Leszögezés

Két nyaralás közt félúton úgy gondoltam, megfogalmazok pár dolgot. Mindezt már többször megtettem, de most, mint ahogy egy zsák száját szorosan beköti az ember, megteszem még egyszer, utoljára. Száraz, szolgálati tartalom következik, ám számomra igen fontos mindezt ide leszögeznem.

1. Az a létező, akivel én dolgozom, és aki magát Adamusnak nevezi, nyilvánosan most általam kommunikál, azaz 2008 óta velem horgonyozza le a tanításait. Ezt úgy kell megértenie mindenkinek, ahogy mondom, s ezen semmit sem változtat az, hogy ki mit gondol arról, ennek hogyan kéne történnie, vagy szerinte hogy történik. Egy barátoddal elhatározod, feltérképeztek egy szigetet az ott lakók számára a következő módon: ő elszáll a sziget fölé egy helikopterrel, de előtte lerak téged az egyik bokornál, ahol te azonnal elveszted a fenti perspektívád. Végig összeköttetésben vagytok online. Ő segít neked fentről a tájékozódásban, miközben te lent a szandálodban bejárod a szigetet, és elkészítitek közösen annak mindent egybefoglaló képét, ami olyan interaktív térkép lesz, mely tartalmazza a barátod légi fotóit és a te úti képeidet, pont, mint a Google Earth esetében. Együtt így megrajzoljátok egy közös online programban lentről és fentről egyidejűleg a térképet. A pilóta végig veled fog kommunikálni e munka során, ez nem vitás. Nyilván, ha a szigetlakók közül valaki rácsatlakozik az ő rádiófrekvenciájára, és kérdést tesz fel, ő szándéka szerint válaszol – vagy nem. De a térképkészítésbe ezt a random szigetlakót nem fogja bevonni. Bárki személyes kapcsolatot létesíthet Adamusszal, ha ezt ő is így akarja, ehhez mindenkinek elidegeníthetetlen joga van, de széles körű tanítást átadni mindkét oldalról olyan felelősséggel jár, ami nem tűri el az esetlegességből fakadó hibákat, torzulásokat. Mert az nem úgy van, hogy jön kis Balázs vagy csámpás Józsi, behunyja a szemét, és tetszése szerint bármilyen entitást magához rángat, aki aztán készségesen segédkezik abban, hogy Józsi „csatornázhassa” őt, hogy aztán jól megszedje magát és felpuffassza vele az egóját, ezt talán nem nehéz belátni. Ez kizárólag egy közös szándékból fakadhat, és ha Adamus velem akarja ezt csinálni, akkor Józsi a feje tetejére állhat és pöröghet ott egész nap, ő akkor sem fog neki megnyilatkozni. Márpedig Adamus ezt velem akarja csinálni, mert velem csinálta meg.

2. Ebből a pontból következik az, hogy – pontosan, ahogy Seth és Jane Roberts esetében is – minden egyéb nyilvános Adamus megnyilatkozás utánzat, csalás, ha ezt a nevet ahhoz a létezőhöz rendeljük, akivel én dolgozom. Sok embert hívnak Dórának, de ettől még nem azonos velem. Tehát mondhatja magáról, hogy ő Dóra, de azt nem, hogy ő azonos azzal, akit az én nevem takar jelen pillanatban. Aki azt állítja, hogy számára ez a sokféle Adamus tökéletesen megfér egymás mellett, kénytelen félig vakon szemet hunyni számos ordító ellentmondás felett. Adamus nem tart tanfolyamokat. Nem ad nyilvános tanítást máson keresztül. Nem sugall senkinek személyesen sem semmit, amit aztán az illető nagy plénum elé tárhat átfogó tanításként. Tehát ilyen módon nem áll mással amolyan „munkakapcsolatban”. Nem beszél sületlenségeket és nem puffogtat közhelyeket, Értelemszerűen számára ez a földi világ illúzió, ergo nem ismeri el annak vezetőit, nem tartja valósnak történéseit és törvényeit sem abszolutizálja. Ha ilyesmit láttok az ő neve alatt, biztosak lehettek benne, ez csak egy gagyi utánzat, egy Adibas cipő, és nem az eredeti Adidas. Ő egy teljesen más nézőpontot fektet le általam a földre, mint amilyen a megszokott emberi. Nem tart show-előadásokat, nem énekel, nem táncikál és nem poénkodik, mint valami nevetséges, levedlett stand-up comedy sztár. Nem csinál viccesen körülünnepelt népszerű dizájnfigurát a földi társából. Ő nem démon – hisz démonok nem is léteznek, csak az emberekben –, és nem is egy skizofrén alszemélyiség, sem nem az én magasabb rendű tudatom, vagy tudatfelettim, netán egy általam megteremtett fikció, mert ez mind-mind eszeveszett, nevetséges, és megint csak az emberi nézőpont szűklátókörűségéből fakadó szamárság. Ő ugyanolyan létező, mint te vagy én, csak nem egy ovis kisgyerek, hanem az egyetemi professzor. De azt állítani, hogy nem valós, csak azért, mert az oviban nincs jelen, csupán arra vall, hogy az ilyet állító a saját létének az alapvető működési elveivel sincs tisztában. Adamus nem megy az emberek alá, és nem táplálja azoknak gyarló, elhájasodott emberi részét, ehelyett kibontja az ember vastag kabátja alól annak szárnyait és megtanítja repülni, mégpedig egy igazi, kézzelfogható valóságba, az újabb illúzió helyett. Nem másolható ember által, mert ember nem képes azzal a dimenzióval rendelkezni, amivel ő rendelkezik. Ez az Adamus csak és kizárólag itt nyilvánul meg velem, az én rádióm frekvenciáján. Ezt az utolsó mondatot ő állítja, nem én, én csak tolmácsolom nektek mindezt.

3. Nélkülem ezek a gondolatok nincsenek. Senki más jelen pillanatban ezen a földön nem tudta volna ezt így ide lerakni. Nem azért, mert én akkora király vagyok, hanem azért, mert e mögött van egy megtett út, egy közös, hosszú út Adamusszal, ami az enyém, mert én jártam végig. Mindenkinek van saját útja, és ez nem csereberélgethető, a gyerekem épp azért nem cserélhető le szabadon egy másik kisgyerekre, mert az a közös kilenc hónap minket egybefűz. Tehát azok a hangok, akik azt állítják, én ehhez nem is kellek, lecserélhető vagyok, netán szükségtelen és megkerülhető, semmit nem értettek meg mindabból, aminek talajáról ezt gondolni vélik. Én azért vagyok itt, hogy ezt a térképkészítést elvégezzem, speciálisan erre lettem „kiképezve”. Ráadásul engem Adamushoz olyan erős, kölcsönös szál fűz, amit sokan most elképzelni sem tudnak. Mindenki, aki valaha engem piszkált, rugdalt, bántott, gúnyolt, lenézett vagy a helyemből kilökni próbált, becsapott és meglopott, Adamusszal tette ezt, ahogy mindenki, aki őt megkérdőjelezte, gúnyolta, meghazudtolta vagy ócska 2 dimenziós másolatot készített róla, velem áll szemben. A mi kettőnk szövetsége felbonthatatlan, az egymás iránt érzett szeretetünk leírhatatlan mélységű és örök. Nagyon kicsi és jelentéktelen ez a világ ahhoz, hogy ezen akár egy hajszálrepedést is tudjon ejteni. Tudom, sokaknak piszkálom valamiért a csőrét, mondván, jó a kaja, csak ez a vacak tányér ne lenne hozzá, és akár át is tehetjük akkor egy másikra, de ez nincs így. Aki azt mondogatja, nincs szüksége rám, mégis valamiért folyamatosan itt téblábol körülöttem, valamit talán saját magában nem lát még tisztán, önmagából nem értett még meg világosan pár dolgot. De az sem, aki megkér konkrétan rá, hogy hadd adja elő az általam lefektetett gondolatokat a sajátjaiként, mert, bizony, volt ilyen. Hát tegye, de tudnia kell, ezzel a saját önérzetét tiporja nap mint nap a sárba. Vagy aki azt szajkózza, hogy én ugyanolyan vagyok, mint ő, nos, annak meg azt üzenem, csinálja bátran utánam akkor ugyanúgy és ugyanazt, amit elvégeztem. Én nem számítok, tényleg nem, egy senki vagyok, hiszen nem is látszom szinte ebben a világban, alig tud a létezésemről egy maroknyi ember. Ez az egész nem rólam, a nyamvadt kis személyemről szól, hanem ennek az általunk lefektetett térképnek a lényegről, jellegéről. Mert épp ettől lett interaktív, mélységgel rendelkező, rétegzett és digitális térkép ez, és merőben más, mint a kihajtogatható, vagy lapozgatható papírmásai. Ilyen korszerű, többdimenziós, részletes, műfajokon átívelő, egységes és szabályosan építkező, a föld alatti alapoktól egészen a felhőkön túlmutató csúcsig felívelő monumentális térképet sehol máshol nem találsz, ezt merem állítani: sem a múltban, sem a jelenben.

4. Minden, ami az oldalon található, két önálló, valós létező szellemi terméke, amit bárkinek a maga javára innen ellopkodni és széthordani, elferdítve, megnyomorítva, emberi szempontok alapján kiráncigálva annak kohéziós egységéből valami olyan végtelenül ostoba és rövidlátó tett, aminek száz százalék, hogy csúnya, nyílt törés lesz az eredménye. Tehát még egyszer: mindenki, aki ezeket az itt szereplő gondolatokat önmaga alá eszkábálja és kis pódiumként használja, magának tulajdonítja, hogy ezzel nagyobbnak látszódjék, akár a magán, privát életében, akár nyilvánosan, el fogja törni a lábát, attól függő mértékben, milyen magasra építgette ezt az emelvényt. Ez nem fenyegetés, hanem ténymegállapítás, mint az, hogy ahol villámlik, ott dörög is. Rengeteg ilyen meddő próbálkozást látok, egyelőre azt észlelvén, az illető meg van győződve róla, ezt simán megteheti. De nem, dehogy teheti, ám ezt neki kell majd a saját bőrén megtapasztalnia. Van egy hosszú, több kilométeres zárt cső, ami kanyarog jobbra-balra, és a végén mérges gáz szivárog a csőbe. Aki e csatornába belép, onnan kijönni már nem tud. Mondhatjuk tehát, hogy amikor belépett már a gáz által halott is, jóllehet neki még jó pár lépést ehhez meg kell tenni, de mi, akik egyben látjuk a csövet, tudjuk, a belépés pillanatában írta alá a halálos ítéletét. Az ember nem teheti meg, amit nem tehet meg, mert bár úgy érzi, dehogynem, hiszen megtette, de ez csak azért van, mert nem lát túl a pillanatnál, nem érti meg, a cső színes, vidám bejárata és a mérges gázzal telített sötét vége egyben van, mindkettő egyetlen cső része. Nem ajánlom senkinek tehát, hogy ezeket a csőbe húzott alakokat kövesse. A gondolat szabad, szabadon variálható, továbbadható, azt senki szerzői jogokkal le nem védheti. Csak nem mindegy, hogy amikor elmesélem a barátomnak a Mester és Margarita sztoriját, netán feldolgozom egy színdarabban, vagy egy filmben, mit mondok róla, mi ez a mű: egy Bulgakov feldolgozás, vagy az én, azaz a nagyszerűen tehetséges csámpás Józsinak a Műve. Ez csak egy névjegy, amit mindenki letesz magáról az asztalra, s aztán eszerint kerül a különböző járművekre – ha tetszik majd neki ez a hely, ha nem. Érdemes tehát becsülettel azt írni rá, ami méltó ahhoz a létállapothoz, ami felé igyekszünk.

Mi most – Adamus és én – lerakunk valamit a földre, ami törékeny, hatalmas és nehéz, és ez különleges eljárást, irgalmatlan koncentrációt és óvatosságot igényel részünkről. De ha teljesen lent lesz, akkor törhetetlen, mozdíthatatlan és örök marad. Hamarosan, ha jól kalkulálok, ennek nagyjával megleszünk, és onnantól csak meg kell várni, míg stabilizálódik ez a szerkezet, s utána azonnal működésbe lép. És engem ezen a világon már semmi más nem érdekel, mint ennek a lefektetésnek a maradéktalan elvégzése. Én minden lépésemmel kizárólag ezt a kincset védem, s nem magamat. De ezt akár az éltem árán is, mert megértettem, mennyire irgalmatlanul fontos mindannyiunk számára, hogy ez most tökéletesen sikerüljön, és hát mindezt vele végzem, azzal a létezővel, akit a világon mindennél jobban szeretek, s innentől számomra ez valódi szívügy. Az első fázisból számomra nem maradt más hátra, mint a lehozás során keletkezett apróbb csorbulásokat, szépséghibákat le kell csiszolnom, majd a szerkezetet a helyére toljuk, és aztán hátraléphetek, az interaktív navigációs térkép a szigetlakók számára elkészült. S onnantól már csak meg kell várnom a helikoptert, beülök a pilóta társam mellé, és csendben, észrevétlenül hazautazunk. Ez lesz a második fázis, amit még annyian sem fognak látni, mint az elsőt. És a szigetlakók ezután már birtokba vehetik a térképet, szabadon, kötöttségektől mentesen, mert onnantól fogva már nem tudnak kárt tenni benne a többi lakó rovására. Mindezt azért írtam le, mert tisztára akarom seperni azt a területet, ahová a szerkezetet hamarosan betoljuk és rögzítjük. Arra kérem tehát az olvasóimat, hogy tartsák tiszteletben a szándékunkat, s próbálják meglátni végre nagy nehezen, mit készítünk közösen most el ennek a szigetnek, és ugyanolyan felelősségteljesen bánjanak vele a maguk életében, ahogy én teszem azt a magaméban. Mert a kettő nem is szétválasztható, ezt kell végre már egyszer és mindenkorra megértenünk, hogy innen továbbléphessünk mindezt megélni a gyakorlatban, szabadon, tudatosan, valódi egységben. (LD)