Párbeszédek tartalom, idézetek

„– No akkor végy egy nagy levegőt, fogd a zseblámpámat, akaszd ott a falon arra a rozsdás szögre és kezdd el kiadogatni a lomokat! Egyszerre egyet, majd én mondom, honnan érdemes elkezdeni a pakolást. Rámutatok egy tárgyra, és te kiadod, most ezt el kell végeznünk – utálni fogod, előre szólok.
– Jó, felkészültem, kibírom.
– No akkor gyerünk! Mondd meg nekem, mit értesz azalatt, hogy egy életút, egy végigélt életút?
– Azt, amit én az életem során megvalósítok, amivé válok?
– Nagyon korhadt ez a lapátnyél, így van. Tovább, most csak kidobálunk mindent. Mi az az állandóság, ami ezen életút során téged elkísér?
– Az, hogy önmagamnak tudatában vagyok, azaz az egyetlen állandó dolog az életem során a tudatom, hogy én vagyok.
– No, most kidobáltál egy hatalmas ládát, amiben valami furcsán zörög, ezt félretesszük, talán lelünk benne valami hasznos dolgot. Tovább! Amikor azt mondod, szabad vagyok, azt miért tudod megtenni?
– Mert tényleg ezt érzem, minden pillanatban azt érzem, én magam döntöm el, mit teszek a következő pillanatban, ezt soha senki és semmi nem mondja meg nekem.
– Ó mennyi kerti szerszám, próbáld meg egyesével, mert még megsebzed magad, ha túl sok dolgot akarsz egyszerre kidobni! No akkor menjünk tovább, jó? Amikor azt mondod, azt teszel, amit akarsz, akkor ez maradéktalanul így van?
– Nem, mondtam: mert a jelenleg kialakult körülmények meghatározzák a cselekedeteim irányát.
– Fúj, ez tényleg nagyon büdös volt, egy régi elkorhadt takaró, micsoda port csapott, ahogy kidobtad, sebaj, tovább! Amikor azt mondod, „jelenleg téged meghatározó, kialakult körülmények”, akkor ez mit jelent a szabadságodra nézve?
– Hogy az csak látszatszabadság, azaz ezen a kereten belül létezik, s nem korlátlan.
– Nocsak, ez vajon mi lehet, egy csodás motor, s ahogy látom ez az erős zacskó meg is védte, nem is annyira rozsdás, no ezt félretesszük, tovább! Amikor azt mondod, a szabadság sosem valós, korlátlan szabadság, hanem mindig a körülmények által korlátozott, akkor mit jelent pontosan az, hogy szabad akaratod van mégis?
– Ezt is mondtam, ezt nem úgy kell érteni, hogy itt a földön, a földi viszonyok között van szabad akaratom, hanem ezen túl, azaz csak az határozza meg, ki vagyok, kivé válok, hogy itt mit teszek, nincs egy, ezt egy más pontból meghatározó erő.
– Ajaj, ez nagyon gusztustalan volt! Talán valami régi sonkát hagytak itt trehányul, ezt azonnal el kell innen majd távolítanunk, annyira büdös, nem érzed, kicsim?
– Nem, nem érzek semmit, ugyanazt kérdezed, és én ugyanazt válaszolom, csak más-más módon körbejárva.
– Semmi baj, ha úgy érzed, nem látsz rendesen, hatalmas a por és nagyon sötét van ott bent, de még korántsem vagyunk kész, muszáj mindent kidobálni, gyerünk! Ha azt mondod, egy földöntúli hatalommal szemben létezik csupán a szabad akaratod, akkor ezzel lényegében elismered ennek a hatalomnak a létét?
– Nem, egyáltalán nem. Azt mondom, az, hogy én mit teszek, az csak rajtam áll. Nincs semmiféle e fölött álló hatalom, csak az, amit önkéntesen elfogadok mint a világban való részvétel játékszabályait – istenem, ezt fogalmazom meg ma már sokadszor!
– Igen, minden korhadt fa egyforma, már nem is látszik, jóformán valaha mi célt szolgálhatott. Tehát akkor a szabad akarat az azt mondja, mint ember azért vagyok szabad, mert az embereken kívül senki más nem korlátoz engem?
– Igen, valami ilyesmit.
– S ez szabadság?
– Hajaj, nem. Ám abban az értelemben szabadság, hogy én a velem egyenrangúak között határozom meg magam, azaz egyetlen szabály vonatkozik rám, amit velük együtt közösen megalkottunk.
– Nagyon gusztustalan ez a régi napozóágy! Teljesen elrohadt és milyen mocskos, sebaj, folytassuk! Tehát azt mondod, az emberek alapvetően egyenrangúak?
– A szabad akarat jegyében igen.
– Igen?
– Jó, hát vannak azért különbségek!
– Belegabalyodtál, édes, egy hatalmas pókhálóba, semmi baj, majd ha kijöttél, leseprem mindezt rólad, most ezzel ne is törődj, jobb, hogy mindezt nem is látod önmagadon kívül, mert bizony sírva fakadnál, de majd veszel egy frissítő zuhanyt. Tehát azt mondod, hogy bár vannak az emberek közt eleve különbségek, de a szabad akarat mindenkire egyaránt érvényesen létezik?
– A lehetőségein belül igen.
– Áhá, tehát a szabad akarat mindenkinek annyira szabad csupán, amennyit a lehetőségei megadnak számára?
– Igen, azon belül mindenki szabad, mondom, nem vagyunk valami istenség által mozgatott bábok!
– Ajaj, most meg beleakadtál abba gereblyébe, amit feldöntöttél, s a porfelhőtől nem is látsz, mert csapkodsz összevissza ebben a fészerben. Nem baj, mindent ki kell dobálni, addig nem is tudjuk megmondani, mit találtunk, amíg nincs kint minden a szabadban! Az egyéni különbségek miből fakadnak?
– Abból, ki milyen esélyekkel érkezik az életbe.
– Tessék, édes? Nem hallak, akkora a csörömpölés odabent! Valaminek nekimentél, vagy leejtettél valamit?
– Pedig így van, mindannyian egyfajta meghatározott lehetőséghalmazzal érkezünk a világra, amit meghatároznak az örökletes dolgok épp úgy, mint a szociális tényezők.
– Drágám, alig hallak, és már nem is látlak, olyan hatalmas a porfelhő, s amiket kihajigálsz ide, szinte a felismerhetetlenségig el vannak rohadva! Nincs ott bent semmi, amiről úgy látod, netán használható és nem kell kidobnunk? Ezek a régi fészerek mindig tartogatnak pár meglepetés kincset. Tehát ezek az esélyek nem egyformák ember és ember között?
– Nem.
– S ezt ki határozza meg számukra?
– Ki határozza meg? Senki, ez van, ez egy adottság, hová születnek, kiknek a gyermekeként, milyen fizikummal, milyen képességekkel – ez van, ez adott dolog.
– S ez nem egyfajta determináció?
– Az, de mondom, ezen belül aztán már azt tesznek, amit akarnak.
– Nagyon vicces, ahogy dobálod ki ezt a sok holmit, miközben te magad már nem is látszol, de azt látom, megvan benned mind az elszántság, mind pedig az ebből fakadó erő, hogy itt végre rendet rakj. Sok minden van még ott bent, kicsim?
– Nem tudom, fogalmam sincs.
– Persze, nem látsz semmit te sem, főleg azzal a csálé kendővel félig a szemed előtt, és a kesztyű is fordítva van még mindig rajtad, de sebaj, ha már minden kikerült innen, azt onnan fogod észrevenni, hogy bárhová nyúlsz, már nem akad a kezed ügyébe semmi. Nos, ha bizonyos determinációt képez az, ahogy egy fizikai lény az életét elkezdi, és ezen belül létezik az emberek számára egyfajta „szabad akarat”, akkor mondhatjuk azt is, az embert ez a „szabadság” különbözteti meg a pipacstól?
– Micsoda őrült kérdés? De egyébként igen, a szabad akarat, jól mondod, az ösztön ellentéte, a tudatos emberi lét kifejeződése.
– Újabb láda, majd megnézzük, mi van benne. Tehát a szabad akarat a döntésképességet jelenti voltaképp?
– Igen, pontosan.
– S egy pipacs nem képes döntéseket hozni?
– Nem, Adamus, egy pipacs nem.
– Jó. Mi az ösztön, ezt meg tudnád számomra fogalmazni?
– Egy veleszületett kód, ami az élőlény cselekedeteit meghatározza.
– Mint egy program?
– Igen.
– S ez a kód hogyan határozza meg az élőlény cselekedeteit?
– Úgy, hogy arra készteti, ezt vagy azt megtegye, míg más dolgokat meg nem. Az ösztön a túlélést segíti.
– Érdekes holmik, majd megnézzük, mire voltak valaha jók. Ha azt mondod, ösztön, akkor ez egy olyan kód, olyan program, ami kollektíve van jelen egyes fajoknál?
– Pontosan.
– És egyénileg ez felülírható kód?
– Igen, az ember esetében, no meg az intelligens állatok esetében.
– Tehát az ösztön az unintelligencia jele?
– Micsoda manipulatív kérdések, Adamus, ne haragudj! Fejlettségi szint kérdése, hogy egy élőlény mennyiben tekinthető ösztönösnek, avagy tudatosnak.
– Tehát az ösztön a tudat ellentéte?
– Nem az ellentéte, az ösztön az egy kívülről az egyénre ható program, a tudat meg egy az egyénből fakadó, ezt mindig felülíró program.
– A tudatosság mindig felülírja az ösztönösséget?
– Nem tudom, talán igen.
– Nem, tudom, talán – mennyi vacak. Na nézz körül, maradt-e még valami! Te ösztönösen vagy tudatosan cselekszel az életed során?
– Is-is.
– Ó, igazán? Mikor vagy ösztönös?
– Amikor az éhségemre úgy reagálok, hogy azonnal nekilátok enni.
– S mikor vagy tudatos?
– Amikor az éhségemre úgy reagálok, hogy várok, mert tudom, este vacsorázni megyünk, és ha most teleeszem magam, nem jut hely a vacsorának.
– S maga az éhség az ösztön vagy tudat?
– Egyik sem, az ösztön is és a tudatosság is egyfajta cselekvésre irányuló mód.
– Tehát az ösztön egy cselekvési mód?
– Igen.
– És a tudatosság is?
– Az inkább egy gondolkodási forma.
– Rémes, mennyi mocsok van még ott! Most fogd ezt a seprűt, és a maradék lomokat bátran seperd ki ide a szabadba, ezek már apró kacatok, nem kár értük, ami értékes, annak ettől semmi baja nem lesz, bátran, gyerünk, csak azt őrizzük meg, ami túléli ezt a lomtalanítást! A szabad akarat ebből következően mindig egyfajta tudatos cselekvési módot feltételez?
– Igen, mert ettől szabad.
– Tehát ezzel azt mondod, a szabadság nem létezik, ha ennek nem vagy tudatában?
– Igen, valami ilyesmit.
– Jó, akkor a kisrigó nem is szabad, így van?
– Dehogynem, csak abban az értelemben nem szabad, ahogy én ezt a fogalmat most használom.
– Igen, látom, fordítva tartod a seprűt, a nyelével kaparod a földet, míg a fordítva felvett kertészkesztyűddel meg próbálod megtartani a fejét, belekapaszkodva a cirokszálakba – nagyon mókás, édes, nagyon bájos és megmosolyogtató.
– Örülök neki, megmondtam, hogyan értem emberi síkon a szabadságot, ez a szabad döntés joga.
– Szabad döntés joga? Na, gyere ki, édes, még a végén belebetegszel a porba és a dohos levegőbe! Majd bemegyek, és a maradékot kitakarítom egy mozdulattal. Vedd le a csálé kendőd, ezt a rémes kesztyűt, bátran vedd le az átnedvesedett pulcsit és ülj le erre a fatuskóra kicsit pihenni! S azon gondolkozz el, mit akarsz mindabból megtartani, amit kidobáltunk, egyetlen egy elemet válassz ki, ami a hajigálás közben úgy tűnt, talán nem azonnal a szemétre való limlom! Gondold végig, válaszd ki, nem segítek, mert addig bemegyek a maradékot kisöpörni. Ha kész vagy szólsz, rendben?
– Igen.

***

– Jó, és ha ez így van – azaz a világot te egy olyan rácsnak tekinted, amit az egyes elemek egymásnak feszülése tart fenn –, akkor miként lehetséges, hogy annak ellenére, hogy ezek az elemek folyamatosan cserélődnek, maga ez a világ stabil marad?
– Nem értem a kérdést, egyszerűen nem értem ezt a mai beszélgetést, úgy ahogy van.
– Pedig szépen haladunk a mi kis ládikánk felé, ha kicsit előre nézel, meg is látod, ott van a tisztáson, s csak rád vár, hogy kiásd a föld alól és kinyisd.
– Ó, még ásni is kell?!
– Csak nem gondolod, hogy egy kincses ládikát ott hagysz magadnak az úton, hogy bárki belekotorhasson? Nem, ezt magadnak elrejtetted, hogy amikor eljött számodra az idő, ki tudd ásni. Nem lesz nehéz, ne félj! Tehát a kérdésem arra irányult, ha van egy rajzod, ami áll tíz elemből, és ezek egymáshoz való viszonya alkotja magát a rajzot, hogyan lehetséges e rajzelemek folyamatos cseréje mellett a rajz egészét egyben tartani, azaz megőrizni magát a rajzot?
– Adamus, ma kezdem azt érezni, te beszélsz butaságokat, már bocsáss meg érte, hogy ezt mondom. A világ keretei adottak, s – mielőtt rákérdeznél – azért adottak, mert azok nem változnak. Van egy rajz, ami egy házat ábrázol, s a bútorok és a lakók cserélődnek, de maga a ház nem.
– Ez nincs így, édesem, a ház is cserélődik, csak a te kis suta példád alapján jóval „lassabban”, mint a lakók és a bútorok.
– Igen, és te azt kérdezed, hogyan hagyhatom el ezt a házat?
– Igen, pontosan ezt.
– Úgy, hogy nem csak belőlem áll ez a ház, hanem minden eleméből egyszerre.
– S ezek az elemek kölcsönösen feltételezik egymást?
– Igen, ettől lesz ez egy hatalmas házrajz.
– S függnek is egymástól ezek az elemek?
– Valahol igen, hiszen ez a ház csak attól lesz olyan, amilyen, amitől az egyes elemek azzá teszik.
– Azaz mit mondtunk ki ezzel?
– Szerintem semmi különöset, azt, hogy a világ egy állandóan változó elemekből álló olyan egység, ami az elemek váltakozása ellenére is megtartja a jellemzőit.
– Azokat a jellemzőket, amiket ezen elemek szolgáltatnak a világ számára?
– Igen.
– S nem érzed, milyen buta ez az elmélet?
– Nem, nem érzem.
– Tehát még egyszer, te azt állítod, van egy világ, amelynek minden eleme alkotja e világot, így van?
– Igen.
– És minden eleme függ is e világtól?
– Igen.
– S ebben nincs számodra semmi furcsa?
– Nincs.
– No akkor mondok egy példát, jó? Van egy hosszú körmondatod. Abban vannak szavak, írásjelek, szóközök.
– Igen.
– S azt mondjuk, ezt a mondatot ezek az elemek alkotják annak jelentésével együtt, így van?
– Igen.
– Minden elem a mondat részét képezi, és minden elem függ is e mondattól, mert e mondat ad értelmet e jeleknek, e mondat határozza meg e jelek aktuális jelentését.
– No, itt a különbség a nézeteink között, mert én azt mondom, e jelek összessége alkotja a mondat értelmét, s nem a mondat határozza meg a jelek jelentését.
– Van különbség?
– Van, mert a szavak, az írásjelek önmagukban is jelentenek valamit, míg a mondat nem mondat ezek nélkül.
– De hisz te most ebben a pillanatban mondtál ellent önmagadnak a világ és az ebben elfoglalt viszonyod meghatározása kapcsán, amiből kiindultunk!
– Miért?
– Azt mondtad, te egy olyan szó vagy ebben a mondatban, amit körbevesz ez a mondat.
– De ez így is van, nem? A szó számára a mondat a világ, ami meghatározza őt.
– Az imént mondtad, a szavak összessége alkotja magát a mondatot, most melyik kijelentés mellett maradsz?
– Hú, a mondat esetében annál, hogy a szavak jelentésének az összessége alkotja a mondatot – de ez csak egy példa.
– Pontosan megmutatja, mi a nonszensz a világfelfogásodban.
– Elismerem, de kérlek, magyarázd is meg!
– No, akkor itt vagyunk, ahol a föld a ládikódat rejti, tessék, kapsz egy ásót, én mutatom, hol kell ásnod, te meg addig ásol, amíg el nem akadsz, jó?
– Rendben.
– Tehát azt mondod, te egy olyan szó vagy ebben a mondatban, ami egyrészt e mondat által meghatározott, másrészt önmaga is meghatározza magát a mondatot?
– Igen, részben. Ez a mondat egy hatalmas regény része és e regényben vagyok egy szócska. Tehát igaz a megállapítás rám nézve, de ha az arányokat nézzük, nem, mert nélkülem is regény a regény – ez az a gondolat, ami a kettőnk felfogásában abszolút különbözik. Én kicsinek látom magam ebben a regényben, a regény szempontjából jelentéktelennek, te meg állandóan azt mondod, nincs regény nélkülem, de ezt én nagyon nehezen fogom föl.
– Jó, ezért keresgéljük ezt a ládikót, áss! S mondd meg nekem, ha te egy szó vagy a regénymondatban, nevezzük most így, s minden más szó csupán csak egy ilyen szó, hol sántít az az érvelésed, hogy nélküled is van regény?
– Értem, mit akarsz, ott, hogyha egyszerre minden szó ezt gondolná és kilépne ebből a százoldalas mondatból, eltűnne a mondat, csakhogy, Adamus, nem lép ki, és ez a lényeg.
– De folyamatosan cserélődik.
– Igen.
– S a mondat, a regény lényege ettől függetlenül nem változik meg.
– Nem, mert a példádat tovább víve, egyrészt szinonimákra cserélődnek a konkrét szavak, másrészt a mondat alapjai, az alany, állítmány nem cserélődik, vagy csak ritkán, és az is csak szinonimákra.
– No de annyi cserélődés történt már, hogy ez óhatatlanul meg kellett, hogy változtassa a mondat eredeti értelmét!
– Meg is változtatta, Adamus. Régen dinók éltek a földön, ma meg laptoppal rohangáló emberek.
– Édesem, ez nagyon megmosolyogtató, de akkor áss most egy másik ponton, és arra válaszolj nekem, ha mindez így van, akkor mit mondhatunk a dinók és a laptopos emberek kapcsán a világról?
– Hogy változik?
– Nem.
– Nem tudom, most megint nem értelek, ez így nagyon nehéz.
– Dehogynem, most mindjárt elérjük a ládikát, jó? Valamikor szerinted a dinoszauruszok voltak ennek a grandiózus mondatnak a fontos jelentéstani elemei, így van?
– Igen.
– S most ezek a dinoszauruszok sehol sincsenek, így van?
– Igen.
– Akkor honnan tudsz róluk?
– Honnan? Onnan, hogy voltak és maradt fenn tőlük pár lelet.
– Jó, ha ez egy hatalmas mondat, akkor jelen pillanatban, e mostani mondatban mik lennének ezek a dinók?
– Amolyan rejtett jelentés a mondatban?
– Nem. Ez egy mondat, ami most téged, ahogy fogalmaztál, körbeölel. Ebben a jelen idejű mondatban, édesem, mi hordozza a dinókat – ahogy aranyosan fogalmaztál?
– Egy szinonimájuk, amire időközben kicserélődtek.
– Ezek lennének a laptopos emberek?
– Nem, nem! Ott van az a jelen idejű szó, hogy „dinoszaurusz-csontváz”.
– No de az mit jelent?
– Azt, hogy a dinoszaurusz mint fogalom még a világ részét képezi, csak az élő dinó nem.
– No, érzed már az ásód alatt a ládát?
– Talán, de még nem tudom, milyen ez a láda és mi van benne.
– No ezért ásunk most tovább, körbeásva ezt a ládikát, s válaszolsz nekem, ha a „dinó” fogalma e jelen idejű mondat része, hol van e mondatban maga a dinoszaurusz, mint élő állat?
– Ebben a mondatban sehol.
– Tehát?
– Tehát nincs olyan szó, ami most ezt testesítené meg, csupán olyan szavak vannak, amik utalnak rá.
– Jó, és miből indultunk ki? Ez a világ egy olyan hatalmas mondat, amit azok a szavak alkotnak, amelyek meghatározzák e mondat jelentését, s amelyek jelentése mindeközben árnyalódik, azaz többletjelentést kap e mondat által, így van?
– Igen.
– Tehát mik a dinoszauruszok?
– Egy ilyen jelentésárnyalat, csak azt nem tudom még, mindennek mi köze van a sült csirkéhez.

***

– No, gyere, elmegyünk a hullámvasúthoz, ahogy ígértem, és akkor elmondom, hogyan kellett volna céloznod, hogy legközelebb sikerüljön el is találnod azt, amit kinéztél magadnak. Ferde a puska csöve, ez a baj. Miért mondom ezt?
– Sejtem, mert ezzel a változás-fogalommal lesz valami gond, ugye?
– Bizony, bizony, itt van egy nagy-nagy gubanc, de akkor most felülünk erre a hajmeresztő szerkezetre, s miután ez nagyon-nagyon gyors, s a kocsik fejre állnak és nagyon meredeken zuhannak, te nem fogsz semmi mást csinálni, mint beülni mellém, belém kapaszkodni, és ha jólesik, visítani. De beszélni ne beszélj, mert elég lesz neked, ha kapaszkodni tudsz majd és megtartani magad. Ráadásul, ahogy látom, ezek a kocsik nyitottak is, nem úgy, mint a pörgő-forgó kabinok, a hajad is égnek fog állni és fújja majd a szél, de itt vagyok veled, semmi baj nem érhet, jó?
– Igen.
– Mehetünk?
– Igen, nem tudom, mire készülsz.
– Egy kis mókára, gyere! Kösd be magad, most kapaszkodj meg alaposan, közben már nem fogod tudni mocorgatni a kezed, húzd fel a cipzárad a kardigánodon, hogy ne libegjen, és lassan, látod, indulunk is. És amíg megy fel az első csúcsra a kiskocsi, azt mondd meg nekem, hogy mi lehet a „gond”, ahogy fogalmaztál, ezzel a változással, amihez magát az időt rendeled?
– Hajaj, nem is tudom. Talán hogy a változás olyan viszonylagos, nincs egyetlen olyan állandó elem, amihez ezt mérhetnénk, hogy valós változásról beszélhessünk, minden változik és egymáshoz képest ezt meg tudjuk határozni, de valahogy ez így tényleg elég esetleges.
– Azt mondtad, esetleges?
– Igen, mert akkor beszélhetnénk valós változásról, ha lenne valami, ami változatlan, ami tényleg az, és nem csak valamihez képest az, és amihez a változó dolgokat mérhetjük.
– Jó magasra megyünk, s amíg emelkedünk, még gyorsan azt mondd meg nekem, mit jelent az, hogy változatlan dolog, mihez képest változatlan?
– A változó dolgokhoz képest.
– No de ez is csak egy viszonyítás, nemde?
– De, az egész világ egy hatalmas viszonyrendszer.
– No kapaszkodj, édes, kezdünk siklani lefelé, és te csak nagyon kapaszkodsz és figyelsz. Bátran sikíts, ha úgy érzed, jó? Azt mondod, a változás az valamihez képest meghatározható, és ha ehhez méred az időt, akkor az időt egy olyan viszonyfogalommá alakítod, ami sosem mutat meg semmi mást, csak a változások egymáshoz viszonyított rendszerét. Ám az idő, drágám, azt kell mondanom, nem ez, mert a változás sem létezik önmagában, ahogy az idő sem, és a két elemet összekapcsolni ilyen módon azért botorság, mert így egy mozgó úttesten mész egy autóval, s ez ebben a formában nem is minősül az autó szempontjából valós mozgásnak, az autó csak az úttesttel halad, azaz mozdulatlan. Az idő nem a változás mértékegysége, sem annak mérőónja, az időnek semmi, de semmi köze a változáshoz, az égvilágon semmi.
– De te magad mondtad, hogy az idő a mozgás eredménye!
– Sikíts bátran, édes, mondtam, de én hadd ne sikoltozzak veled, nekem ez a kis játék meg se kottyan, ha szabad ezt mondanom, bár rendkívül élvezetes veled ezt újra átélni. No tehát ott tartottunk, hogy az időnek semmi köze a változáshoz, hiszen a változás önmagában egy olyan értelmezhetetlen fogalom, ami, ha nem egy viszonyrendszerbe ágyazottan jelenik meg, nincs is. No de akkor mi az idő és mi a változás – kérdeznéd te, ha szóhoz jutnál, de ahogy látom, most nem nagyon jutsz. Az idő, ha alaposabban megvizsgálod, nem egyéb, mint egy érzékelési mód, erről már volt szó. Az érzékelési mód meg egyfajta olyan reflexió, amikor te mint szemlélő önmagadat viszonyítod mindahhoz, amit érzékelsz. S ha azt mondjuk, az idő egy érzékelési mód, akkor most továbblépünk – kapaszkodj, mindjárt átfordulunk, az idő egy érzékszerved, ami pontosan olyan, mint a látás vagy a tapintás.
– Micsoda? Egy érzékszerv az idő, na ilyet se hallottam még!
– Édesem, bátran, csak bátran. S az idő azért egy érzékszerv, mert nem tesz mást, mint tájékoztat téged önmagad helyéről a valóságodban. Az idő révén tapasztalod meg saját magad létezését, mégpedig olyan módon, hogy érzékeled a változást önmagad körül, miközben te változatlan, mozdulatlan vagy.
– De azt mondtad, a változáshoz az időnek semmi köze. Adamus! Összevissza beszélsz!
– Csak kapaszkodj, kapaszkodj, visíts bátran, valóban észbontó ez a hullámvasút! A változásról azt mondtuk, az önmagában nem létezik. S azt is mondhatjuk ennek fényében, nincs változás számodra, ha te magad nem változol. Azaz a változás nem egyéb, mint a saját mozgásodnak az érzékelése egy számodra mozdulatlan világban.
– A világ nem mozdulatlan, csak máshogy mozog!
– Hogyne, mondtam, üvölts torkod szakadtából, ha jólesik, nagyon bájosan csinálod. Te magad azt érzed, létezel. S ezt azért érzed, mert azt érzékeled, mozogsz, változol – úgy is mondhatnánk most, hogy értsd –, haladsz. S azért, mert te magad mozogsz, azt érzed, hogy a világ mozog, változik körülötted, de ha azt mondjuk, te létezel, tudnod kell, maga a világ mozdulatlan, statikus, meg sem moccan, úgyszólván semmiféle változás nincs benne.
– Agyrém, komolyan.
– Bizony, ez egy ilyen masina. No és ha mindezt a világ szempontjából nézzük,
– … amire mindig azt mondod, ne tegyük!
– Nagyon bájos vagy, tényleg. Tehát ha mindezt a világ szempontjából nézzük, akkor a világ mozog, s te magad vagy az, aki teljesen mozdulatlan a világhoz képest, hiszen csak így tudod érzékelni a világ változásait. No de mi az időről beszélünk ma, és azt mondtuk, az idő egy érzékelési mód számodra, aminek vajmi kevés köze van a változáshoz.
– Igen, és te most önmagadnak mondasz folyamatosan ellent.
– Kitartás, drágám, még pár átfordulás és egy nagyon meredek lejtő, aztán levezetésnek jön még egy kis emelkedés, figyelj! Az idő egy érzékelési mód, ami azt érzékeli tulajdonképpen, hogy te mozdulatlan vagy. S nem érzékelsz az idő révén semmiféle változást, csak ezt a mozdulatlanságot.
– Téboly, ez az okfejtés, tényleg az.
– Így van, vidámparkban vagyunk, milyen legyen, ha nem tébolyító? Tehát, te azt érzékeled, hogy meg sem moccansz, nem változol és lényegében az idő az, ami azt hiteti el veled, hogy mozogsz. S azt, hogy te mozogsz, úgy hiteti el veled ez a csalafinta jószág, hogy azt az illúziót kelti benned, hogy a dolgok mozognak körülötted, miközben te is mozogsz ezekhez az elemekhez képest. Nagy kópé az idő, nagyon becsap ám téged, mert azt mondja, a dolgok különböző módon, különböző sebességgel mozognak egymáshoz képest, s ebben te egy elem vagy a többi között. Ó micsoda nagy gazfickó ez az időapó, mert azt súgja: „Látod, látod? Itt vagy egy világban, ami mozog, változik, és mi történik veled? Te magad is változol, barátom, jobb, ha vigyázol, mert kifutok alólad, és akkor, jaj neked!” No de időapó csak segíteni akar neked ezzel a trükkel, pontosan, mint a szép szemed, amelyik egy egyszerű hullámot vagy részecskét – attól függ, honnan nézzük –, képpé varázsol számodra, csúnyán becsapva téged a kis agyad cinkos közreműködésével. Édesem, kép önmagában nincs, ezt neked is tudnod kell, s ugyanígy semmi sem változik, ez egy állókép, amit te lendítesz mozgásba időapó segítségével. S időapó hogyan működik? Ó, egyszerű a válasz: az idő lényegében a te mozdulatlanságod inverze, azaz az a mód, ami létezésedet úgy határozza meg, hogy téged létezőként kiemel a létezésből, azaz a halhatatlan lényed mulandóvá varázsolja.
– Nem értelek.
– Dehogynem, csak van még ez a meredek szakasz és a szemedbe fújta a hajad a szél, de kapaszkodj, bátran, csak kapaszkodj! Az idő azt mondja, te nem is vagy, pontosabban, az hogy vagy, az időleges. Ezzel szemben te magad azt mondod, „vagyok”, ami sosem időleges, hanem mindig időtlen. Ám ha te vagy, ami időtlen, akkor a „valami van”, az nem rajtad kívül van, hanem benned, azaz mindaz, amit te egy külső világ mozgásának tartasz nem egyéb, mint az „én vagyok” felbontása „valamire” és „nem valamire”. „Valami” minden, ami a „világ”, s „nem valami” minden, ami megfoghatatlan számodra, azaz a lényed lényege, az „én”. És az „én” és a „valami” nászából jön létre az, amire azt mondod, „én vagyok”, s a mozgás azt mutatja meg, hogyan mozdul a mozdulatlan azáltal, hogy önmagát feldarabolja. A végtelen véges szakaszokra bontása nem más, mint a tér és ennek az érzékelési módja számodra, az idő és a tér egy, az idő az ebben az egy, végtelen térben önmagában értelmezhetetlen, s a kettő szakaszolása, darabolása hozza számodra létre a teret és időt. S amikor azt érzékeled, ó, eltelt egy nap, az csak akkor értelmezhető, ha ezt egy olyan térszakaszon belül szemléled, ami számodra mint észlelő számára véges, azaz a határait te magad megszabod. Hiába hiszed azt, a tér végtelen, de te egy véges elemén belül szemléled azt a változást, amit aztán az idővel próbálsz jól-rosszul meghatározni. Ha képes lennél a végtelen teret valóban egyben megtapasztalni, hopp, minden mozgás azonnal megdermedne, megfagyna és az idő egy időtlenségbe omlana. Ennyi az idő, tehát semmi más, önmagad érzékelése egy olyan módon, hogy önmagadon belül felosztod magad elemekre, és ezen elemeket viszonyítod egymáshoz úgy, hogy mindeközben magadat is meghatározod ezen elemek között egy adott módon, de egy másik pontból nézve ez a meghatározott elem semmiben sem különbözik a másiktól, hisz e pontból nézve nincs értelme sem időről, sem mozgásról beszélni ezen elemek között, ezek egy olyan mozdulatlan rendszer részei, ami egy másik hasonló rendszerhez képest mozog csupán – ha e magasabb perspektívából tekintesz rá. Téridő, mondjátok, kicsit átérzelmezve ennek a fogalomnak a lényegét, bár mostanában mintha tisztulna a kép ez ügyben. A téridő épp ennek a mozdulatlanságnak a kifejezése, azaz a téridő egyben mozdulatlan, csak a tér és az idő mozog egymáshoz képest. Te vagy az, aki azt mondod, múlt, jövő, ám ezt csak a jelen pontjából tudod megtenni, ami mindig mozdulatlan a múlt és a jövő által meghatározott, számodra most kiegyenesített időkörhöz képest. S most jön az a kis levezető emelkedő, amiről beszéltünk, s mondd meg nekem, milyen volt ez a hullámvasút?
– Furcsa, nincs rá jobb szavam most.
– Ez érthető, kicsim, de majd meglátod, ha leszállunk, nem is fogsz úgy szédülni, mint az után a pörgő-forgó kabinos masina után. S most, amíg ezt a kis emelkedőt megtesszük, válaszolj nekem, akkor hol van az idő?
– Bennem.
– Azaz?
– Azaz én magam vagyok az idő, ha jól vettem ki a szavaidból, azzal teremtem meg az időt, hogy érzékelem önmagam?
– Csodás, most megint kicsit zuhanunk, s akkor kapaszkodj, és ezt még gyorsan helyretesszük. Az idő te magad vagy, pontosabban az idő csak a te időérzékelésed által létezik. Botorság ezt objektív elemekhez képest mérni, mert ezek az úgynevezett objektív elemek lényegében a te időérzékelésed eredményei. Ez olyan, mintha te egy olyan fogantyúba szeretnél kapaszkodni a villamoson, ami a kabátodra van varrva. Talpon maradhatsz, ha ügyes vagy és mindenképpen fenn akarod tartani az illúziót, hogy te kapaszkodsz, mert a természetes egyensúlyérzéked megtart. No de egy szerpentinen kanyargó gyorsvonaton ez már nem fog menni, és ha lázasan kapaszkodsz a kabátujjadba, biztos elesel. Meg kell tanulni azt az egyetlen törvényt, hogy lehet kapaszkodni, sőt mindig kell is, s minden kapaszkodó ott van elhelyezve, ahol te megfogod, azaz a kapaszkodónak is haladnia kell a járművel, csak az nem mindegy, önmagadhoz vagy a járműhöz rögzíted azt. Azt mondod, óra. Kapaszkodó a kabátodon. Azt mondod, év, hónap, nap, egy másodperc, kapaszkodó a kabátodon. S mi a valós fogódzó ezen a villamoson, ha az előbbiekkel csak elvágódni lehet, és állandóan magadat kell egyensúlyban tartva kiegyenlítened e fogantyú hiányát? Nos, tudod a választ? Édes, ébresztő, megérkeztünk, vége a menetnek!
– Hogy hol a kapaszkodó a villamoson, ha nem az óra mutatójában? Nem tudom, Adamus, bocsáss meg, tényleg nem.
– No gyere, nagyon bátor voltál és ugye milyen élvezetes volt ez a kis hullámvasutazás? Bátran karolj belém, el ne ess itt nekem, s elindulunk lassan a kijárat felé. Útközben veszünk egy nyalókát is, hogy teljes legyen a vidámpark-élmény, jó? Aztán majd még kilátogatunk ide, de most mindezt szépen otthon leülepíted. S amíg szopogatjuk a nyalókát, azon morfondírozunk hazafelé bandukolva, hogy hol is ez a kapaszkodó, így van?
– Így, így.
– Nos, ha nem az óra, akkor mindannak fényében, amit mondtam, mi lehet ez a kapaszkodó?
– Biztos valami olyasmi, hogy én magam, vagy a magam belső órája – nem tudom.
– Elfáradtál, kicsim, elhiszem, de csodás kaland volt, majd otthon jössz rá igazán. Segítek, jó? Te csak nyald a nyalókád. A valós kapaszkodó az nem más, mint annak a valóságnak – amit egyben érdemes szemlélned és nem elemeiben – az egész időértelmezése egyben.
– Na, ezen meg mit kell érteni?
– Azt, hogy ne az egyes elemeket vizsgáld egymáshoz viszonyítva, hanem a világ egészének hatalmas mutatóját használd arra, hogy önmagad méred hozzá. Nem években telik a te időd, hanem korszakokban, így van? És ezek a korszakok már nagyon szépen hozzáhangolhatók a világ egészének, nevezzük most úgy, változásaihoz, egyben. A napod nem órákból áll, hanem eseményekből, amit az egész nap elemeinek egysége rajzol ki számodra. Ha megtanulsz egyelőre most csak játékosan így tekinteni az időre, tudod, mi fog történni?
– Tulajdonképpen nem öregszem meg.
– Ügyes vagy, bogárkám, látod, ugye mégis milyen beteljesítő kaland volt ez?

***

– Azt mondd meg, ha a képzelet a valóság talaján nyugszik, azaz a valóság elmeiből merít, akkor mitől más, mint maga a valóság?
– Alapvetően szerintem az elemek kapcsolódásának a logikájától.
– Azaz?
– Azaz attól, hogy más mennyiségben és más módon kapcsolja össze a valóság elemeit, ám ettől még azokból építkezik.
– Tudnál mondani nekem egy példát?
– Vegyünk egy regényt, ami a képzelet szüleménye, mondjuk egy fantasztikus regényt. Ahhoz, hogy az olvasó ezt meg tudja érteni, a szereplőknek és a történetnek is a valóság elemeiből kell építkezni, csak annyiban lesz ez a képzelet szüleménye, hogy olyan dolgokat jelenít meg és úgy, ami a valóságban ebben a formában nincs jelen, mondjuk repülő tárgyakat, háromlábú lényeket, akik az ujjuk összeérintésével kommunikálnak – ilyesmit, de ennek minden eleme a valóság talaján nyugszik.
– Jó, a tubusokat is csak ideszórtad, de legalább az ecsetektől sikerült elkülöníteni őket; no, majd, amikor színeket keverünk, rendet rakunk itt. S most nézzük a segédeszközeinket, tégelyek, szivacsok, rongyok, különféle kaparó eszközök, s mondd meg, míg ezeket rendezgetjük, hogy a képzeleted az mennyiben nevezhető egyéninek?
– Annyiban, hogy amit elképzelek, azt csak én tudom elképzelni.
– Édesem, most csak ott a táskában rendezgeted a dolgokat, azt kértem, vedd ki onnan! Tehát?
– A képzelet az nem egy objektíven megtapasztalható dolog, az mindig valakinek a teremtménye.
– Ez borzalom, kedvesem, így nem lehet pakolni. Mi a helyzet ezzel a regénnyel, ez egy egyéni tulajdon?
– Nem, de csak attól válik kollektívvé, hogy a megalkotója ezt közkinccsé teszi.
– No jó, az asztalunk nagyon siralmasan néz ki, de majd a festés során szép rendet rakunk, mert akkor fogjuk látni, mi kell nekünk és mi nem. S akkor nézzük meg először is a vásznat, s találjuk ki, hogy erre a vászonra mit szeretnénk most együtt létrehozni, mi az, ami megjelenik előttünk az üres vásznat nézegetve mint téma. S ha most azt kérem, hogy a te képzeletedről mondj valamit, mi lenne, amit el tudnál mondani?
– Most egészegyszerűen nem értem a kérdést. Azt kérdezed, mik jelennek meg a képzeletemben?
– Nem. Azt kértem, mondj valamit a saját képzeletedről, bármit, amit erről fontosnak tartasz.
– Micsoda kérés, se füle, se farka. Jó, azért megpróbálom. Alapvetően racionális ember vagyok, és ezért a képzeletem is ennek megfelelően a ráció talaján mozog, azaz nem szoktam elrugaszkodni a valóságtól, amikor elképzelek valamit, sőt, sokszor ez egyfajta olyan gát is a képzeletem útjában, amitől az nem tud „szárnyalni” – ha érted, mire gondolok.
– Hogyne érteném, és akkor most már látjuk is, hogy a festményünk mindenképpen valahol a realitás irányába fog elmozdulni, azaz non figuratív, absztrakt képet nem festünk így együtt, így van?
– Igen, én nem szeretem a megfoghatatlan dolgokat, amit nem tudok besorolni sehova sem.
– S ez jól meg is gyötör téged minden alkalommal, ha valami újjal találkozol, nemde?
– Igen, de nem baj, mert ha megtalálom a helyét, akkor viszont az nálam eléggé stabil és így nem szoktam belül „rendetlenséget” megtapasztalni.
– No majd meglátjuk, hogy sikerül-e ezt a vásznon is érzékeltetned, avagy sem. Azt mondd még meg nekem, hogy ha a te képzeleted egyfajta racionális képzelet, akkor mitől képzelet egyáltalán?
– Értem a kérdést és attól, hogy tudom, én találom ki. Mondjuk, írok egy kis novellát és az irományaim általában racionálisak, de túlzók, s maga a túlzás az, ami egy kicsit abszurddá teszi a történetet, megmutatva így valamit. A képzeletem mindig azt mutatja meg nekem, hogy milyennek látom a világot – húha, most nem is tudom már a kérdésre válaszoltam-e egyáltalán, ne haragudj.
– Semmi gond, édes, ma alkotunk, ilyenkor bátran lehet csapongani, az alkotáshoz kell egyfajta ellazultság, bizonyos korlátnélküliség. Még annyit mondj meg nekem – hogy tisztán lássuk, mit szeretnénk vászonra vinni –, hogy amikor elképzelsz valamit, legyen az egy történet, vagy csak egy egyszerű jövőkép, akkor milyen hangulatúak a képzeleted képei?
– Jaj de nehezeket kérdezel! Milyen hangulatúak? Élesek, egyszerűek, alapvetően vidámak, de nem túlzóan vidámak. Azzal a szóval tudnám legjobban kifejezni, hogy amolyan realisztikusan fantasztikusak, mint egy jövőben játszódó, elgondolkodtató szatíra. De nem tudom, olyanokat kérdezel, amire nem nagyon lehet válaszolni.
– No, akkor meg is van a képünk: egy, a jövőben játszódó jelenetet fogunk vászonra vinni, ami egyszerre lesz meghökkentő és groteszk, s a mostani valóságon alapuló, ami tartalmaz vidám elemeket, azaz a hangulata alapvetően derűs, de semmiképpen sem komolytalan – így jó lesz?
– Igen, és mit fog ábrázolni a kép?
– Téged, édes, ahogy állsz a jövőben és visszanézel a jelenre, ami a múltad lesz az akkori jelenből, s ennek az abszurditását fogja megmutatni a kép. Meg kell rajzolnod önmagad portréját kellő öniróniával és éleslátással. Menni fog?
– Igen, ezt szeretem, kicsit nevetni magamon.
– Akkor először is, miután nagyon kezdő vagy a festészet terén, adok a kezedbe egy nagyon-nagyon vékony és puha ceruzát. S most arra kérlek, csak körvonalakkal rajzold meg a kép kompozícióját, rajzoljunk kisebb-nagyobb köröket, négyzeteteket, háromszögeket, téglalapokat, hogy nagyjából kitaláljuk, mi lesz és hol a képen. Mondd meg nekem, amikor azt mondod, van képzeleted, az a képzelet hol jelenik meg?
– Bennem, mindig bennem.
– Jó, akkor annyit mondj még meg, hogy ez a képzelet téged hova helyez a képzeleten belül?
– Mindig annak közepébe, a képzeletem belőlem fakad, így abban én magam is középen vagyok, ha jól értettem a kérdést.
– Rendben, akkor rajzolj egy oválisabb kört oda a vászon közepére, itt lesz majd a te portréd. S arra válaszolj, hogy milyen elemek alkotják a képzeleted nagyobb részét általában?
– Milyen elemek? A nagyobb részét általában? Ilyen nincs, mindig mást képzelek el, nem tudom.
– Dehogynem, mondj egy teljesen mindennapi helyzetet, amikor a képzeletedre támaszkodsz!
– Mondjuk, ha főzök valamit.
– Csodás példa. Amikor elképzeled, mit fogsz főzni, e képzelet nagy részét milyen elemek teszik ki?
– A már megtapasztalt elemek, értelemszerűen.
– Nos, akkor a kép bal oldalára rajzolj, kérlek, egy nagyobb négyzetet, itt fogjuk ábrázolni a múlt-jelent.
– Jó.
– S most azt mondd meg, hogy a képzeleted mitől más, mint az emlékezeted?
– Attól, hogy mindig tartalmaz valami új elemet a múlthoz képest, ami nem egy megtapasztalt valóságelem felidézése csupán.
– Mutasd meg ezt a főzős példával, gyerünk!
– Kitalálom, készítek egy finom salátát sült hússal. S miután már van ebben tapasztalatom, ez lesz kiindulópont, azaz, hogy hogyan lesz ízletes a saláta és finom, puha hozzá a hús. S amikor elképzelem ezt a kész ételt, a már elkészített étel képe lebeg a szemem előtt, ám mindig van benne egy olyan elem, amitől ez más, ez új, de hogy mi ez, azt most nem tudom megfogalmazni, a már elkészített étel az csak egy keret, és ami elkészül, az meg sok tényezőtől függ majd.
– Jó, rajzolsz a kép jobb oldalára egy háromszöget, ez lesz a jövő-jelenünk a képen. S akkor most jön a neheze, el kell kezdenünk a festékkel dolgozni, úgy fogunk festeni, hogy semmit nem rajzolunk meg előre ceruzával, hanem eleve az ecsettel kezded el, s apró darabokból fog összeállni a kép, majd segítek, így lesz eleven és nem olyan, mint egy kifestőkönyv egy lapja. S most arra kérlek, bontsd ki a festékes tubusokat, s legelőször megfestjük a testedet, mert ez lesz a legkönnyebb. Amikor te elképzelsz valamit, legyen az egy ebéd vagy egy történet, akkor azt meg tudod mondani, pontosan hogyan teszed?
– Alapvetően képek formájában – erre gondoltál?
– Nem, arra gondoltam, hogy amikor elképzelsz valamit, akkor milyen módon hozod létre magát az elképzelt dolgot?
– Milyen módon? Fogalmam sincs, egyszer csak megjelenik a fejemben az elképzelt dolog.
– Tudatosan képzeled el tehát a dolgokat?
– Hol igen, hol nem.
– Ez nem válasz. Gondold át, és úgy válaszolj!
– Maga a szándék tudatos, de a képzelet eredménye az beúszik az agyamba, azt nem kell kitalálnom elemről-elemre, ha erre gondoltál.
– Jó, akkor a lába legyen ilyen rövid az alaknak, azt mondtuk, kicsit vicces kép lesz, és már látjuk is, hogy ez valóban így van. Azt mondod, elhatározod tudatosan, hogy most elképzelsz valamit, és az hipp-hopp, megjelenik a képzeletedben?
– Valahogy így.
– Nagyon mókás kép lesz valóban ezekkel az apró lábakkal, amik még csálén is állnak, nos, nézzük a törzsét az alakunknak! Ha ez a képzelet csak úgy, hipp-hopp megjelenik benned, ezzel azt mondod, nem is tudod azt szabadon alakítani, befolyásolni?
– Dehogynem, ettől képzelet! Megjelenik, aztán én szabadon alakítgatom.
– Ó de hosszú kezek, egészen kinyúlnak a vászon széléig, nagyon bájos. Tehát azt mondod, megjelenik egy kész kép benned, és aztán te azt elkezded faragni, alakítani.
– Igen, miért, nem így működik a képzelet?
– Nem, édesem, de mi most nem egy élethű ábrát alkotunk, hanem egy olyan karikatúrát, ami megmutatja az alak jellegzetességeit. S ha mindez így van, akkor tudjuk, hogy a képzeletnek mi az eredete?
– Mi az eredete? Maga a szándék a képzelet megalkotására.
– Nagyon vicces, a torz alakunk a hosszú kezeivel a lábfejét fogja, a könyöke a vászon szélén meghajlik, igazán mókás. Ha a képzeleted eredete a képzeletre irányuló szándék – ugye, valami ilyesmit festettél elém –, akkor az a kép, ami csak úgy, hipp-hopp megjelenik benned, az honnan ered?
– Nem tudom, az a bennem lévő képzetek eredményeként egy épp megjelenő képzet, nem tudom, alig értem a kérdéseidet, ne haragudj!
– Mert alkotunk, s ezt nem körzővel és vonalzóval tesszük, sosem azzal: alkotni ésszel nem lehet. Jó, tehát van benned számos képzet, s ebből egy aktivizálódik, amikor megjelenik benned egy, a képzeleted eredményeként létrejövő konkrét képzet?
– Nem tudom, azt mondanám inkább, van bennem számos kép, élmény, tapasztalat, fogalom, és amikor valamit elképzelek, ezekből hozok létre önmagam számára egy egységes képet.
– No, a törzse ennek a kis mókás alaknak igazán arányos lett, ha a végtagok nem lennének ilyen bolondosak, csodás arányokat láthatnánk, ám ugye most minden máshogy látszik. Nos, nézzük a nyakat, aztán egy kicsit a színekkel is játszunk, mert te most mindent valamiért ezzel a csúnya szürke színnel festesz ide. Amikor elképzelsz valamit, az milyen idősíkban van jelen a képzeletedben?
– Bármilyen idősíkban megjelenhet. Elképzelhetek egy múltbeli jelenetet ugyanúgy, mint egy jövőbelit vagy akár a jelenben játszódót.
– A nyaka nagyon hosszú lett, lesz hely a fejnek egyáltalán, kicsim?
– Most nem értelek, amikor bármit elképzelek, az nem időben behatárolt, a képzelet épp attól szabad, hogy az idősík bármelyik pontjára odaképzelhető.
– Zsiráfnyaka lett, de sebaj, majd a fejet szépen a nyak végére rajzoljuk úgy, mintha lehajtaná, jó? Tehát amikor elképzelsz valamit, akkor azt vagy a múltban, vagy a jelenben, vagy a jövőben képzeled el?
– Nem ezt mondtam, azt mondtam, a jelenben képzelem el, de bárhová oda tudom képzelni, a múltba, jelenbe, jövőbe egyaránt.
– Csomót festettél a zsiráfnyakra? Nagyon mókás, no ez igazán abszurd kép lesz, drágám! S akkor jöjjön a fej, nézzük, milyen portrét festesz magadról, már ami a pofidat illeti.

***

– No, mosolyogj rá erre a szép testre, ami megmutat valamit neked, egyszer tanulj már meg mosolyogni az élet csodáin, és ne láss beléjük olyat, ami nincs bennük, jó? Miért szép ez a néni itt, ahogy fekszik mozdulatlanul?
– Adamus, kezdesz morbid lenni, nem tudom.
– Mit mutat meg számodra?
– Semmit, hogy volt, nincs, misztérium, felfoghatatlan, megfoghatatlan, egyben szomorú és félelmetes, valami erőt mutat meg, ami túlmutat az életen – ilyesmit.
– Miért szép?
– Mert volt, és önmagában ez mindig szép, az élet az szép, az, hogy megjelent valaki a földön, ez valahogy megható.
– Maga az élet, az ő létezése?
– Igen, egyedi, megismételhetetlen és tényleg egy színfolt, s ez szép, még ha a halál is a vége, de tán ettől van súlya az életnek – nem tudom, nem akarok közhelyeket puffogtatni.
– Jó, édes, menjünk le a földszintre, s nézzük meg a babákat, az jobb lesz?
– Mindenképpen.
– S ahogy várunk a liftre, azt mondd meg nekem, számít, mennyit él egy ember?
– Hogyne számítana! Egy leélt élet vége sosem olyan fájdalmas, mint egy befejezetlen élet.
– A befejezetlen életet valami átlag alapján tartod annak?
– Igen, mert van egy emberi élethossz, egy életút, és ha az élet előbb ér véget, az befejezetlenné teszi ezt.
– Pedig befejeződött, nem?
– Igen, de nem jókor.
–Van olyan, hogy jókor?
– Nincs, de van jobbkor, ha fogalmazhatok így.
– Azt mondod, egy hosszú szakasz értékesebb egy rövidebbnél?
– Igen, mert több.
– S mitől több?
– Hogy hosszabb, istenem, miket kérdezel ma, nagyon nehéz válaszolni.
– Fogd a csokrot, leérkeztünk a földszintre. A születés egy ígéret is?
– Igen, az élet ígérete.
– Amit a halál pecsétel le?
– Így van.
– S akkor mit ígér ez az ígéret?
– Egy szép, tartalmas, hosszú életet.
– Jó, gyere ide, kukkants csak be! Nézd ezeket a bájos csöppségeket, ki tudja mi lesz belőlük, hogyan alakul az életük, így van?
– Igen.
– S ez nem szomorú?
– Hogyan lenne szomorú? Ott áll előttük az egész csodás élet, minden lehetséges még számukra, míg ott fönt ez nem volt elmondható.
– Azt mondod, nem szomorú, hogy itt ez a sok-sok picuri baba, és semmit sem tud, sem azt, hogy ki ő, mi lesz vele, sőt mi több, még azt sem tudja, ő most megszületett?
– Nem, mert ő nem gondolkodik ezen, én meg tudom, most kezdődik valami, és a kezdet sosem szomorú, csak a vég.
– Akkor sem, ha kezdet valami rossz kezdte, a vég meg valami rossz vége?
– Te mondod mindig, hogy nincs jó meg rossz!
– De neked van, te azt gondolod, lám, a kezdet jó, a vég meg rossz.
– Kiforgatod a szavaimat.
– Hova tegyük itt a csokrot, kitaláltad már?
– Gondolom, itt is a bejárathoz.
– Nem kéne inkább a kijárathoz, hogy ennek a látványa kísérje a boldog szülők útját, ahogy viszik haza az új élet ígérete felé az apróságokat?
– Jó, legyen.
– Mondd meg nekem, a születés akkor most kezdet vagy vég?
– Istenem, kezdet, hogy lenne vég?
– Minek a vége a születés?
– Semminek, annak, hogy nem vagyok.
– A születésed előtt nem vagy és a születéseddel leszel, ami a haláloddal elmúlik?
– Igen.
– Nem vagy, majd vagy és nem vagy?
– Elvileg, ha csak szigorúan fizikailag nézzük, igen.
– Kórházban vagyunk, édes, nem templomban, épp azért, hogy szigorúan nézzünk mindent.

***

– Abból fakad minden elképzelésed, ha most alaposan megnézed a lábad minden irányból, hogy van egy valóság, ami megmutatja neked, miket lehet elképzelni. És te ebből válogatsz, mint egy piacon, s berakod a kosaradba a meglévő elemekből a magad elképzeléseihez a hozzávalókat, és főzöl magadnak egy elképzelést az életedre vonatkozóan.
– Persze, hiszen, ami nincs, azt nem is tudom elképzelni.
– Tehát a valóság megmondja neked, mit képzelhetsz el, és ezzel azt is megmutatja, mit nem.
– Atyavilág! Tudod, olyan módon facsarod ki a fogalmak és a példák tekergetésével a dolgokat, hogy hiába vitatkozom veled, nem tudlak megcáfolni, pedig szeretnélek, mert azt érzem, jó, van abban valami, amit mondasz, de az élet mégsem így néz ki.
– Hiányoznak a ruhadarabok, mondtam, hiányzik az, amire azt mondtuk egyben, hogy „belemerülés”. Mert most kiemeltelek onnan és fázol. Meg fogod szokni, hidd el nekem, én is kvázi pőrén mondom ezt, van olyan szint, ahol fölösleges teher minden súlyos ruhadarab.
– Jó, tehát mi volt a kérdésed?
– Azt állítottam, csak azt tudod elképzelni, amit el tudsz képzelni abból kifolyólag, hogy azt megtapasztaltad, és ezen elképzelések alapján cselekszel, azaz hátrafelé mész az időben, mondhatjuk úgy is, te nem is cselekszel, csak lebontod magadnak azt az elképzelést elemeire, amit önmagadról gondolsz, és ezt hiszed most cselekvésnek.
– Igen, és ezt hogyan teszem meg? Miből fakad az a tapasztalás, hogy igenis a szabad akaratomból teszem ezt-azt?
– Abból, hogy azt hiszed egyrészt, van bármilyen szabad akaratod, holott a kormány az csak dísz ezen a kiskocsin, másrészt meg abból, hogy azt hiszed, te bármi újat létrehozol, kitalálsz, de amíg ezt csak a meglévő elemekből rakosgatod össze, ez nem adhat ki számodra számtalan képet, csak egyet, amiből épp bontod le az elemeket.
– Nem, mert, mondjuk, tíz elemből nem csak egy dolgot lehet kirakni, hanem nagyon sokat.
– Ha egyesével rakosgatod, nem, s akkor sem, ha egy elem helyét csak egy helyen tudod elképzelni. Amikor azt éled meg, „szabadon cselekszel”, nem jöttél még rá, hogy az mindig csak egy illúzió, „ó, ezt tehettem volna máshogy is” – hiszen csak egy módon teheted mindezt meg, pont, ahogy megteszed.
– Játék a szavakkal, elméletben igazad van, nem vitás, de billeg nekem ez a dolog.
– Hogyne, illegj-billegj így a tükör előtt, megértem, hogy most ezt így látod, önmagad pőresége sokszor ezt váltja ki. Abba gondolj bele, hogyha megnézed ezt a történeted egyben, akkor van-e olyan eleme, ami máshogy alakulhatott volna?
– Van.
– És mitől alakulhatott volna máshogy?
– Attól, hogy sokszor egy kis véletlenen múlt ez vagy az.
– Értelek, édes, tehát bár így alakult, de lehetett volna máshogy is?
– Igen.
– És akkor az egész valóság másmilyen lett volna? Mert ez a kis elem szintén más módon hatott volna akkor a valóság számos elemére.
– Igen.
– Nagyszerű. S ugye tudod, hogy ez teljességgel lehetetlen feltételezés?
– Nem, miért?
– Mert ha van egy tornyod, akkor mondhatod, ez a torony lehetett volna másmilyen?
– Igen.
– No de ez a „másmilyen” hol van a valós toronyhoz képest?
– Egy elméleti lehetőségként van ott.
– Azaz egy olyan elméleti lehetőséghalmaz egy darabja ez a torony, ami a végtelen lehetőségek közül megvalósult?
– Igen.
– Ám lehetett volna bármelyik más lehetőség is?
– Igen.
– Nem, hisz ez lett.
– De lehetett volna – ezt mondjuk.
– Nem, nem lehetett volna, mert most ez a torony az, ami; nincs értelme a felvetésednek.
– Kész, bezárult az ajtó mögöttünk, hát már miért ne lenne értelme?
– Mert a torony épp attól az, ami, hogy nincs értelme a felvetésednek. Ha lenne ennek bármilyen értelme, a torony nem létezne.
– Csak, mert azt mondom, lehetett volna másmilyen?
– Igen.
– De hisz mondhatom.
– Mondani mondhatod, mint ahogy azt is mondhatod, te lehettél volna valaki más. De te épp attól vagy az, aki, hogy nem lehettél más.
– Jó, hagyjuk, ezt a végtelenségig tudnám veled folytatni, remélem, még lesz alkalmunk ezt alaposabban megvizsgálni.
– Mást sem teszünk, édesem, mint ezt vizsgáljuk közösen.

***

– Nagyszerű, és akkor most, ha megengeded, egy kicsit bedoblak a vízbe, hogy megnézzük, tudsz-e úszni és akkor arra is választ kapsz, mi az a víz, amin eddig csordogáltál ezen a tutajon. Nem kell megijedni, csak felkaplak, bedoblak, te meg úszol szépen a tutaj mellett, ha akarsz, belekapaszkodsz, ám jobb lenne, ha nem tennéd.
– Igazán kedves kis játék, még a gondolat síkján is.
– Bizony, mókás, kedves és az irányodban érzett lángoló szeretetemből fakadó játék. Nos, akkor vegyél egy nagy levegőt, és ne kalimpálj, ha kérhetem, és válaszolj nekem: miért gondolod azt, hogy te még élsz?
– Tessék? Megőrültél, Adamus?
– Nem, csak megmutatom, milyen jó úszó vagy, és mennyivel gyorsabban haladnál e tutaj nélkül. Honnan tudod, hogy te még élsz, és nem haltál meg egy éjjel az ágyadban, s ezt egész egyszerűen annyira hihetetlennek tartottad, hogy nem fogtad fel, és elképzeled azt, hogy ott vagy az életben – de ez már egy ideje rég nincs így?
– Elképesztő, nincs rá emberi szó, ami kifejezné, milyen vagy. Visszakérdezek, jó? Mondd meg, mi a különbség, hogy azt hiszem, élek, vagy hogy élek?
– Nos, ezt neked kell megválaszolnod, hisz épp erre irányult a kérdés. Honnan tudhatod, ez az élet valós, és nem az történik, hogy nem vagy hajlandó egy olyan egyértelmű tényről tudomást venni, mint hogy meghaltál, és ez az egész már csak amolyan utójáték, amit elképzelsz magadnak?
– Komolyan megrémítesz, ez nem jó.
– Látod, félsz már csak a lehetőségétől is, kérdem én, miért nem lehetséges, hogy épp ez a félelmed az, ami letakarja egy nagy hazugságpokróccal a tényt, ez az élet már rég véget ért, de nem akarod tudomásul venni és játszod tovább, holott már nem is valós?
– Mondom, mi a különbség? Nekem teljesen valóságosnak tűnik, és semmiféle megakadást, szünetet, azaz „halálra” utaló jelet nem tudok felidézni.
– Dehogynem.
– Jó, akkor te fel tudsz, én nem.
– De fel tudsz, csak ezt is letakarod a takaróval. Mellesleg igazán szép, bensőséges temetésed volt.
– Na, jó, ezt fejezd be, morbid idiotizmus, amit művelsz.
– Az a morbid, ahogy azt akarod elhitetni magaddal, ami nincs.
– Ez valami borzalmas rémálom, és mindjárt felébredek, komolyan.
– Az bizony, épp ezt mondom. Mondd meg, mi a valós élet és e között az álom közt a különbség, kérlek, válaszolj, még ha nem is értesz egyet azzal, amit mondok neked!
– Nem tudok válaszolni, mert meggyőződésem, hogy élek, s ez az élet nem szakadt meg.
– Van kezed, lábad, tested, ahogy most úszol, érzed?
– Igen.
– Ez te vagy?
– Valahol igen, valahol nem.
– Mindig így láttad, hogy „valahol igen, valahol nem”?
– Nem, volt, amikor teljesen azonosultam a testemmel.
– S ma már nincs így?
– Nincs, ez tény.
– Jó, most azt mondd meg nekem, mindig úgy érezted, nem akarsz az életben már semmi különöset?
– Dehogyis! Mindig is valami különöset akartam.
– S már ez nem olyan fontos?
– Nem, nem olyan fontos.
– Jól be tudtál illeszkedni az emberek közé?
– Nem igazán, de törekedtem rá.
– Most mennyire vagy az emberek között?
– Semennyire.
– Nem éreztél még olyat, hogy mész az utcán, s nem vesznek észre?
– De, sokszor volt.
– Olyan is gyakran van, hogy szólsz valakihez, és nem figyel rád, nem válaszol?
– Igen.
– Jó, most azt mondd meg nekem, amikor este lefekszel és elalszol, megszakad az a folyamatosság, ami a tudatodat jellemzi?
– Igen, reggel, amikor felkelek, nem emlékszem a teljes éjszakára.
– Újra fel kell építened magad minden reggel?
– Dehogyis, arra emlékszem, ki voltam, nem kell semmit „újraépíteni”.
– Tehát mi a bizonyítéka annak, hogy élsz még?
– Az, hogy semmi sem utal ara, hogy meghaltam volna.
– S azt meg tudod mondani, miért van ez így?
– Talán, mert még élek, Adamus? Kezd ez valami rémes beszélgetésbe átfordulni, nagyon nem jó.
– Hogyne, hideg a víz és tempózni kell, mondtam, inkább ússz, mint itt kalimpálsz ilyen széles mozdulatokkal. Legyen ez most csak egy érdekes felvetés, egy elméleti kérdés: mi van, ha te már rég meghaltál, de ezt nem akarod tudomásul venni és folytatsz valamit, ám az már nem igazi?
– Jó, legyen ez egy feltevés, és én erre kérdezem minduntalan, mi a különbség?
– Hogy az egyik esetben ember vagy, egy ember, aki maximálisan azonosul ezzel az élettel, mert ez a valósága. A másik esetben meg azt látod, emberek közt vagy valami más.
– Jó, és ezek az emberek, ha én meghaltam, hogyan reagálnak akkor rám? Ez nem dönti le a te elméleti felvetésedet?
– Nem, mert nem reagálnak, kicsim, egyáltalán nem reagálnak rád. Élik az életüket, és te azt képzeled, rád reagálnak.
– Na jó. Elég volt. Amikor odajön hozzám valaki, és nekem mond ezt-azt, kifejezetten nekem, a nevemen szólítva, a szemembe nézve, az nem rám reagál?
– Nem lehet, hogy valakire reagál, akinek most a bőrébe bújtál, pontosabban, aki mögé odaálltál, és akire azt hiszed, ez vagy te?
– Jó, értem ezt a thrillerbe illő logikát, de azt mondd meg, hogy lehet ez a valaki teljesen azonos azzal, aki még az „életemben” én voltam?
– Nem azonos, egyáltalán nem az, csak nagyon hasonlít.
– Áhá, tehát a te teóriád a következő, igazán mókás: éltem egy életet a földön, majd meghaltam, de ezt észre sem vettem, mert nem akartam észrevenni. S aztán kerestem egy élő embert, én, amolyan lebegő szellem, aki nagyon hasonlít rám – akinek ugyanaz a testvére mellesleg, mint nekem, akit ugyanúgy ismernek az én „élő” énem ismerősei, de mindegy –, tehát találtam egy ilyet, és amolyan lebegő szellemként én mögé álltam és azt képzelem, én élek, holott csak egy árnyék vagyok.
– Pontosan, leszámítva azt, hogy ennek az „új” énednek nem nagyon vannak amolyan múltbeli gyökerei. Honnan tudod, hogy mindenki, aki a múltból származik, és most úgy látod, körülvesz, nem hasonló hajótörött, aki csak elbújik valaki mögé? „Ismerős is, olyan is, de mégsem, jaj de megváltozott, nem is ismerek rá, s sokszor magamra sem!” Nem lehet, hogy itt valami nagy móka történik, édesem, és semmi sincs úgy, ahogy gondolod?
– Na jó, Adamus, ez nagyon rossz beszélgetés, nem teszik nekem, és igazán rossz érzéssel tölt el.
– Mint egy lefedett hulla a szoba közepén, ha már nem tudjuk a házból kivinni, legalább hadd ne kelljen nézni, nemde? Fedjük le szép takaróval – csak az a baj, már lassan a takaró nem elég, mert a szagokat az nem tudja elleplezni. Elég kellemetlen így ez a ház, nem?
– Fejezd be tényleg, kérlek.
– S akkor most, miután kicsit kiúsztad magad, megnézzük a partot, jó? Most ahogy úszol, csak emeld fel a fejed és nézz előre, oda, ahol beleakad a szemed valamibe! Mondd meg, kicsim, hiszel-e abban, hogy vannak olyan létezők, akik most számodra fizikailag nem érzékelhetők, ám valóságosabbak jelen pillanatban nálad?
– Nálam, egy lebegő hullánál? Na, jó, válaszolok rendesen: igen, hiszek ilyen létezőkben, különben hogyan is beszélnék veled, ha nem hinnék? Ám, hogy valóságosabbak vagytok-e, mint én, azt nem tudom.
– Mi nem hisszük magunkat embernek, amikor nem vagyunk azok, édes, nem játszunk árnyjátékot egy valós emberi forma mögé bújva.
– Istenem ne csináld ezt, tényleg megijedek!
– Jó, azt mondd meg, ha mi nem vagyunk láthatóak számodra, ez nem lehet-e annak az oka, hogy most egy ember mögé bújtál, és semmit sem látsz, csak azt, amit ő képes látni? Nem számodra vagyunk láthatatlanok, hanem a báb számára. Akihez mellesleg nem sok közöd van, s akit csak arra használsz, hogy elhitesd magaddal, élsz még?
– Jó, Adamus, legyen így, csak fejezd ezt be, kértelek.
– Ki akarsz jönni a tutajra?
– Most erre mit mondjak? Ez rémes, forog velem a világ.
– Nagyszerű, ez volt a cél, nem a világ forog, te úszol a vízben, és a partot fürkészed, de nem látod. Mondd meg nekem, mi kéne ahhoz, hogy egy pillanatra elfordulj attól a fizikai létezőtől, aki mögé beálltál és megpillants minket? Meg tudnád ezt mondani most gyorsan?
– Az, hogy tudjam, ez a fizikai forma nélkülem is van, létezik?
– Azaz mi kell ahhoz, hogy megláss minket valóságként?
– Hogy leválasszam magam ettől a fizikai formától?
– S ehhez mi kell?
– Hát a te hátborzongató históriád alapján az, hogy fogjam fel, én nem is élek, én valamikor meghaltam? Ez képtelenség.
– Jó, most még annyit mondj meg – hogy tudd, látod te ám ezt a szárazföldet, és nincs is igazán messze –, amennyiben elfogadnád, amit az én „hajmeresztő históriám” állít, ha alaposan és higgadtan belegondolsz, ez inkább ijesztő vagy inkább megnyugtató számodra?
– Rövidtávon sikítóan rémisztő, hosszútávon valahol amúgy megnyugtató.
– Jól van, kicsim, gyere, visszahúzlak a tutajra, a nap majd megszárítja rajtad a vizes ruhákat. S most arra kérlek, amíg szárítkozol a napon, hogy fogalmazd meg nekem csak azt, miért volt rémisztő a felvetésem, miért éreztél jeges rémületet a szívedben, amikor azt mondtam, valaki mögé beálltál, hogy elhidd, élsz, de ha ellépnél mögüle és látnád, hogy ő éli tovább a maga életét és nem sok köze van hozzád, rájönnél, itt valami tényleg nem stimmel egy ideje? Mondd meg, miért rémisztő ez a gondolat – és akkor továbbmegyünk és megmutatom, mi a te átmenetiséged az életedben, és mi váltja ezt hamarosan föl, jó?

***

– Elmegyünk ma egy amolyan vágószobába, műterembe, ahol a filmtrükkök készülnek, és megmutatok neked valamit, ami most a világodban számodra nem látható egyben, hogy lásd, mindaz, amit most megélsz, mindaz, ami olyan zavarosnak és kaotikusnak tűnik, milyen trükk eredménye és mi van mindennek a másik oldalán. S úgy fogjuk mindezt végigjátszani, hogy te leszel az, aki ezt a trükköt most önmagad számára létrehozod, és így fogsz meglátni magadról valamit majd azon a monitoron, amit ma közösen megnézünk.
– Rém rejtélyes vagy, de legyen így.
– S ahhoz, hogy mindezt közösen át tudjuk élni, először is, miközben elindulunk e filmes műterem felé, azt meg tudnád nekem mondani, hogy amikor azt mondod magadra, hogy „én”, akkor te ezzel egy valamit vagy egy semmit fogalmazol, határozol-e meg?
– Egy valakit.
– Értelek, és mivel tudnád ezt alátámasztani?
– Azzal, hogy bármi, amire azt tudom mondani, hogy ő vagy te, s én, az egy valami, valaki, mert megneveztem, meghatároztam, s ezáltal az már nem lehet semmi.
– Tehát te ezzel azt mondod, ha bármit meg tudsz határozni, abból egyértelműen következik, hogy az adott dolog van?
– Igen.
– Mit jelent az, hogy valami van?
– Épp ezt, amit az imént mondtunk, hogy meg tudom nevezni, meg tudom határozni.
– Azaz ki tudod emelni az általad észlelt valóságból egy elemként?
– Igen.
– Jó, most azt mondd meg nekem, hogyha ez jelenti számodra azt, hogy valami van, akkor mi jelenti számodra azt, hogy valami nincs?
– Hogy nem azt tudom megállapítani, hogy van, hanem épp azt, hogy nincs.
– Jó, én ezt értem, édesem, de arra kértelek, azt magyarázd meg nekem, hogy ez a különbség mit jelent tulajdonképpen!
– Hú, de nagyon nehezet kérdezel, várjál, átgondolom! Ha valami van, akkor azt tudom mondani, ez és ez van, létezik, és ezt azért tudom megtenni, mert az adott dolgot meg tudom határozni. Ha valami nincs, az szintén van, hisz meg tudom határozni, csak talán más módon, mint azt, amire azt mondom, hogy van.
– Nem, most nagyon belezavarodtál a mondókádba, édes, de megértem, mondtam, ma a semmiről beszélgetünk, s ez igazán nagy kihívás, de meg fogsz vele birkózni. Tehát még mindig ott tartunk – miközben befordulunk abba az utcába, ahol a filmes műtermek találhatóak –, hogy azt kellene valahogy megnyugtatóan megfogalmaznod, hogy ha valamire azt mondod, van és azt, hogy nincs, ez a különbség pontosan mit jelent számodra.
– Azt talán, hogy számomra az, amire azt mondom, hogy van, az megtapasztalható, megélhető, megragadható valóság, amire meg azt mondom, hogy nincs, az számomra egyáltalán nem megélhető.
– Mondjál valamit, ami számodra nincs, lehetőleg olyan dolgot, ami általánosabb annál, mint – tegyük fel – egy szék! Ügyes vagy, értesz engem és menni, fog, gyerünk!
– Egy olyan dolgot, ami számomra nincs, várjál csak, ugye olyan dolgot kellene mondanom, ami nem csak számomra nincs, hanem én most úgy élem meg, a világban nincs?
– Igen, ez lenne a legjobb, de ilyet nem tudsz mondani, ám akkor most megállunk itt a bejáratnál és megvárom, míg kitalálod, milyen képen, milyen jeleneten végezzük el a filmtrükköt.
– Atyavilág, várjál. Mi az, ami nincs? Mondjuk, azt mondom, nincs fej nélküli élő ember, vagy az állatkertben élő, hétfejű sárkány, de akkor mondhatod azt joggal, hogy mindez van, mert bármikor képes vagyok alkotni mozgó, fejnélküli embert épp a filmvásznon, s egyet kell értenem veled, hisz számos olyan dolog van a valóságomban, ami egy módon nincs, ám más módon meg van, vegyük például a lézerkardot. Tehát ismerve téged, nem tudok semmit mondani, ami nincs, amibe ne tudnál belekötni.
– Édes, látod, ezzel az önmagaddal lefolytatott kis vitával meg is mutattad magadnak, hogy mi az, hogy nincs. Kérlek, ettől függetlenül válaszolj nekem, és mondj valamit, amire biztosan azt tudod mondani, számodra nincs, mondtam, olyat nem fogsz tudni mondani, ami egyáltalán nincs, de épp ezt kívánjuk körbejárni ma.
– Az, hogy számomra nincs, az mit jelent, hogy nekem nincs? Mert ha ezt jelenti, ezzel semmire nem megyünk, most azt érzem.
– Olyat mondj, amire azt tudod mondani, „számomra nem létezik”.
– Nem tudok ilyet mondani, mert bármit mondok, azzal, hogy megnevezem, már nem tudom azt mondani, hogy számomra nincs, nem létezik, csak annyit tudok mondani, nekem nincs ilyenem, de a kettő szerintem nagyon nem ugyanaz.
– Bizony nem, s azt meg tudnád akkor fogalmazni, mi a különbség a kettő között?
– Az, hogy az egyik egy birtokviszonyt határoz meg, nekem van-e repülő csészealjam, míg a másik meg egy teljesen más módon, a predikátum oldaláról teszi fel a kérdést, azaz úgy, hogy van-e repülő csészealj? S abban igazad van, az, hogy mi a válasz, már csak annak a kérdése, ezt hogyan határozom meg, mert az, hogy valami van, az biztos nem egyfajta fizikai jelenvalóságot jelöl, hiszen ha csak azt jelölne, nem létezne semmi, ami nem fizikailag meghatározható. Tehát a kettő közt a különbség, hogy az egyik esetben azt határozom meg, hogy magam közvetlen kapcsolatban vagyok-e az adott valóságelemmel, míg a másikban meg azt, hogy képes vagyok-e ezt a valóságelemet meghatározni, mintegy önmagam közvetlen tapasztalataitól függetlenül.
– Hát, édesem, ez valami borzalom volt, de sebaj, akkor bemegyünk, és én megmondom, mi az, amire teljes biztonsággal azt tudod mondani, hogy nincs, ez természetesen te magad vagy. Minden más az van számodra, olyan nincs, hogy te azt tudd mondani bármire is a valóságodban, hogy nincs.
– Mondjuk az egy dolog, hogy meg tudok nevezni egy dolgot, és más dolog, hogy képes vagyok azt a dolgot észlelni, érzékelni, nem? Tehát azt is mondhatnám, hogy az van, amit érzékelni tudok, s az nincs, ami csak úgy érzékelhető számomra mint egy kifejezés és annak jelentése, de az, amit ez a jelentés takar, az nem. Tehát ha azt mondom, isten, csak a fogalom létezik számomra, ha nem tudom Istent közvetlenül észlelni, érzékelni, csak a fogalomra mondhatom, hogy van, Istenre magára nem.
– Drágám, biztos ezt még tovább akarod folytatni? Mert ez egész egyszerűen rémes okfejtés és nem fog téged segíteni abban, amit ma meg kívánsz tapasztalni.
– Te kérdeztél erre rá, s én csak válaszoltam, és próbáltam továbbvinni a gondolatot, hogy tényleg azt érezzem, nem tudok olyat mondani, ami nincs.
– Jó, édes, ahogy gondolod, gyere, itt van az a kis szoba, ahová most mi ketten bezárkózunk, és ahol mutatok neked valami nagyon érdekeset. S amíg elhelyezkedünk és bekapcsoljuk a gépeket, addig azt meg tudnád mondani, hogy miért érzed azt, ez a mai beszélgetés nagyon bosszantóan indult számodra?
– Azért, mert valami olyan dologról kellene beszélni, amiről, szerintem, így nem lehet.
– A semmiről nem lehet beszélni, azt mondod?
– De lehet, hogyne lehetne, de csak úgy, mint valamiről – hú, tényleg elég bosszantó dolog ez, nem vitás.
– S amikor azt mondom, egy dolog van a valóságodban, amire teljesen megnyugtatóan tudod azt mondani, hogy nincs, s ez te magad vagy, ez is bosszant téged?
– Nem, ez nem annyira bosszant, mint inkább nem tudok igazán mit kezdeni vele. Mert vagyok, érzékelem magam, és innentől fogva olyan butaságnak érzem ezt a kijelentést.
– Jó. Még azt meg tudnád nekem fogalmazni, hogy ha te nem vagy semmi, azaz vagy, akkor hogyan mondhatod ezt magadról, azaz mivel bizonyítanád nekem a léted?
– Semmivel, azzal, hogy vagyok, és hogy te is érzékelsz engem – ennyi a bizonyíték, semmi több.
– Jó, most bizonyítsd be azt nekem, hogy van az a szék, amin most ülsz!
– Nem tudom bebizonyítani, csak azt tudom mondani, itt a szék, ugye te is érzékeled? És ez az egyetlen bizonyíték, amit neked én nyújtani tudok, hogy képes vagy érzékelni a széket.
– Tehát az egyetlen bizonyítékod a szék létezésére, hogy te azt érzed, ülsz rajta, és azt érzékeled, más is érzékeli ezt a széket?
– Igen, de nekem ez épp elég.
– Ugyan, hisz ezzel semmit nem tudtál bizonyítani, no, majd hamarosan meg is látod. S akkor azt, hogy te létezel, a székhez képest hogyan tudod bizonyítani?
– Nem tudom, egyáltalán miért kellene ezt bizonyítani. Ez úgy néz ki, van egy valóság, amiben van rajtam kívül számos létező. Ők érzékelnek engem, én őket. Ha a macskát elkergetem, elfut, ergo bizonyítja számomra, hogy vagyok. Látom magam a tükörben, a fényképeken és érzem magam, ezzel bizonyítja számomra a világ, hogy vagyok. Ha szólok a boltban az eladóhoz, válaszol, s ez a bizonyítékom arra, hogy vagyok, mint ahogy én meg számukra bizonyítom, hogy vannak. Nem értem, mi ebben olyan misztikus és bonyolult és értem én, hogy mindezt csak én érzékelem, de ez még önmagában semmit nem jelent, mert nem tudok az érzékelésemen kívül semmit érzékelni, de ez az alaptétel még egyáltalán nem bizonyítja számomra azt, hogy akkor ez azt jelenti, ezen túl nincs semmi. Szóval értelek, hogy mit akarsz megmutatni, de zavar ennek az egésznek az a nagy logikai buktatója, hogy abból a tételből, hogy én mindent csak önmagamon keresztül tudok érzékelni, következik az, hogy akkor az én érzékelésemen túl nincs semmi – mert szerintem ebből ez nem feltétlenül következik, ez csak egy következtetés, a sok lehetséges teóriából csak egy.
– Jó, egyre jobban haladunk afelé, hogy megmutasd magadnak, mi a semmi, tehát a kérdés az volt, hogyan tudod önmagad létezését a szék létezésével szemben bizonyítani, s ím, a választ meg is adtad.
– De nem értelek, miért kellene önmagam létezését a székkel ellentétben, vagy ahhoz képest bizonyítanom? A kettő kizárja egymást, ezzel azt akarod mondani?
– Hogyne, miért, drágám, szerinted nem zárja ki egymást a kettő?
– Nem, egyáltalán nem. Sőt.
– No, akkor kellően felkészültünk a mai mutatványra, gyere, kicsit húzódj közelebb és nézd meg a monitort, s most megvizsgáljuk, mit látunk rajta.

***

– Elérkeztünk az utolsó feladathoz, s ez lesz a legnehezebb, egy vékony kötélen kell amolyan kötéltáncosként végigsétálnod. Annyit segítek, hogy kapsz egy hosszú botot, egyensúlyozni. Ha ügyes vagy, nem esel le, csak megfelelő figyelem kérdése az egész, a kötél megtart téged s nagyon feszes – gyerekjáték rajta végigmenni. Állj ide az elejére, miután felmásztál, s kezedbe adom a botot. Ugye, tudod, hogy amikor elveszíted az egyensúlyod, mit kell tenni?
– Nem.
– Billegtetni ezt a botot, s akkor ez téged kiegyensúlyoz. Mondd meg nekem azt, hogy te egy felemelkedett mesternek gondolod magad?
– Nem, mert utálom ezt a fogalmat, és ha az lennék, talán nem utálnám ezt az egész „mesteresdit” ennyire.
– Jó, így kell billegtetni, nagyon jó, lépkedj lassan! Akkor minek tartod magad?
– Egy sokszor a világra némi cinizmussal tekintő embernek, akiben van némi sztoicizmus is, azaz röviden: én a világot egyfajta szarkazmussal néző, éles szemű kritikus vagyok. Nem túl szimpatikus szerep, de tényleg ilyen vagyok.
– Le ne ess, nem nézegetjük a szakadt nadrágot, annak már úgy is vége, édes! Tehát azt mondod, nem vagy felemelkedett mester?
– Nem vagyok.
– S téged megelégedéssel tölt el ez a kijelentés?
– Igen.
– Tiltakozol ez ellen a meghatározás ellen?
– Igen, mondtam, utálom.
– Mit utálsz benne?
– Ezt is mondtam, magasztos, amolyan emberfeletti dolog, ami az én szememben inkább valami fennhéjázó gőgként jelenik meg, mint valós emberi bölcsességként. Ha valakire azt mondják, ó, itt egy felemelkedett mester, ez belőlem nem vált ki tiszteletet. Azt gondolom, aki valóban az – ha ennek van egyáltalán bármi értelme a földön –, biztos kupán vágná, aki ilyet állít róla, s nem szívesen viselne egy ilyen jelzőt.
– Ezzel magadnak mondasz ellent? Hisz azt mondod, a felemelkedett mester attól az, hogy tagadja hogy ő az, nemde?
– Kiforgatod a szavaimat, maradjunk abban, ez engem nem érdekel, lehet tőlem bárki a legfelemelkedettebb akármi, ha emberileg hitvány, s lehet felőlem „nem felemelkedett”, ha emberileg a helyén van.
– Tehát te nem tartod fontosnak az emberi síkon a nem emberi megnyilvánulását?
– Nem, mert az emberfeletti akkor valós, ha képes az emberi síkon megnyilvánulni. Ha valaki képes ezt a földön megnyilvánítani, az a mester, ha valaki meg csak beszél róla, meg címkeként használja, annak semmi értelme. Ezért nincs is ilyen fogalmakra szükség.
– Jó, át is értél, már csak le kell jönnöd. Mondd meg nekem, te milyen fogalmommal illetnéd azokat a játékostársaidat, akik a játék felett állnak, láthatóan felette állnak?
– Olyan drága embereknek nevezném őket, akik meg tudják mutatni, hogyan érdemes élni. Amolyan csendes példáknak, hétköznapi hősöknek.
– S ehhez mit kell tenniük, mit mondtál?
– Emberségesnek lenniük, tisztának maradniuk egy felettébb koszos világban, és tenni a maguk dolgát következetesen, kitartóan, nem beszélve arról, hanem cselekedve azt. Sok ilyen ember van, csöndesek, kedvesek, maguknak valók. Én az ilyen embereket tartom sokra – és ők sosem tűrnék el, hogy ilyen buta jelzőket aggassanak rájuk, csak legyintenének erre.
– S most itt állunk a tíz elvégzett feladat végén és azt ígértem neked, ha ügyes vagy, kapsz két olyan feladatot, ami megmutatja számodra, akkor most te ki is vagy. S ez a két feladat lesz a legérdekesebb, mert most megfordítunk valamit, de előbb tedd el az emlékeztetődet, a kifeszített kötél egy darabkáját, hogy lásd, milyen vékony volt az utad, s milyen biztosan végig tudtál menni rajta, pedig nagyon nagy volt alattad a mélység. S a két feladat a következő lesz. A tizenegyedik feladat során arra foglak kérni, mondj el nekem mindent, amit magadról ma összeszedtél, és ami egyfajta ellenérzést váltott ki belőled önmagad iránt! Mindent, amire azt mondod a mai kaland után, „ó, a fene vigye el, hogy ez most így kiderült, s bosszankodom emiatt, nem szeretem ezt magamon látni, s hiányzik onnan a ruha, ami eltakarta mindezt!” Csak úgy, ahogy ez eszedbe jut, szabadon!
– Jó, hát szinte csak ilyen van. Zavar az az ellentmondás, amibe belekevertél ezzel a „felemelkedett mester” buta jelzővel, valamiért bosszant ez a téma, főleg, ha ezzel kapcsolatban bármilyen közelségbe kerülök. Zavar és bosszant, hogy végig magamról kellett beszélnem, nem szívesen elemzem magam így, ezt a munkát szeretem teljesen magamban elvégezni, magányügynek tartom, milyennek gondolom magam. Ellenérzést váltanak ki belőlem a kérdéseid, mert úgy érzem, egy adott dolgot akarsz nekem magamról megmutatni, de mindennek van másik oldala is, s ezért is utálom az ilyen játékokat, mert ebből senkit és semmit nem lehet megismerni, talán csak arra jók, hogy az ember alapvetően erre jöjjön rá. A cselekedetek beszélnek az ember helyett, ha már nekem ilyen módon kell elemeznem magam ahhoz, hogy megtudjam, ki vagyok, akkor érdemesebb lenne körülnéznem, hogy miért nem látom mindezt a tetteim megnyilvánulása által. Amolyan önigazolós, buta játék volt, amiben érzem a rejtett szándékot, hogy „de, de bizony te egy felemelkedett mester vagy, majd én megmutatom”. Ám nem mutattad meg, és csak felbosszantottál ezzel az egésszel, újfent.
– Nagyon szép válasz volt, kapsz érte egy jutalmat, egy sorozat fényképet, amiket akkor készítettem rólad, amikor bosszankodtál a feladatokon – nagyon mókás arcokat vágsz rajta, érdemes kitenned majd a fürdőszobatükörre.
– Rém humoros vagy, köszönöm.
– Jön az utolsó, tizenkettedik feladat, s most aztán mindent megfordítunk, hogy egyben lásd ezt a bolond játékot – és kérlek, mondd meg nekem azt, hogy van olyan szerinted, hogy valaki nem felemelkedett mester?
– Micsoda őrült kérdés, atyavilág! Miután szerintem olyan nincs, hogy felemelkedett mester, ezért senki sem az, tehát a kérdésedre válaszolva, igen, van olyan, hogy valaki nem felemelkedett mester, mondhatni, mindenki egy nem felemelkedett mester – legalábbis az én szememben.
– Akkor te sem vagy az?
– Nem, egyáltalán nem vagyok az, mondom, senki sem az, emberek vagyunk, ilyen-olyan emberek, alapvetően egyformák, csak más-más módon jelennek meg bennünk a dolgok, más arányokban, de a lényeg mindenkiben ugyanaz.
– Ezt tényleg így is gondolod?
– Igen, az emberek egyformák, kiben ez hangsúlyosabb, kiben az, de a lényegünk, a mag azonos, mindenki ugyanazt akarja, ebben biztos vagyok, nincs különbség.
– S ez a sok ember egymást képes így látni?
– Nem, mert túl közel vagyunk egymáshoz, ahonnan semmi mást nem látni, csak a különbségeket. Ám elég az embernek csak behunyni a szemét és az „emberre” egy egységben gondolni, és azonnal látható, mindannyiunk tele van ugyanazzal a sok öröm és bánat morzsával, a jóra, a szépre való vággyal, s a másik legyőzésének és elpusztításának képességével. Mint egy zsák esetében, ugyanazok a magocskák vannak mindenkiben, csak kinek ez van a zsák tetején, kinek az, és hajlamosak vagyunk az egész zsákot csupán a szájánál látható termésekkel azonosítani.
– Tehát akkor nincs is példamutatás?
– Annyiban van talán, hogy ha én elkezdem magamnak kiszórni ezt a zsákot, megnézvén, mi lehet benne, láthatóvá teszem mások számára is a saját zsákjukat, mert a zsákok egyformák. A példamutatás nem példamutatás, az csak egy belső folyamat láthatóvá tétele.
– S akkor, amit az elején mondtál arról, ki a felemelkedett mester, nem is igaz már számodra?
– Te jó ég, fogalmam sincs már, mit mondtam erről az elején.
– Azt, hogy a felemelkedett mester egy olyan játékos, aki kívül van a játékon, egy olyan szerepjátékos, aki átéli a szerepet, de nem vész el benne.
– Ja, igen, nem, ezt továbbra is így gondolom, de akkor átfogalmazom, aki a játék felett áll, talán képes szembenézni a maga zsákjával, mert ha felfedezi önmagát a szerep mögött, ezzel az egész játékról rántotta le a leplet, s egyáltalán nem szükséges mások álszakállát tépkednie ehhez. Egy zsák van, mindenkinek a magáé, ezt kell kiborítani, mit sem törődve azzal, mit gondolnak erről mások. Gondolnak ezt-azt, aztán idővel úgyis kénytelenek lesznek a maguk zsákjára nézni, kinyitni, abba beletúrni – mert ez kikerülhetetlen.

***

– Vigyázz, mert elme nélkül vagy örök életű! S alaposan érezd meg, milyen ez az én, és ezt most tedd meg elme nélkül! Ne várj a sokktól többet, mint amit nyújtani tud, hisz megint az elme által vársz valamit – látod, milyen vékony ez a cérna? Nincs fogalom, nincs érzet, nincs senki, csak te, ez a benned lévő démon, aki csak akar, állandóan akar valamit, de azt sem tudja, mit akar. Most csukd be egy pillanatra a szemed, ez fontos, és csak érezd ezt a démont, jó? És utána folytatjuk.
– Jó.
– Nos, mit éreztél?
– Semmit.
– Pontosan. Elme nélkül nem vagy. Nincs én, mert még ezt sem tudod kimondani, s csak egyet tudsz érezni, önmagad hiányát. Ezt jegyezd meg, tehát, elme nélkül is érzékelsz, nem szűnik meg a tudatod, de csak önmagad hiányát érzékeled. Aki azt mondja, van halál, mind megtapasztalja azt, milyen, amikor ő nincs, és hidd el, ez az a pokol, az a démoni állapot, ami aztán azt idézi elő, hogy ez az „én nem vagyok” tudat mindenáron megmutassa, hogy de van, és ezt, miután nincs, csak az ún. pusztítás során tudja megtenni. A negatív tartományban létezik, és ott bármit tesz, az a pozitív tartományban egyfajta pusztításként jelenik meg. Tehát azt kellett most ebben a szobában megérezned és megértened, hogy az, aminek most tartod magad, az nincs, épp azért, mert csak egy mozdulat, egy rossz mozdulat, és azonnal önmagad ellentétébe esel, amikor vagy, mert a tudat az továbbra is észleli magát, de ennek az észlelésnek az elme nélkül semmi más módja nincs, mint az, amikor a tudat azt érzi: „jaj, nem vagyok, atyavilág, nem vagyok, nem vagyok!” – s ezt mondogatni, rémülten kergetve önmagad farkát, tébolyító, nekem elhiheted. És nincs kapaszkodó, mert nem vagy, s így valóság sincs, mint a boltban, „jaj, nincs ez a bolt, nincs-nincs” – forogsz körbe-körbe. Nem jut eszedbe egy név, emlékszel, milyen állapot? Pontosan ez az az állapot, amit elme nélkül megélsz, csak ez teljesen mindent magában foglal, ez a „jaj, nem jut eszembe” érzés, de már azt sem „tudod”, minek kéne eszedbe jutnia. S ha nem vágysz többet erre az élményre, ami mint vákuum ránt egy ponton vissza az újabb és újabb illúzióba, ahol azt álmodod, „na, akkor végre vagyok, és van a bolt, és 4236-os szám, és Lajos a neve, hát persze!” – akkor egyetlen egy dolgot kell megtanulnod, és erre lesz a legnagyobb segítségedre a szorongás. Gyere, kimegyünk innen. S most csatold le magad az ágyról, vedd le a saját kényszerzubbonyodat, törd át a gumiszoba falát és válaszolj nekem, ki vagy te? S ezt most alaposan gondold át. Érezd a választ, és azt válaszd, aki vagy, aki benned örök, aki már nem kergeti a saját farkát, mert tudja, hogy van. Válaszolj bátran, semmi más nem emel ki az illúzióból, mint a saját helyes öndefiníciód, ami már nem az elméből születik – bátran, gyerünk!”

Tartalomjegyzék:

–       Bevezető beszélgetés

Beszélgessünk…

–       az időről

–       rólad

–       a szerelemről

–       az egészségről

–       a konfliktusokról

–       a realitásról

–       a hitről

–       arról, ki vagy a világodban

–       ma arról, hogy mi van a látható mögött

–       arról, hogyan tudsz a látható mögé nézni

–       ma az érzelmekről

–       az önkifejezés fontosságáról

–       az önbecsülésről

–       az álomról és az ébrenlétről

–       általánosságban az időről

–       arról, hogyan tudod olyanná alakítani az életed, amilyenné szeretnéd

–       a szabad akaratról

–       a félelmekről

–       a képzeletről

–       a terveidről

–       a bátorságról

–       a pénzről

–       a kiszolgáltatottságról

–       a születésről és a halálról

–       a manipulációról

–       az ellentétekről

–       a közösségről

–       a szabadságról

–       a tudásról

–       a vallásról

–       a tömegtudatról

–       a hatalomról

–       a gazdagságról

–       az erkölcsről

–       az emberi gonoszságról

–       a sikerről

–       a reklámról

–       az elvárásokról

–       a vágyakról

–       a szorongásról

–       a szépségről

–       a becsületről

–       a felelősségről

–       a dicsőségről

–       a semmiről

–       az új valóságodról

–       a dimenziókról

–       arról, hogy mit jelent a „felemelkedés”

–       a valóságteremtésről

–       arról, hogyan tudod a magad világát jobbá tenni

–       az életutadról

–       az élet értelméről

–       a világvégéről

–       a létezés körforgásáról

–       arról, hogy miért vannak vágyaid

–       a szeretetről, s annak megélési formáiról az életedben

–       arról, hogy merre érdemes menni az életben

–       rólad és rólam

–       a háláról

–       a hűségről

–       a háborúról

–       a biztonságról

–       a becsvágyról

–       azokról a hibákról, amiket az életedben elkövetsz

–       a szexualitásról – egy kicsit máshogy

–       arról a hatalomról, amit a világ felett gyakorolsz

–       a változás szükségszerűségéről

–       az életed átmeneti állapotáról

–       az élet örök körforgásáról, s a dimenziók közti átjárásról

–       a déjà vu-ről egy tágabb értelemben

–       az úgynevezett történelemről

–       az életed minőségéről

–       arról, milyen veszélyek leselkednek rád lépten-nyomon

–       a fizikai megnyilvánulásodról

–       a tökélyre vitt élet művészetéről

–       a civilizációról és a művészetről egy érdekes megközelítésben

–       az életed nagy kudarcáról

–       az ösztönről

–       a barátságról

–       szerencséről és szerencsétlenségről

–       a hírnévről

–       a tehetségről

–       az irányítás különböző módjairól

–       arról, mit jelent magnak lenni, és ennek tudatában élni az életed

–       a labirintusról, amiben – úgy érzed – eltévedtél

–       ma a nyúl üregéről, azaz arról a bizonyos tölcsérről

–       arról, milyen vagy vetítőgépként

–       arról, mikor jön el számodra a megnyugvás és a pihenés időszaka

–       arról, hogyan mutatsz másoknak példát

–       rólad, mint rút kiskacsáról

–       az aranyhalakról az akváriumban

–       a kreativitás virágáról

–       arról, mi vár rád az úgynevezett halálod után

–       a barlangról, azaz most már arról, mi van a barlangon túl

–       ma arról a lejtőről, amin épp lefelé csúszol

–       arról, hogy miért érzed azt, nem tudsz megfelelni mindannak, amit az élet feléd támaszt

–       arról, hogyan tudsz hatékonyan, azaz visszafelé élni

–       életed legnagyobb és utolsó kihívásáról

–       arról, hogyan tudod a csalókat kikerülni az életedben

–       arról a lajtorjáról, ami látszólag az égbe vezet téged

–       a téged körbeölelő információs rácsról

–       a te igazi ünnepedről

–       a zsebedben hordott zacskónyi színes cukorról

–       a földön kívüli életről

–       a kalitkából kirepülő madárról

–       az úgynevezett sötét erőkről

–       arról az értelmetlen versengésről, ami körülvesz téged

–       az álmokról mint a valóság alapjáról

–       arról a vezérlőpultról, ami előtt mindannyian ott ülünk

–       arról, hogyan tudsz kibújni a történetből, amely rólad szól

–       a történeted kezdetéről és végéről

–       arról, hogy hol és mikor kerülsz be a hírekbe

–       arról, hogy mit kell a batyudba tenned az indulás előtt

–       a találkozási pontról

–       arról, hogy hogyan ismered majd fel az ébresztőóra hangját

–       arról, hogy mi előzi meg a végső pillanatban bekövetkező találkozást

–       arról, hogy mit rejt magában a bűvészkalap

–       Beszélgetés helyett teljes metamorfózis