúzta a vállát, a másik, az idősebb, de szintén nagyon kellemes külsejű, Mályva szerepét játszó, vágott egy grimaszt. De azért odalapoztak, arra az oldalra, amit a rendező kért.
– Láttalak vele, ott tegnap a ligetben a fák árnyékában! – szólalt meg a Barna névre hallgató torzonborz alak. – Láttalak, ne is tagadd!
– De hisz az nem lehettem én – tiltakozott a szép férfi, akinek Fekete szerepe jutott a darabban –, hidd már el, hogy én akkor épp a repülőn ültem!
– Elég legyen – kiáltott Kék, egy duci kis ember, akinek az arca kerek volt s aszimmetrikus, miközben fanyar és hűvös vonásai valahogy mégis vonzóvá tették – minek ez a civakodás? Hát nem elég nektek, hogy meghalt? Nem azzal kéne foglalkoznunk, mi tévők legyünk ahelyett, hogy egymást marnánk?
– No de épp ezért halt meg, mert ez a gazfickó azt mondta, hogy telefonál, most meg letagadja!
– Jó, elég! – rikkantott vidáman a rendező. – Nos, várom a megoldásokat.
Az asztalt a tanácstalanság szürke fellege lepte be. Motoszkálás, sutyorgás, fészkelődés hallatszott a nézőtéren a színpad felől.
– Ne haragudj, de ennek semmi értelme – szólalt meg Türkiz, egy fiús külsejű nő. – Ez a darab egy kis könnyű útszéli komédia, nincs igazából túl sok jelentése azon túl, hogy szórakoztat, nem?
– Nem, nem – csóválta a fejét a rendező. – Nem, sajnálom, de rosszul látod. Az iménti párbeszéd meg kellett hogy győzzön arról, ez a darab nagyon mély, és a jelentése annyira strukturált, hogy örülhetünk, ha csak a felét láthatóvá tudjuk tenni a rétegeknek ebben a három, röpke kis felvonásban. Nos, tehát, nem látjátok. Akkor most szünetet rendelek el, és arra kérlek titeket, egyetek, igyatok, kicsit sétáljatok, aztán negyed óra múlva folytatjuk. Kérlek, ne essetek ki a szerepetekből, és próbáljatok rájönni arra, hogy miért mondom azt, amit mondok: a darab arról szól, hogy a szereplők nem veszik észre, szereplők egy darabban. Köszönöm, srácok, fél nyolckor mindenki legyen ismét a helyén!
S ezzel kiment a színházteremből, kabátját, táskáját és a kéziratot a széken hagyva.

A színészek tanácstalanul üldögéltek a székeiken, mint akiket valami erő ott tart a helyükön. Aztán a jóképű, Fekete szerepét magán viselő színész megtörte a dermedtséget és határozott mozdulattal felállt.
– Szerintem egy kávé most mindannyiunkra ráfér.
A többiek szinte alig reagáltak, csupán egy hórihorgas figura, akire a darabban Kilenc szerepe jutott, állt fel szintén, de nem Feketére nézett, hanem a többiekre.
– Furcsa nekem, ami itt folyik – mondta gondterhelten. – Eleve ez a korai kezdés, és Ottó is olyan különösnek tűnt, nem gondoljátok? Már maga ez a darabválasztás, ez a, hogy is fogalmazzak, vacak kis bohózat nem méltó a társulatunkhoz, amiben annyi a szereplő, hogy az már követhetetlen, főleg ezekkel az ostoba számokkal és színekkel, olyan zavaros és kusza az eseménysor, a párbeszédek alig élnek, egyáltalán ki ez a szerzőcske, ez a magát Zéiksz-nek nevező, ki tudja, honnan való nyikhaj? Nyilván Ottó valami haverja.
– Zéró – javította ki ekkor egy idősebb, kissé hajlott hátú nő, Lila szerepe a darabban. – Azt kérte, nevezzük Zérónak.
– Na, jó – legyintett Kilences –, hagyjuk, látom, itt páran szintén becsavarodtak. Igazad van, igyunk egy kávét!
És baráti gesztussal átölelte a jóképű színész vállát. Az azonban nem mozdult, hanem csípőre tett kézzel az asztaltársaság felé fordult.
– Te, ennek igaza van! Három, lapozz a második felvonás elejére!
Egy bajuszos férfi izgatottan lapozni kezdett a szövegkönyvében.
– Megvan?
– Igen, igen, és már tudom is, mire gondolsz! – azzal fennhangon olvasni kezdett. – Kilenc (legyintve): Na jó, hagyjuk, látom, itt páran szintén becsavarodtak. Igazad van, igyunk egy kávét!
Minden szem a Kilenc szerepét alakító színészre meredt.
– Tényleg …, ez ugyanaz…, ez nagyon durva…, atyám – mormolták páran.
– Szentég, ti teljesen megőrültetek – lépett el a jóképű kollégájától Kilenc. – Ha egy színdarabban az a mondat szerepel, hogy no, akkor mehetünk is, és ezt mondod másnap a feleségednek, akkor ennek van bármi jelentősége? Van annak bármi jelentősége, hogy valami hasonlít valamihez, amiből fakad?
– Jól mondod – állt fel a székéből Négy, egy meglehetősen kövér asszonyság –, épp ez a lényeg! Zéró erre akarta felhívni a figyelmünket, hogy az életből kell a figurákat kölcsönöznünk.
– No de melyikből? – kérdezte most Fekete, miközben Pirost nézte. – Melyik az a világ, amelyikből táplálkozni tudunk?
– Na látjátok, ezért utálom ezt a darabot – vette fel az asztalról a szövegkönyvét Kilenc is, és kikeresett belőle egy részt –, mert tele van ilyen, és ehhez hasonló, életidegen párbeszédekkel! Vegyük például ezt: igen, itt is van. Már meg is találtam. Ugyanolyan esetlen mondat, mint a többi, nem kapcsolódik semmihez és a cselekményt sem viszi előrébb.
Több színész is lapozni kezdett a kéziratában. Az Ötöt alakító, bumfordi figura azonban felállt, és Kilencre bámult.
– Mi az, nem tetszik a szövegem? Merthogy ezt én mondom, pajtikám, és jó okkal teszem ezt. Mégpedig azzal az okkal, hogy rávegyelek téged, hogy megismételd, amit mondok, hogy végre megértsd azzal az oktondi fejeddel, hogy igenis ennek a darabnak van jelentése, mégpedig nagyon is komoly jelentése, pontosan, ahogy Zéró mondta!
– Gyerekek, mi lesz azzal a kávéval? – kérdezte széles mozdulatokkal Barna. – Fekete ígért nekünk egy finom feketét!
– Sajnos egyedül nem tudok ennyi csészét idehozni, szükségem lesz egy kis segítségre – és itt feltűnően Pirosra nézett. Az felpattant a székéből, és kissé teátrális mozdulatokkal a férfihez sietett.
– Én szívesen segítek!
Hirtelen hangos kopogás hallatszott a kongó épület tetején.
– Esni kezdett – állapította meg Nyolc. – Micsoda zuhé, uram atyám!
– Az nem jó – mondta Fekete –, ilyen korán csak hátulról, az udvar felől tudunk bemenni a konyhába.
– Nem gond, felkapok egy nadrágot és van esőkabátom is – mondta Piros és egy paraván mögé sietett.
– Mindjárt fél nyolc, ez megöl minket, ha addigra nem érünk vissza. Siess, édes, a gyomrom kávéra éhes!
– Jézusom, micsoda fahumor! Jövök már, csak felveszem a nadrágom!
– Minek az a nadrág, édes, gyere inkább úgy, ahogy vagy! Legalább nem lesz vizes a ruhád, itt majd megszáradsz, jó meleg van.
Hirtelen mindenki elhallgatott. Elült a motozás, a sustorgás, a színészek döbbenten tekintettek egymásra.
– Azt a nemjóját – szólalt meg kisvártatva Hat. – Baszki, mi tényleg ugyanazt mondjuk.
Piros is kibújt a paraván mögül.
– Ez tényleg durva – nézett Feketére, miközben a nadrágját gombolta –, ez hogy a fenébe alakult így?
– Van ilyen – sóhajtott Sárga –, a nagyapámmal is történt egyszer ilyesmi, ugyanazt a hülyeséget mondtuk egymástól függetlenül a lányomnak egy órán belül, van ilyen.
– Na jó, kávéra már nem lesz idő – sóhajtott Fekete –, pár perc múlva fél.
– Akkor üljünk vissza – indítványozta Kilenc –, és várjuk meg a rendező urat, talán ő elmondja, mi a fészkes fene folyik itt valójában.
Leültek. Valahogy szokatlanul baljós légkör telepedett rájuk, kint szakadt az eső, s ők nem igazán értették, mit is jelentsen mindaz, ami ezen a mai próbán eddig történt. Hirtelen zihálás törte meg a csendet, s az asztal legvégén egy nagyon öreg, fehér ingbe bújtatott, ősz szakállas színész furcsán kapkodva vette a levegőt.
– Rosszul vagy? – fordult felé Okker, ám az öreg nem válaszolt, arca vörösbe fordult, majd lila színt öltött, aztán hangosan fújtatott párat és leborult a székről, mint egy odapakolt, megtömött szennyeszsák.
– Jézusom, azonnal hívjátok a mentőket! – ugrott a férfihez Piros. A színészek közül több a telefonja után nyúlt.
– Basszus, nincs térerő – állt fel hirtelen Nyolc –, ki kell mennünk, hogy segítséget hívhassunk!
– Hogyhogy nincs térerő – forgatta a fejét Sárga –, itt mindig van térerő.
– Hát most nincs – válaszolt Kilenc.
– Nincs pulzusa! – kiáltotta Piros, s erre többen a fekvő öreg köré sereglettek.
– Hékás, ne álljátok körbe, nem kap levegőt! – kiabált Szürke.
– Mert már nem vesz levegőt, ezért nem is kap – felelte Zöld nyeglén.
– Hívtátok a mentőt? – kérdezte Kék aggodalmasan a kezét tördelve.
– Mondtam, hogy nincs térerő – kiabált valaki a megzavarodott tömegből.
– Hát akkor menjetek ki telefonálni!
– Hova ki, mit jelentsen az, hogy ki?
– Hát oda, ahol van térerő!
– Az itt bent szokott lenni.
– Szokott, de most nincs, ne szórakozzatok, akkor kimegyek én.
Azonban senki sem mozdult.
– Hol van Ottó, elmúlt már fél nyolc!
– Zéro. Azt kérte, nevezzük a nevén.
– Ez nem a neve, ez valami ócska vicc, ahogy ez az egész darab is az!
– Jézusom, meghalt az öreg és ti veszekedtek? Hívtátok már a mentőket?
– Nem tudom, valaki azt mondta, hívja.
– Na jó, akkor hívom én, kimegyek és hívom – indult el Kék.
– Nem ezt mondtad az előbb is? – kérdezte Barna.
– Én ugyan nem.
– De, épp te mondtad, ne szórakozzatok, akkor kimegyek én.
– Én ilyet nem mondtam.
– De, pontosan ezt mondtad, ezelőtt pár másodperccel.
– Nem mondhattam ezt, hisz azt Fekete mondta.
– Nem, ő nem mondhatta. Ő Pirost ölelgette, ahogy mindig.
– Ne haragudj, de mit jelent az, hogy ahogy mindig? – Fekete egy látványos lépést tett Barna felé.
– Miért, nem a szeretője vagy?
– Már hogy lennék a szeretője, én nős vagyok, nem is értem, miről beszélsz!
– Tegnap is vele enyelegtél.
– Tegnap én még javában Rómában voltam, szóval tutira keversz engem valakivel.
– Láttalak vele, ott, tegnap, a ligetben a fák árnyékában! Láttalak, ne is tagadd!
– De hisz az nem én voltam – tiltakozott a szép férfi – hidd már el, hogy én akkor épp a repülőn ültem!
– Elég legyen – kiáltott Kék – minek ez a civakodás? Hát nem elég nektek, hogy meghalt? Nem azzal kéne foglalkoznunk, mi tévők legyünk ahelyett, hogy egymást marnánk?
– No de épp ezért halt meg, mert ez a gazfickó azt mondta, hogy telefonál, most meg letagadja!
– Jó, elég, igazán nagyszerű, hogy elkezdtétek nélkülem! – rikkantott vidáman a rendező, aki ebben a pillanatban lépett be a nézőtérre, kezében egy kávéscsészével. – Ez jobb, mint reméltem.
A színészek döbbenten néztek rá.
– Az öreg ledőlt a székről és meghalt – suttogta Piros. – Itt a kezeim közt, és még mentőt se hívtunk.
– Összeesett? – kérdezte a direktor a színpad széléhez sietve. – Na de mi történt? És hívtátok már a mentőket?
– Mondom, hogy nem, mert nincs térerő.
– Hogyhogy nincs térerő? – A rendező elővette a telefonját és ránézett. – No, mi a csuda, ez különös. Fekete, hívj mentőt, menj ki az épület elé, és azonnal hívd a 112-őt!
A férfi Pirosra nézett, aki épp megtörölte a szemét.
– Jó, jó, megyek – sóhajtotta, leugrott a színpadról és elindult a nézőtéri kijárat felé, ám az ajtó előtt megtorpant.
– Azonnal adjátok ide azt a kurva könyvet! – kiáltotta és visszarohant a színpadhoz. – Édes, add ide a szövegkönyvet!
Felnézett a lányra, aki riadtan a kéziratáért szaladt, és odavitte a férfinek. Az sebesen lapozni kezdett.
– Nem, ez lehetetlen – mondta és felnézett a döbbenten ácsorgó kollégáira. – Nem, ez csak valami vicc lehet.
Majd hangosan olvasni kezdett:
– Hirtelen zihálás töri meg a csendet, az asztal legvégén egy nagyon öreg színész furcsán kapkodva veszi a levegőt. Okker: Rosszul vagy? Fehér nem válaszol, hangosan fújtat egyet és leborul a székről. Piros: Jézusom, azonnal hívjátok a mentőket! Nyolc (feláll a székből): Basszus, nincs térerő! Ki kell mennünk, hogy segítséget hívhassunk! Sárga: Hogyhogy nincs térerő, itt mindig van térerő. Kilenc: Hát most nincs.
Fekete felnézett a papírból. Majd várt egy kicsit és folytatta az olvasást:
– Rendező (ebben a pillanatban lép be a nézőtérre, kezében egy kávéscsészével): Jó, elég, igazán nagyszerű, hogy elkezdtétek nélkülem! Ez jobb, mint reméltem.
Fekete kezéből kiesett a szövegkönyv. A direktor felé fordult.
– Ezt nem hiszem el, de hisz olvastam ezt a hülye darabot! Hogy a francba nem emlékeztem ezekre a mondatokra? Mi a szent szar folyik itt?
A színpadon fekvő öreghez lépett, és elkezdte rázni.
– Szóval szimulálsz te vén ripacs, szórakoztok itt velünk hajnalok hajnalán, azonnal állj fel! – ám a férfi nem mozdult.
– Te teljesen megőrültél? – rohant oda hozzá Hét. – Mit rángatod azt a szerencsétlent ahelyett, hogy mentőt hívnál?
– Halotthoz már nem kell mentő – könyökölt az asztalra Egy, aki eddig szinte mozdulatlanul és szótlanul figyelte mindazt, ami a színpadon történt.
– Nem mondhatod, hogy halott, amíg nem ért ki a mentő.
Fekete elindult a rendező felé, aki azóta már visszaült a székébe, s kávéját kortyolgatva a szövegkönyvet nézte.
– Mi ez az egész? Azonnal mondd meg, mi ez az egész!
– Színházi próba.
– Nem, te is tudod, mire gondolok, mi ez a trükközés a szöveggel, meg az öreggel, tudom, hogy valamiben mesterkedsz, azonnal mondd el, mi ez!
– Mint azt már említettem, egy színházi próba, ha nem tetszik, el is mehetsz.
– Helyes, pontosan ezt akarom, elmenni. Itt hagyni ezt az egész baromságot, mert most úgy látom, ennek semmi értelme. A darab csapnivaló, a kollégák meghülyültek, majdnem húszan vagyunk a színpadon, ez már szinte követhetetlenül sok, te valamiben láthatóan mesterkedsz, nem tetszik ez nekem. Szerintem találsz erre a nyálgúnár szerepre alkalmasabb színészt is nálam. Szóval, ha nem haragszol, én most mentem.
– Ezzel azt mondod, lerakod a szereped?
– Mit tudom én, mit mondok. Azt mondom, hogy hazamegyek, és nem veszek részt, igen, ennek a darabnak a munkálataiban.
– Rendben, senki nem állja az utadat, sőt, még csak haragudni sem fog ezért rád senki, így van?
A színészek a színpadon a nézőtér felé fordultak.
– Hogy most mi van – kérdezte Sárga. – Miért nem haragszunk?
– Hogy Fekete itt hagy minket. Nem játszik velünk tovább, nem vesz részt a próbákon, sem majd a darabban. Visszaadja a szerepét, jól mondom, Fekete?
– Ne nevezz Feketének, rosszul vagyok ettől az egész komédiától! Igen, így van. Van valaki, aki csatlakozna hozzám?
– Miben? – kérdezte félénken Kettő, egy nagyon fiatal, szeplős lány.
– Abban, hogy abbahagyjuk ezt a bohóckodást.
Ekkor Barna lépett a színpad elejére és lenézett a nézőtér felé.
– Ne haragudj, de hogy mered bohóckodásnak nevezni a munkánkat? Neked most mi a bajod tulajdonképpen, az, hogy nem hívtál mentőt? Az a bajod, hogy tudod, miattad halt meg Fehér?
– Jézusom – sóhajtott Fekete, és a kijárat felé indult.
– Várj – kiáltott ekkor Piros –, várj, veled megyek!
– Jó, álljunk meg egy pillanatra! – nézett fel a szövegkönyvből a rendező. Ugorjunk egy kicsit vissza oda, arra a pontra, ahol a rendező odasiet a színpad szélére a halott öreghez! Onnan nézzük át még egyszer, amikor azt mondja: Fekete, hívj mentőt, menj ki az épület elé, és azonnal hívd a 112-őt!
– Megáll az eszem – huppant le a leghátsó sor egyik székére Fekete. – Ti teljesen meg vagytok mind őrülve.
– Jó lesz, csak amikor kimondod, hogy őrülve, akkor kéne inkább leülnöd, nem? Úgy jobb a drámai hatás.
Fekete a kezébe temette az arcát. Néma csönd telepedett a kis színházteremre.
– Na, jó – állt fel a rendező –, tartsunk megint egy kis szünetet, addig én kihívom a mentőket onnan, ahol van térerő. Ha akartok, ti is menjetek ki, szellőztessétek ki a fejeteket, tartunk még egy rövidke, harmadik próbakört, aztán mára végeztünk is, mindenki otthon ebédelhet, ezt garantálom.
Azzal ismét otthagyva a cuccait, távozott a színházteremből, útközben barátilag megveregetve a még mindig magába roskadt Fekete vállát.

A kis kompánia csöndben álldogált vagy épp üldögélt, ki így, ki úgy a színpadon. Csak Fekete volt a nézőtéren. Lassan felemelkedett, végignézett a kollégáin, majd visszaslattyogott, és kezébe vette a színpad szélén heverő szövegkönyvet. Lapozgatott benne, majd félhangosan olvasni kezdett:
– Ne haragudj, de hogy mered bohóckodásnak nevezni a munkánkat? Neked most mi a bajod tulajdonképpen, az, hogy nem hívtál mentőt? … Nem értem, édes istenem, hát ez meg hogy lehet? – a darab legvégéhez lapozott. Némán olvasta a kézirat utolsó oldalát, majd beletúrt dús hajába, egy pillanatra behunyta a szemét, és szinte láthatatlanul elmosolyodott.
– És most mit csináljunk ezzel itt? – lépett az öreg élettelen teste mellé Kék. – Csak nem hagyhatjuk így itt?
– Azt mondta Zéró, hívja a mentőket. Azok majd megállapítják a halált, és hívnak egy hullaszállítót – közölte flegmán Zöld.
– Jaj, jaj, micsoda tragédia – siránkozott selypítve Négy. – Minden milyen baljós lett!
– Kimegyek cigizni, jön valaki? – kérdezte Kilenc.
– Én megyek, várj! – rikkantotta Hét, majd Szürkére nézett. – Nem jössz elszívni egy szálat?
– Á, nem, most nincs kedvem, még mindig esik.
Fekete kíváncsian felnézett Kilencre.
– Mi van? – nézett az vissza rá.
– Várom, hogy kimenj – felelte a fekete ruhába öltözött férfi.
– Mit vársz te azon, mit akarsz te tőlem?
– Semmit, csak várom, hogy kimenj.
– Jó, azt várhatod – erre Kilenc a székére huppant, és duzzogva összekulcsolta maga előtt a karját.
– Most akkor nem megyünk? – kérdezte félénken Hét.
Fekete rápillantott.
– De, menj csak, nagyon kellemes kint az idő, menj!
Hét tétovázott.
– Igen, igen, csak az öngyújtóm – és a kabátjához szaladt, majd hosszasan kotorászott annak zsebében. Mindeközben a színészek idegesen járkáltak, egymás közt duruzsoltak, volt, aki a földön elterülve csukott szemmel feküdt, mások az asztal lapjára hajtották a fejüket. Tanácstalanság, zavarodottság, és valami fenyegető hangulat lett úrrá a kis kompánián.
– Kilenc! – kiáltotta ekkor hirtelen Fekete. – Válaszolj! Ki vagy te valójában?
– Hogyhogy ki vagyok, mit értesz azon, hogy „ki vagy te valójában”?
– Azt, amit kérdeztem: ki a franc vagy te tulajdonképpen?
– Hogyhogy ki, hát én!
– No de ki az az én? Ez vagy, ez a Kilenc nevű figura?
– Dehogyis – mosolyodott el gúnyosan Kilenc –, nem, barátom, biztosíthatlak, én nem vagyok egy Kilenc nevű idétlen szerep egy iszonyú szar darabban, dehogy.
– Hát akkor ki vagy?
– Mintha nem tudnád – legyintett Kilenc. – Mondd meg, mit akarsz tőlem, és aztán hagyj nekem békét!
– Azt akarom, hogy mondd meg, ki vagy, de tudod, mit? Piros! – a gyönyörű nő a férfi felé fordult. – Te ki vagy, aranyom, meg tudnád nekem mondani?
– Nem értem a kérdést – lépett a színpad széléig a lány, majd lehuppant a koszos fapadlóra, lábát a nézőtér felé lóbálva. – Hogyhogy ki vagyok? Anna vagyok.
– Aha, szóval Anna vagy. Nem ismerős ez a mondat, kicsi szívem, hát nem emlékszel?
Piros elsápadt.
– Na, ugye, mondtam én. „Anna vagyok”, írja a darab. Mondja ezt Anna, akinek egyetlen önálló mondta sincs, értitek már?
A motozás elült. Mindenki Feketére figyelt.
– Megértettétek? Bármit mondunk, azt tartalmazza ez az ótvar darab! És mi észre sem vesszük, csak miután kimondtuk, hogy jé, tényleg, ez pont így szerepel a darabban. Sőt, amikor visszaolvastunk – így van Öt? –, nos, az is a darab része volt. Amit most mondok, az is. Ez valami iszonyatos.
– Jézus istenem! – sóhajtott Sárga, kezeit látványosan az ég felé emelve.
– Bizony – lapozgatott Nyolc a kéziratában –, pontosan így van: Jézus istenem, mondja Sárga, valóban, mert ez után jön az én szövegem, erre emlékszem, most jövök én! Ezzel tehát azt akarod mondani, mi semmit nem mondunk magunktól? No de ez hogy lehet?
– Úgy, hogy ez egy próba! – hallatszott valahonnan hátulról a rendező üde hangja. – És ti nagyon ügyesek vagytok, fiúk-lányok, lassan mehettek is haza! Már csak annyit kérek, hogy mielőtt kiesnétek a szerepetekből, üljetek vissza az asztal köré! A mentők hamarosan kiérkeznek és elszállítják szegény Fehért, aki nyilvánvalóan és véglegesen halott. Addig kérlek, Zöld, takard le azzal a terítővel!
Zöld idétlenül vihogva a színpad szélén álló zongorához ügetett, s egy foltos, mocskos abrosszal, ami gyűrötten a poros hangszeren hevert, hányaveti mozdulattal beterítette az öreget.
– Jó, és most üljetek le!
A színészek Fekete kivételével szót fogadtak.
– Mint azt mondtam, a drámai konfliktust az a helyzet okozza, hogy a darabban szereplők nem tudják, hogy egy darab szereplői előre megírt szövegekkel, és aztán ebből bontakozik ki minden, ami az események bolondos és bugyuta, ám megállíthatatlan láncolatát hordozza. Van-e valakinek ehhez hozzáfűznivalója?
A színészek döbbenten hallgattak.
– Nos, ha nincs, akkor most kicsit csavarunk a dolgon. Idáig, ugye, a néző azt látta, így van, kedvesem – fordult hátra a középső páholy felé a rendező, majd gyorsan visszafordulva a színészek felé folytatta –, hogy a színészek nem tudják leválasztani magukról a szerepeiket, mert ha akarják, ha nem, az körbeveszi őket, mint asztronautát a szkafander az űrben. Dühösen tépkedhetik – itt Feketére pillantott –, vagy némán és mozdulatlanul ellenállhatnak neki – most Egyre nézett, aki szinte észrevétlenül ült végig az egyik székben –, teljesen mindegy: hisz ezt is a szerep írja elő számukra. Mégpedig azért, mert egy próbán vagyunk egy színházépületben, ami valójában azonban egy előadás egy másik épületben. És hiába hiszitek azt, itt ti szabadon váltogathatjátok a szerepet és a színészt, nem, mert amint beléptek ennek az épületnek a belsejébe, a színész is csak egy szereppé válik! Ha nem hiszed, próbáld ki, arra kérlek, Kék, most vesd le Kéket magadról mint szerepet, és mutatkozz be nekünk a valódi neveden, felejtsd el, hogy egy próbán vagyunk, és mondd meg, ki vagy te valójában!
– Állj! – kiáltott Fekete. – Ne mondj semmit, csapda, ez is benne van a darabban, hát nem emlékszel?
Lázasan lapozni kezdett.
– Igen, itt van, asszongya: felejtsd el, hogy egy próbán vagyunk, és mondd meg, ki vagy te valójában! És mi van ide írva? Kék kimondja az őt alakító színész nevét! Itt van szó szerint leírva, tehát ha válaszolsz neki, csak tovább folytatod a hülye játékát!
– Helyes, nagyon helyes – nézett elismerően a direktor Feketére. – Okosabb vagy, mint hittem. No tehát, nincs menekvés, és tudjátok, miért? Miért áll fölöttetek ez a darab és miért nem ti uraljátok azt? Mert, még egyszer mondom, beléptetek ide. És már kilépni többé nem tudtok, mert bárhova mennétek, csak húznátok magatokkal ezt az egész színháztermet. Menjünk ki, indítványozza, Kilenc, így van? No de ha kimegy, és a mi kedves nézőnk ott fent a páholyban látja ezt, akkor mit lát? A darabot, barátaim, csakis a darabot, amiben Kilenc a díszletek közt kimegy a díszletutcára! Mert ez a színház maga is egy színpadon áll. Erre nem tudtatok rájönni, hogy amikor beléptetek ebbe a színházba, azt már egy színpadon tettétek. Nos, hol lehet kibújni Piros nevetségesen bárgyú szerepéből, hm, Anna drágám, tudod a választ: Annán keresztül szerinted vezet ki út oda, ahol ez a szép fiatalember már nem a titkos szeretőd, hanem a legitim társad? Nos, mit felelsz erre?
A gyönyörű nő szemébe könnyek szöktek.
– Ó, micsoda mennyei alakítás, ezt már szeretem! – a rendező hangja megváltozott, kissé démonikus hatású lett. – Így kell ezt, ezekkel a bájos kis könnycseppekkel, amikor a hősnő ráébred, hogy akire ráébredt, az is csak egy ócska színpadi koholmány, még hogy Anna, hát ki az az Anna, senki más, mint egy szerep a szerep alatt! És akkor, lám, el is értünk a dráma katarzisához, ahhoz a ponthoz, ahol a szereplők megértik, szerepük nem levehető, mert – és most figyeljetek –, az alatt nincs senki! Csak jelmezek végtelen sora. Minden jelmezletépés, ami alatt újabb látható alak található, puszta illúzió. És akkor jöhet a katarzis, angyalkám, megértetted végre, miről szólt ez a bugyuta kis városszéli bohózat? Megértetted, hogy rólad szól, arról, aki olyan öntelten üldögél a színpadi székében, mondván, hát igen, igen, itt ülök én, de én nem ez vagyok, én ennél sokkal több vagyok, én nem vagyok a kis Piros, én a nagy Anna vagyok! Bumm! A közönség hasát fogva kacag.
– Mert az a helyzet, édesem, hogy a közönség egy üres színpadot lát. Beült egy darabra, aminek a címe A Nagy Leleplezés. És azzal kezdődik a darab, hogy kijövök a színpadra én magam, egyedül, és azt mondom: üdvözlöm önöket, vagyok, aki vagyok, egy utazó társulat direktora. És a mai alkalommal nem teszek mást, mint bemutatom az én csodás színtársulatomat a maga valójában, szerepek és mindenféle jelmezek nélkül egy improvizatív darabban, melynek a címe Zárt próba! Íme, mondom, és ekkor a színpad felé mutatok. Itt van a mi főhősünk, a gyönyörűséges, minden női szívet megmelengető, hősszerelmes szerepeket eljátszó színészünk, aki mai darabunkban Fekete szerepét öltötte magára! A színpad, ahová mutatok, persze üres marad, csak sötétebb lesz a fény, ami a kopott deszkákat eddig bevilágította.
– Feketéről azt kell tudni, hogy ő azt hiszi, létezik, sőt, olyannyira meg van győződve a saját létéről, hogy ehhez társakat is kreált magának színekből és számokból, képzeljék, még szerelme is van, a bájos Piros! Ekkor a fény kissé vörösen felizzik, az üres színpad egy pontjára világítva. És tudják, mit mond ez a tündéri teremtés? Azt mondja itt nekünk a színpadon: én nem vagyok ám igazából Piros, mert én Anna vagyok, a színésznő! A közönség pár tagja ekkor halkan kuncog, kezdik érteni a tréfát.
– Most mit nevetnek, én Anna vagyok, nem vagyok Piros, Piros nem létezik, Anna az igazi létező, az a gyönyörű színésznő, aki a szerep mögött van! Mondom persze mindezt én, elváltoztatott, női hangon. Na, a közönség most már kezdi kapiskálni a darabot, egyre több felől hallatszik a kacagás. És így egymagam lejátszom nekik ezt a próbáról szóló komédiát, Fehér halálával és Kilenc akadékoskodásával. Higgyétek el, szem nem marad szárazon a nézőtéren! Kimegyek, kiáltja Fekete, én innen kimegyek! És a nézőtéren a lurkók már szakadnak a nevetéstől, merthogy ez egy gyerekdarab, még csak nem is valami komoly, felnőtteknek való mély dráma, ugyan, dehogy! Ez csak egy kisiskolásoknak szóló, szórakoztató életkép a kerületi iskola drámanapján. És hogy hol van ez az iskola, hol ülnek a lurkók, hol állok én, mint konferanszié? Az is egy újabb darab lenne csupán? Nos, ha erre a kérdésre válaszolni tudsz, már látod is a kijáratot.
– Mit mondasz? – fordult ekkor meg a rendező – hogy hogyan mondod, gyermekem? Te már tudod is a választ? Te, aki ott ülsz boldogan a páholyban, és azt hiszed, igen, igen, micsoda önáltatás, amit ezek a szereplők előadnak itt a színpadon, akik, lám, nincsenek is, de én már tudom a megoldást, hisz én már nem vagyok a színpadon! Biztos? Akkor te vajon ki vagy? Áhá, szóval te vagy a néző! Ezek szerint te lennél az egyik kisgyerek, aki hasát fogva nevetgél? Vagy netán maga az iskolaigazgató, aki a drámanapot szervezte? Nem, barátom, tévedsz. Nem vagy te semmiféle néző, amíg a színpadon lévő „színházépületben” vagy, ott, ahol ez a fiktív próba folyik! Nem, ehelyett te vagy a „néző” a „próbán”, akihez Zéró, a darabban szereplő direktor néha kiszól pajkosan. Te vagy az, akinek Piros, Kék és Hat eljátssza a próbán a szerepét. Te lehelsz életet e próbába azzal, hogy eljátszod nekik a nézőt, kezedben egy kis lámpával, amivel hol ide világítasz, hol oda. Ott ugrálsz te is a színpadon a kis figyelemlámpáddal, s hol Drappra figyelsz, hol Fehérre, hol Kettőre, néha meg Nyolcra. A színpadon lévő színházba is kellenek nézők, ez nem vitás, és ha a darab egy próbáról szól, akkor elrejtünk a páholyban egy titokzatos, láthatatlan nézőt, a rendező cinkostársát, akivel afféle exkluzív kapcsolatban áll a színészekhez képest. És ebben a Zárt próba című darabban végső soron én kölcsönzöm mindenkinek a hangom, ahogy elvékonyítva azt mondom, én vagyok Piros, aki valójában Anna, vagy jó dörmögősen megszólalok Barnaként: láttalak vele, ott, tegnap, a ligetben a fák árnyékában! Netán azt mondom: most a néző ott, a páholyban magában azt gondolja, ő, bizony, kívül van a darabon, ő nem egy szerep, mert ő maga a kiváltságos, a zárt próbán résztvevő Néző! A gyerekek önfeledten kacarásznak ezen, ugye, tudod? Mert te azt mondod, amikor újra megkérdezlek, szóval ki is vagy ott, akihez én most közvetlenül szólok? Hát én vagyok a díszpáholyban az a rangos néző, akinek ez az egész darab szól, ám aki kívül van ezen! Aki valódi, igazi, nem úgy, mint ezek a senkik ott a színpadon! Igen? Kérdem én, és ekkor kis mennydörgés következik, persze csak a drámai hatás fokozása végett, és a színpadon lévő nézőtér üres páholyában kigyullad egy lámpa. Na, a gyerekek most nevetnek csak igazán! Csak úgy zeng a nézőtér a hahotájuktól!
– Aztán én meghajolok, és azt kérdezem. Na, tudod-e már, hogyan kell kilépni egy színpadon lévő színházból anélkül, hogy az egész díszletet, páholyostul, utcástul, valamint az összes rád aggatott jelmezzel hurcolnád magaddal tovább a koszos deszkákon? Úgy kilépni a szerepből, hogy a gyerekek ne nevessenek az újabb színpadi maskarádon, hanem tátott szájjal bámuljanak: nahát, hogy ez micsoda fergeteges befejezés! Nos, Fekete, tudod a választ?
A rendező a színészre tekintett. Farkasszemet néztek egy darabig, aztán Fekete megfordult, nem szólt egy szót sem, csak felugrott a színpadra és elindult a színfalak felé. A teremben néma csend honolt. Hirtelen hatalmas mennydörgést törte meg a csendet, s egy lámpa váratlanul felkapcsolódott a díszpáholyban, miközben kialudtak a nézőtér oldallámpái, valamint a színpadot megvilágító fények, s a terem koromsötétbe burkolózott. A színpadon mindenki az egyetlen fényes pontra meredt, a páholyra, ami üresen tátongott. S mire visszanéztek a nézőtérre, nem látták már a kis zöld lámpa mellett a direktort, csak otthagyott hosszú kabátja, fekete táskája és a gyűrött, vastag kézirat tanúskodott róla, valaha valóban itt járt. És nem látták már a koromsötét, fekete színpadon Feketét sem: vagy beleveszett fekete jelmezével a sötétségbe, eggyé válva vele, vagy kiment időközben a díszletek mellé a folyosóra, netán itt sem volt soha igazán. Lehet, hogy neki végig a direktor kölcsönözte a hangját és csak a fekete kabátra hitték, ez egy társuk? Hiszen nem tűnhet csak úgy el senki a semmibe a színpadról, hogy még egy papucsot sem hagy hátra magából! Utólag már nem tudták ezt sehogy sem kibogozni, ám ennek a rejtélynek a drámája már egy másik darab története, hisz a Zárt próba mókás előadása a különös „társulat” előadásában A Nagy Leleplezés darab részeként, a gyerekek tapsvihara közepette véget ért. A függöny legördült, a színpadot, rajta a kis tákolt, stilizált színházépülettel, a munkások kitolták az iskolából az udvarra, és csak akkor lehetett látni, hogy a díszlet koromfekete hátoldalára valaki szanaszét színes foltokat és egytől kilencig a számokat furcsa összevisszaságban felmázolta egy hatalmas, zöld nulla közepébe. Ám azt, hogy vajon mindez mit jelent, már ebben a színházban nem volt senki, aki megfejthette volna.

(LD)