Vásárlással kapcsolatos kérdések: rewoland.info@gmail.com

Kaptár idézetek

„Jegyezd meg, semmi sem a tiéd ezen a világon, hanem a világgal egyetemben részesülsz annak anyagi és szellemi javaiban. Ezért ne akarj magadnak soha semmit, ne akard, hogy „neked” jó legyen! Arra törekedj, hogy a világodnak legyen meg mindaz, amire te magad vágysz. Éld meg magadban mindazt, amit megszerezni szeretnél, hozd elő magadból az adott minőséget, és add át a világnak a megvalósítás jogát. Légy belül gazdag, de hagyd, hogy a világ részesüljön a gazdagságodból, meglásd, te magad fogod ezt a legmaradéktalanabbul megélni. Légy belül szabad és nézd meg, ahogy világ is egyre inkább részesül a szabadságodból, s hidd el, te leszel a legszabadabb létező kerek e világon. Légy mindig a másik bőrében, éld meg az ő létét, éld meg a világodat egyben e sok-sok kis sejten keresztül. Játssz ezzel, tágítsd ki a tudatodat azzal, hogy már nem az egyénekre, hanem az egészre koncentrálsz! Tekints az egész világodra, arra az óriási valóságra, amit most egyben képes vagy belátni, mint önmagad hatalmas, valódi, térbeli és színes formájára, aminek árnyéka a most megélt emberi éned! Lásd meg benne az egységes entitást, és ne törődj egyes elemeivel, ahogy a tested sejtjeivel sem törődsz az egész szolgálatában, hiszen épp azzal támogatod ezeket a sejteket a leghatékonyabban, ha képviseled felettük azt az egységeszményt, aminek az érdekében tevékenykednek. És akkor meglátod, hogy a becsület egy értelmét vesztett fogalommá válik számodra, pontosabban egy olyasfajta valamivé, ami mindig arra figyelmeztet, hogy ott, ahol megjelenik, még nem teljes az egység, s neked kell e téren rendet tenned azzal, hogy az együttérzéseddel felemeled ezt a beteg részt az egység síkjára. Ez érthető? Bármikor, amikor utadba kerül a becsület fogalma mostantól, legyen az egy film, egy gondolat, egy konkrét emberi szituáció, azonnal vizsgáld meg, melyik egységes funkció hasadt szét? Miért nem pörög az érme, miért van egyik és másik oldal? Birtoklással kapcsolatos az a fogalom, aminek kapcsán felmerült a becsület? Igazság? Szabadság? Szerelem? Milyen fogalmat hasít ketté? És nézd meg magadban ezt a minőséget, te képes vagy egyben látni e tekintetben magad a világoddal? Képes vagy megélni a szabadságodat a világgal együtt? Nem annak ellenében, nem annak elemeivel szemben, hanem vele együtt? Képes vagy árnyékként meglátni a nagy test mozdulatát magadon? Érthető a feladat? És hidd el, ezzel a fogalommal, azaz a becsület kardjára támaszkodva hatalmas lépést teszel meg annak érdekében, hogy lesétálj a színpadról, megpörgesd ez érmét és feloldd a vagy fej – vagy írás állapotot. A színház az nézőtér és színpad egyben, s nem ez vagy az. A becsület egy valóban alapvető és eredendően meglévő állapotod, ami abból a tudásból származik, hogy nem vághatom le a madzag egyik végét anélkül, hogy ne az egész kötelet rövidíteném meg, hiába képzelem most magam a másik végére. A becsületérzés egy emlék, egy tudás, egy itt eltorzult balanszírozó eszme arról, hogy ez egyetlen egy érme, egyetlen kötél, a valóság és az én az egy. Csak egy van, nincs belőle több, nincs azon túl és abban benne, ez csak egy olyan „vanás”, ami megélhetővé vált a mozgás révén. De a mozgás csúcspontja a mozdulatlanság, magyarán ez csak illúzió, nemhogy a kötél két vége az, de még maga a kötél is. És ennek megélése és magasabb szintű megtapasztalása az az együttérzés, ami a becsület síkbeli formájának térbeli idomaként is tekinthető.

***

Érezz egy pillanatra a szívedben egy kis hálát! Ennek a hatalmas isteni érzésnek természetesen apró morzsáit tudod most csak felcsipegetni, de minden morzsa végső soron tudósít a kenyérről – ha kellően figyelmesen szemléled. Minden morzsa egy darabka kenyér, érdemes hát tenyerünkbe véve megvizsgálnunk! Érezd a hálát egy kicsit, és fogalmazd meg, mivel jár együtt ez a hála? Azzal, amire most azt mondod, hit, bár én jobb szeretem ezt tudásnak nevezni. Amikor hálát érzel, tudsz. Tudod azt, hogy a dolgok a helyükön vannak. Amikor hálát érzel, mindig te magad vagy az, aki valamit elfogad, befogad, ennélfogva a hála nem csupán egységesít, hanem téged egyfajta befogadói szerepbe helyez. A hála az adás helyett a befogadást részesíti előnyben, és ebben benne van – elsőre tán meglepő módon – az isteni természet lényege. Azt hiszitek, Isten ad, ahelyett, hogy felismernétek, hogy maga a mindenség csak befogad. Befogadja önmagába az életet, és azáltal képes azt fenntartani. Amikor adsz, önmagadból kinyúlsz, s tovább fokozod a töredezettséget. Amikor befogadsz, akkor épphogy egyesítesz, megszünteted a széttördeltséget. Ezért helyesebb az istenség fogalmát, ha már minden áron még mindig a felosztásra törekedtek, a női minőséggel párosítani, Isten legfőbb eltorzítása az volt, amikor azt mondtad rá, atyám. Hisz ő inkább édesanya, mint édesapa, mert nem ad, hanem elfogad. Ha adna, akkor kiszolgáltatott lennél, ám amikor elfogad, rabszolgából urasággá válsz. Mert aki ad, az el is tud venni, nem így van? Ezért mondtam, az igazi hála nem összetévesztendő a kiszolgáltatottságból fakadó lekötelezettség, elkötelezettség érzésével! Tehát aki ad, az el is vesz, és ő maga nem is érez soha hálát, hanem fölényes gőgöt, elégtételt, egyfajta megerősített éntudatot. No de Isten nem érez semmi ilyet. Mert amikor elfogadsz, amikor valamiért hálát érzel, akkor egy semleges állapotba kerülsz, elfogadod azt, amiről pontosan tudod, miután kaptad, nem is lehet soha igazán a tiéd. Azt hiszed, az isteni szint az az állapot, amikor a felduzzasztott én mindent birtokol. Nem, tévedsz, az isteni állapot az, amikor nincs én, aki bármit birtokolhatna, nincs semmi, amit magáénak tudhatna, nincs semmi, ami felé kinyúlhatna. Nevezhetjük akár nirvánának, mennyországnak, a mindenség egységének – kinek-kinek hite szerint. Egyszer majd úgyis levetkőződ a transzcendens szétosztottság igényét is, és rájössz, a mindenség sokféle leírása nem tagolja annak megéléséi köreit, csak árnyalja annak kifejezési módját. Csupán szinonima minden vallás arra, amire nincs egyetlen szó, de idővel ez a sok rokon értelmű kifelezés létrehozza a szót. Tehát Isten az a semmi, ami mindent magába fogad hálával.
Képzeld el azt az állapotot, amikor a hála érzése teljesen eltölti a lényed, hálás vagy mindenért, de mindenért, amit megtapasztalsz, látsz, érzel, tudsz és felfogsz! Fogd a tenyeredbe a morzsát és érzed meg, milyen erő és valós hatalom van ebben a szintén félreértelmezett fogalomba foglalt, hatalmas isteni érzésben! És hogy megérezd, miért a hála az a megélési mód, ami a leghívebben írja le az isteni szféra jellemzőjét, képzeld el a következőket! Nekiállsz festeni egy képet. Előveszed a festékeket, az ecseteket, vásznat feszítesz egy keretbe, és elgondolod, mit kívánsz arra rávinni, majd nekilátsz. S már miközben végzed a dolgod, átjár a hála érzése. Mire utalhat ez az érzés? Csakis a sikerült műre, nem? A munkafolyamat, az alkotás alatt érzett a hála a biztos és tökéletes befejezés tudásának megnyilvánulása a linearitás gyöngysorában. A hála a zsinór, amire e gyöngyöcskéket felfűzöd. Hálát csak akkor tudsz érezni, ha látod a véget. Hálát félelemmel együtt nem lehet érezni, igazi hálát nem. Remegő lábbal nem lehet térdepelni. A hála ugyanis ellazít. Megnyugtat, mert a biztos és tökéletes megoldásra helyezi a hangsúlyt.

***

Ha belegondolsz a feltámadás misztériumába, és megérted ennek mondanivalóját és valós jelentését, megérted, a feltámadás a hála érzését hintette el a földön, s nem a szeretetét. A feltámadásért hálát éreznek az emberek a szívükben, nem szeretetet. És ha ezt megérted, meglátod, hogy a halál miért illúzió. Ami azt illeti, a feltámadás nem valami delejes hókuszpókusz, se nem egyfajta ködös vallási allegória, hanem egy megélhető valóság. A feltámadás a halál megfordítását jelenti csupán, mint mikor a mozdony befut az állomásra, és anélkül hogy megfordulna, újra elindul a másik irányba. Csak az egyik oldaláról lecsatolják a szerelvényeket és átrakják a másik oldalra. Ami az eleje volt, az lett a vége, a modern mozdonyok ilyen kettős természetű szerkezetek, az elejük a végük, s a végük az elejük. Mi is ilyen kettős természetű létezők vagyunk, az életünk a nemlétünk által nyilvánulhat meg, és fordítva, s ezt meg is tudjuk mutatni akár. Ha van szállítmány, ahhoz képest meg lehet fordítani a mozdonyt, anélkül hogy el kéne emelni a sínről. Ti, emberek ugyanis nem tudtok egyelőre megfordulni ebben a mozdulatlanságban, mert még mindig magatokat forgatjátok ahelyett, hogy hagynátok, hogy csak a rakomány cseréljen helyet. Adni akartok, ahelyett, hogy elfogadnátok azt, amit kaptok. És azért akartok adni, mert cselekedni akartok, ami az irányítás egy módja csupán. Ám ha megtanulnátok elfogadni, lehet, az egótok egy kevés alázatra kényszerülne, csakhogy aztán idővel feloldódna, és ti egy magasabb szintre emelkednétek. Ám ehhez még be kell járnotok a szeretet tereit, meg kell tapasztalni az egységet, ami automatikusan vezet el a hála isteni érzéséhez, annak folyamatos létállapotként történő megéléséhez.

***

De hogy biztos megértsd ezt, mondok egy másik példát: mész az autóddal és elérsz egy pihenőhöz egy hosszú útszakasz után, a pihenő a századik kilométerkőnél van. A negyvenedik kőnél létezett ez a pihenőhely? Tegyük fel, ha te a negyvenedik kilométerkőnél letérsz az útról, és soha nem jutsz el a századik kőig, mondhatod azt, igenis, objektíve létezik a pihenő? Senkit nem ismersz, aki eljutott volna a százas kőig, és te sem jártál soha arra. Mert – tegyük fel ezt is a jobb érthetőség kedvéért – az út járhatatlan. Forró szurok fedi, és még légi járművel sem lehet fölé menni, mert olyan sűrű köd fedi a területet. Ám elméletileg ott van a pihenőhely. S erről ez esetben két módon szerezhetsz tudomást, vagy hallomásból, mert hallod, hogy valaki említ valami pihenőt a százas kőnél, vagy közvetlenül egy olyan embertől, aki maga már járt ott. Kérdem én, számodra ez így objektív tény lesz? És ha nem egy ember állítja, hanem egymillió, hogy van ott egy pihenő, neked mi lesz ebből objektív tény? Csupán csak az, hogy egymillió ember azt állítja, van ott egy pihenő. De a pihenő nem lesz az, ezt hidd el nekem. A gravitáció nem azért tény, mert az emberek egymástól függetlenül mind megtapasztalják – hiszen ilyen egyszerűen nincs is, mert hát mit jelent egymástól függetlenül megtapasztalni bármit, ami tebenned jelenik meg tapasztalatként, mondd? A gravitáció azért került a valóságépítményedbe építőelemként, mert te szubjektíve megtapasztalod, mellesleg ugyanígy azt is felismered, más is megtapasztalja a gravitációt, csakhogy így van ez mindennel. Azt is ugyanígy megtapasztalod, hogy vannak sárkányos mesék, és nem azért nem hiszel a sárkányok létében, mert mások is azt mondják, hogy nem láttak hétfejű szörnyet, hanem mert te nem láttál sárkányt. Hiszen ha csak egyet is látnál, hidd el nekem, bizonygathatná akár az egész világ, hogy sárkányok márpedig nincsenek, a te megélésedet nem tudná hétmilliárd ellenérv sem felülírni, hisz ez a hétmilliárd ellenérv is csak egyetlen tapasztalat számodra a sok közül.
Ezt meg kell így ahhoz értened, hogy meglásd, hogyan kapcsolódik mindez a hit kérdéséhez. Amíg arra akarod magad rávenni, higgyél valami láthatatlan dologban, épp ezzel tartod magadtól távol az adott dolgot, azaz azért nem tudod személyes empíriaként megélni, mert nem teszel különbséget épület és az azt hordozó tér között. Miben szoktak az embereknek hinni? Azokban a dolgokban, amiről azt gondolják, ez már az ő hatókörükön, empirikus tartományukon túl mutat. Ilyen butaság például a „halál utáni életbe” vetett hit is. Most ha megnézed ezt mindannak tükrében, amit eddig feltártam neked, látod már, miért ostobaság az ilyen típusú hit, és hogyan távolít el egy adott tudás megszerzésétől? A halál utáni élet, ami hasonlatos a mesében szereplő hétfejű sárkányhoz, a te mostani valóságodban, ahol ebben hinni lehet, nem egy textus a könyvben, hanem egy valóságos tartalom. Jobban mondva nem azt mondod, olvastam egy mesét a sárkányról, hanem elolvasod, majd azt mondod, hiszek a sárkányokban. Így megmondjam, mit teszel? Teljesen elzárod magad a mese megismerésének folyamatától. A mese ugyanis szimbólumrendszerekből építkező történet, aminek rétegjelentései vannak, amelyeket nem tudsz feltárni, ha megrekedsz a primer, felszínes jelentésbe vetett hitnél. A halál utáni élet – ennek, ha jól belegondolsz, amúgy sincs sok értelme –, egy olyan önellentmondás, amit ha el akarsz fogadni, azaz hinni próbálsz benne, épphogy eltávolít a mélyebb jelentések megtapasztalásától. Ha a sárkányt akarod megtapasztalni a mese elolvasása után, nem tudod megtapasztalni az általa szimbólumként hordozott minőséget sem, ami pedig karnyújtásnyira lenne tőled. Mindent egybevetve, ha hiszel a halál utáni életben, voltaképp épphogy távol tartod magad attól, hogy megéld, nincs halál. Ez ennyire egyszerű. A hit mindig megáll az elsődleges rétegnél, s nem engedi, hogy mélyebbre hatolj, mert azt mondja az újsághírt elolvasván: Kínában tiltakoztak az állatvédők. És itt megállsz. Merthogy azt mondod, a tény az, hogy tiltakoztak Kínában az állatvédők. De ezt te sosem fogod tudni, ebben csak hinni tudsz a hír alapján, hiszen te se nem vagy Kínában, se nem találkoztál épp ezért ottani tiltakozó állatvédőkkel sem. Ám, ha azt mondod, az a tény, hogy azt írja ez a lap, hogy Kínában tiltakoznak az állatvédők, mélyebb jelentést fedezhetsz fel, miközben kikerülöd a hit csapdáját. Nem utolsósorban így nagyon sokat megtudhatsz az adott lapról, mert azt mindenképpen megtudod, mit gondol most ez a lap és annak olvasóközönsége Kínáról, valamint megtudod azt is, hogy te mit gondolsz az állatkínzásról és a kínaiak viszonyulásáról a kérdéshez. Mert ezek a valós tények, és ezekkel jóval közelebb kerülsz magához az adott témához is, mint amikor csak egy kósza hírre alapozod a látszólagos tudásod. Megtudsz sok mindent így, amit, ha csak hiszel a hírben, nem tudhatsz meg. Aki csak hitre alapozza a tudását, sosem fog gondolkodni, nem jár be önálló utakat, és nem él át semmit, amit a hit nélkül könnyedén megtehetne. A halál utáni életbe vetett hit eltávolít a halál minőségének igazi megtapasztalásától, és ezzel bezár téged a játszótérre. Hinni csak akkor kell, amikor képtelen vagy a tudást empirikus úton megszerezni magadnak, aminek mindig csak és kizárólag az áttételek az okai. Noha közvetlen tapasztalást is tudnál azokról a dolgokról szerezni, amik által – feltéve, ha nem akarsz bennük hinni –, jóval többet megtudhatsz önmagadról és a valóságodról.

***

Nos, így vagy a mostani szemléletmódoddal is: kórosan beleköt az anyagba, miközben épp a megélhető anyagiságtól foszt meg, és egy olyan rendkívül nyomasztó és téged megnyomorító se kint, se bent állapotot hoz létre, ami aztán azt eredményezi, hogy képtelen vagy a dolgok lényegét azoknak igaz pontján megragadni. Tehát a te éned most csupáncsak egy lyuk ebben a tésztaszűrőben, ez az emberi éned és minden más, ami ehhez az énhez kötődik, még az a nagyobb „Én”-elképzelés is, amit oly betegesen táplálsz önmagadban. Azt hiszed, igen, az emberi énem csak egy kis porszem, no de ott van a nagy Én, az a magasabb nívójú entitás, amelyik már az isteni természetben részesül! Ugyan, a tésztaszűrő lyukának nagyszerű elképzelése önmagáról csak a még nagyobb semmi, a tésztaszűrőn túli levegő, s ha most a tésztaszűrőt abszolútnak tekintjük a példánkban, akkor láthatjuk is, ez a nézet a teljes megsemmisüléshez vezet a tésztaszűrőn túl. Bizony, az anyagba vetett hit annak tagadása által is megsemmisüléshez vezet, és bár kitekerve, de voltaképp ugyanolyan materiális világnézet, mint azt mondani, csak az anyag létezik. Így te sehová el nem jutsz, és soha meg nem tapasztalod, milyen az a konyhaszekrény, amiben a tésztaszűrő és a lábos csak egy tárgy a sok közül, nemhogy még azonosulni is tudnál az egész konyha tudatával – a házról, amelyben ez a konyha elhelyezkedik, már nem is beszélve. Te a semmi vagy, és hiába hiszed azt, bármi fölé emelkedtél az anyag tagadása által, épphogy nem, hanem még lejjebb süllyedtél, mert lassan elveszted a tésztaszűrő anyagi valóságát, és akkor csak a nagy üres levegő lesz osztályrészed, csak mert hittél az énben, mert mindent félreértve azt hitted, hogy te, illetve ennek az énnek egy nagyobb kiterjedése bármit is magában tud foglalni, vagy épphogy valaminek központjává tud válni. Nem, ez nincs így. És épp erről szól ennek a kaptárnak a felépítése – talán már az is dereng, hogy miért.”