Hol volt, hol nem volt – idézetek

„A mai kis mesénk nagyon furcsa lesz azok számára, akik úgy gondolják, hogy egy mesének ilyennek vagy olyannak kell lennie. Azt is mondhatnánk, e kis mesét csak az fogja igazán megérteni és ezáltal értékelni, aki képes arra, hogy fogja a meseedényt, a földhöz vágja, és az így létrejövő cserepekből új edényt ragasszon magának, ami bár hasonlatos lesz az előzőhöz, mégis merőben mássá válik, mert létrejön a törésvonalak mentén egy olyan minta, ami az eredeti edényen sehol sem volt jelen. Nos, aki szereti ilyen módon összetörni a készre gyártott formulákat, hogy létrehozzon önmaga számára valami valóban egyedit és emlékezeteset, most fogja meg a saját kis meseedényét, és háromra jó erősen vágja a földhöz! Figyelem, számolás indul: egy, kettő, há-rom!
Bamm! – az edény össze is tört. És akkor mi odalopózunk a szanaszét heverő cserépdarabkákhoz, lassan, egyesével összeszedegetjük őket, és elkezdjük egy új struktúra mentén összeragasztgatni az edényt. Mindenki egyedül ragasztja a saját kis darabkáit, miközben szépen együtt haladunk, ez aztán az igazi úgynevezett csapatszellem, nemde, gyerekek? S így még arra is rájöttök, a saját összetákolt edénykétek tulajdonképpen egy nagyon nagy tál egyetlen darabkája csupán.

Rajta, akkor kezdjünk is neki, indítsuk el útjára ezt a keszekusza történetet, hogy apró kis gilisztaként előbukkanva a földből megmutasson nektek valami nagyon fontosat. A mai mesénk hőse az oktondi kismalac lesz, gyerekek. Bizony, egy oktondi, úgy is mondhatnánk, okoskodó, ám mégis nagyon buta kismalac. Aki azt reméli, hogy egyszer szép kövér disznóvá nemesedik, ám most még csak rózsaszín, bolyhos, kicsiny csülkein tipegő-topogó, ennivaló kis jószág. No, ez a kismalac egy szép napon elhatározta, hogy megkeresi az erdőben az ő vadon élő társait. Ugyanis a tanya, ahol a kis malacka meglátta a napvilágot, egy sűrű erdő szélén állt, és az öregebb tanyalakók, libák, tyúkok, pulykák, tehenek, szamarak, pulikutyák mind azt suttogták, ott bent a sűrűben ugyanolyan állatkák élnek, éldegélnek, mint amilyenek ők itt a tanyán, csak mégis van bennük valami furcsa, valami igazán különleges. S a kismalac azt is kiszimatolta, hogy ez még mind semmi, de vannak olyan malacok is az erdőben, annak is a legsűrűbb, legsötétebb részén, amelyek olyanok, mint ő, csak valamiképp mégis mások, nagy agyaruk nő, kiskorukban édesen csíkos a bundájuk, és felnőttként jóval erősebbek, szabadabbak, mint az ő szülei. Ráadásul még azt is megtudta a kismalac – mert amellett, hogy oktondi volt, nagyon-nagyon kíváncsi is –, hogy ezeket a malacokat, disznókat nem teszik életük derekán bele a kondérba, s nem lesz belőlük se sonka, se jó zaftos pörkölt a gazda tányérján.
Nosza, több sem kellett a kismalacnak, elhatározta, ő bizony elmegy, és megkeresi ezeket a távoli rokonait, elmesélvén nekik az ő sorsát, összevetve azt a vadon élő társaiéval, hogy aztán eldönthesse, melyik élet tetszik neki jobban, melyiket is választja végül, az ő vele született szabad akarata folytán. (Látjátok már, miért volt oktondi a kismalac? Nem? Akkor figyeljetek jobban, és nézzétek meg, mi is történt ez után az elhatározás után!) Egyik éjszaka, amikor az udvar zajos lakói végre elcsendesedtek, és csupáncsak az egyik láncra vert kutya ugatta kitartóan a holdat, a kismalac óvatosan feltápászkodott a nedves szalmáról, tömzsi nyakán körbeforgatta apró, turcsi orrú fejét, vajon tényleg alszik-e mindenki az ólban, majd nagyon lassan és óvatosan kilopódzott az udvarra. Megkereste a sötétben azt a kerítéslécet, amiről tudta, hogy könnyedén el lehet mozdítani, és nagy nehezen, egy icipici zajt azért mégiscsak okozva – amit szerencséjére elnyelt a kutya kitartó vonítása – kibújt a résen. Azonban alighogy tett pár lépést, már kezdte is azt érezni, hogy ajaj, lehet, nem is volt ez olyan jó ötlet, mert a háztól távolodva a sötét nemcsak hogy mélyebb, fenyegetőbb, ám mintha hangokkal telibb is lett volna. No de most már nem lehet csak úgy visszafordulni, gondolta magában hetykén a malacka, ha már egyszer belevágott ebbe a kalandba, legalább az erdő széléig el kell jutnia, különben miről számol be a tyúkoknak, libáknak, pulykáknak és szamaraknak, ha nagy kalandjából visszatér? Már csak miattuk is meg kell tennem ezt a veszélyes utat, lesz, ami lesz – gondolta, és totyogva elindult a nagy tölgyekkel körülhatárolt erdei ösvényen. Következésképp láthatjuk, hogy a kismalac nemcsak oktondi és kíváncsi volt, hanem még gyáva is, amit némi hiúsággal próbált szépen bebugyolálni. (Hogy mit mondasz, gyermekem, nincs igazunk, nem is volt gyáva a kismalac, hiszen nem fordult vissza, hanem igenis tovább ment? Nos, kedvesem, meg fogod majd idővel tanulni, hogy a gyávaságot a bátorságtól csak egy hajszál választja el, ám ez a hajszál aranyból van. Meg fogod tanulni, édes ifjú barátom, hogy az igazi bátorság csak úgy, önmagáért születik a szívben, az igazi bátorság egy olyan állapot, amikor a bátor tett kiváltó okaként nem tud mást mondani a derék hős, mintsem hogy azért teszem, amit teszek, mert ezt kell tennem és kész. Abban a pillanatban, ha a bátornak tűnő tett mögött mindenféle színes indoklabdacsok lebegnek, akárcsak gyerekek által kifújt lebegő szappanbuborékok, nem beszélhetünk valós bátorságról, csak tündöklő hiúságról, aminek aztán mindig, ahogy mondani szoktátok, meg is lesz a böjtje. Aki nem hiszi, majd ennek is utánajár, mint minden másnak, aminek utánajárni hivatott most e földön.)
S amíg e kis elméleti kitérőt megejtettük, a mi balga kismalacunk öntudatosan sáros lépteivel be is hatolt a nagy, sötét, hatalmas rengetegbe. Ajaj, de félt a kismalac, hűha, hogy reszkettek apró kis sonkái, hogy lapult kunkori farka a gömbölyű kis hátsójához! Ha ti azt látnátok! (Van, aki látja közületek, mennyire nagyon fél a kismalac? Majd akkor ezek az ügyes gyerekek el fogják mesélni a többieknek is, mennyire, vagy még inkább, le fogják festeni nekik egy szép színes képként a reszkető kismalac portréját. Jó? Ez lesz a házi feladat.) Tehát a kismalacnak, mi tagadás, eléggé inába szállt a bátorsága. Nem is annyira a sűrű bozót, vagy a kékesfekete hideg éjszaka, netán a baljóslatú erdei hangok rémítették meg, hanem egy borzasztó gondolat, ami úgy fészkelte be magát a piciny puha agyába, ahogy apró féreg bújik be a túlérett gyümölcsbe, mi van, ha eltévedek, mi lesz velem akkor, ha elnyel ez a hatalmas rengeteg, és én soha többé innen ki nem találok? Hogyan fogok hazajutni mindenféle segítség nélkül, miként találom meg apukámat, anyukámat, szerető testvéreimet és az udvar drága lakóit? Jaj-jaj, kár volt idejönni, mert lám, már el is tévedtem, addig bolyongtam, addig töprengtem azon, mi lesz, ha eltévedek, hogy nem is figyeltem az utat, és most már azt sem tudom, honnan jöttem, merre tartok és egyáltalán, mit keresek én, a kis bolyhos, tündéri, rózsaszín házi malac ebben a szúrós, sáros, sötét, nyirkos erdőben. Anyúúú, apúúú, vonyított szánalmasan a kismalac, ám az erdei hangok túlkacagták vékonykán gyenge visítását. (Annyit elárulok nektek, gyerekek, hogy a kismalac alig tett meg az erdő szélétől pár métert. Mi több, le sem tért arról az egyetlen ösvényről, ami ugyanúgy vezet be az erdőbe, ahogy ki is vezet onnan. S mi, akik ezt látjuk, sajnos nem tudnunk akkora együttérzéssel viseltetni a malackával szemben, mintha azt látnánk, valóban az erdő legmélyén kavarog, veszélyes vadállatok gyűrűjében. Hiszen csak meg kellene önmaga körül fordulnia, és azonnal meglátná a házat, a tanyát, sőt, ha csak egy kicsit is fülelne, és nem csak a maga visításával lenne elfoglalva, azonnal meghallaná a láncra vert Lompos holddalát is. De nem, a malacka azt gondolta, hogy ő márpedig eltévedt, és konok kis buksija nem engedett be innentől fogva semmilyen más, e csúf eszmerögöt feloszlató egyéb gondolatot.)
Ahogy így sírt, sírdogált, egyszer csak félelmetes szárnycsattogásra lett figyelmes, azt is mondhatnánk, szárnysuhogás vetett véget bánatos vinnyogásának, ami nemcsak hogy hordozott magában valami vészjóslót, de még kellemetlenül nyirkos levegővel is körbeölelte az amúgy is reszkető, rózsaszín állatkát. Amint a malacka körbepillantott, hatalmas, mélyfekete árnyat látott meg a hold kékes fényében, mely épp rávetült. Felnézni nem tudott, hisz nem szokta meg, hogy néha a feje fölé is nézzen, ami talán megbocsátható egy olyan állatkának, aki egész életét egy alacsony mennyezetű ólban töltötte. Azt azonban megérezte, valaki épp a feje fölött telepedett le, és nézi-nézi őt, sőt, még azt is meg tudta magában fogalmazni ez az igen intuitív kismalac (ugye milyen érdekesen alakul főhősünk jelleme e kicsiny történeten belül?), hogy a lény tekintete sárgászöldes, és meredten az ő tarkójára tapad. Hűha, most aztán mi legyen, gyorsan abbahagyta a visítást, és reszketeg hangon annyit mondott:
– Tudom, hogy itt vagy, de kérlek, ne bánts engem, ó, nagyhatalmú varázsló! Eltévedtem itt az erdőben, és szeretnék hazajutni, vissza a papámhoz, a mamámhoz, a meleg szalmával bélelt puha ólamba. Tudnál rajtam segíteni, ha megígérem, hogy soha, de soha többé nem lépem át a birodalmad küszöbét?
A lény, aki a malacka fölött kényelmesen helyet foglalva végighallgatta ezt a merő szamárságot, nem szólt egy szót sem. Némán ült tovább a feltételezhető ágon – mert hát mi máson ülhetett volna ott fenn az égben –, és várt. S várakozása nem is volt hiábavaló. Mert a malacka megint rázendített, tán még keservesebben, mint az előbb.
– Ó jaj, Nagyhatalmú Magasságos Szent Lény! Könyörülj rajtam, szegény árva malacon (ím, már árva is lett az imént még nagycsaládos jószág), aki balga igyekezetében akaratán kívül megsértette szent birodalmadat!
A kérést ismét síri csend fogadta, ám ez a csend beszédesebb volt minden válasznál, s valami ilyesmit sugallt a malac számára: nem, nem vagy még elég alázatos, kismalac, így bizony nem hallgatom meg a bocsánatkérésedet és kívánságaidat, mondd szebben, kegyesebben, alázatosabban! A kismalac, megköszörülte torkát, apró hátsó csülkeit berogyasztotta, mint aki letérdel, és az iméntinél jóval zengzetesebb malachangon így szólt:
– Szentséges Istenem, tudom, bűnös vagyok, nagy bűnömet ám neked meggyónom, csak kérlek, vezesd ki gyarló lényem a sötétség kapujából!
No, ezt a kis fohászt megint egy rövidke csend követte, aztán olyan gúnyos kacaj hasított a csendbe, amire megzörrentek a földön heverő makkok is. Csak úgy zengett s visszhangzott az erdőn a kacaj, majd amikor végre elcsitult, megszólalt fenn a különös lény, szép, és egyáltalán nem félelmetes, hanem inkább bölcs hangján. (Hogy, mit kérdezel, kedvesem? Mi módon lehet egy hang bölcs? Nos, azt tudnotok kell, gyerekek, minden nagyon árulkodó, a mozdulatok, a tekintet tüze, tán még a sok színes gönc is, ám nincs árulkodóbb a hangnál. A hang az ugyanis maga a frekvencia, a rezgés, azaz ami megmutatja, mivel is állunk szemben, egy egyszólamú gyerekdallal? Egy hamis, rossz ütemű, zavaró zajjal, netán egy nagyzenekarra írt varázslatos szimfóniával? A hang pontosan megmutatja, milyen koncertet adnak az adott hangversenyteremben, elárulja annak méretét és akusztikáját, a zenészek képzettségét, sőt még a zenemű keletkezésének idejét is.) Tehát ennek a lénynek bölcs hangja volt, ami egy hatalmas hangversenyterem nagyzenekari kórusműveként zengett az éjszaka csendjében, s imigyen szólt:
– No, kismalac, azért mert így megnevettettél, segítek rajtad. Csak arra kérlek, mondd el nekem, pontosan mit szeretnél, miért jöttél ide, és miért akarod elhagyni e helyet, mielőtt még beléptél volna igazán abba?
Hűha, gyerekek! Hát ez több volt a soknál szegény malackának. Mennyi kérdés, és mind milyen furmányos alakzatba hajlítva! Vakarta is kis fejét, hogy milyen bölcs választ tudna adni, mert hát valljuk be, nem igazán értette a kérdés magvát, valahol leragadt nehéz figyelme a miértek útvesztőjében, s igazándiból már maga sem tudta, mi miért van, mert ezzel nem igazán törődött, amióta inába szállt a bátorsága. Ő azóta csak azzal törődött, hogy fél, a többi egész egyszerűen nem is létezett számára. Kimenni, bemenni, akarni, nem akarni – járt a feje a malackának, aztán csak eszébe jutott az, amit legutoljára az erdő csendjébe visított, és megfogalmazta újdonsült jóakarójának is a kívánalmat:
– Haza akarok menni a papámhoz és a mamámhoz.
– Nem ez volt a kérdés – jött a szigorú válasz az égből –, hanem az, hogy mit szeretnél pontosan, miért léptél be oda, amit aztán még a belépés előtt elhagyni szándékozol? Ha erre nem tudsz nekem megfelelni, te bűbájosan vicces lény, nem segítek rajtad.
Jaj, jaj, kattogott ám a malacka fejében a finom kis szerkezet, most aztán igazán jó választ kell adnia, különben tényleg végleg itt marad a rengetegben, hisz ilyen lehetősége több nem adódik, hogy ez a ki tudja, milyen égi lény így oltalmába veszi őt, a szegény, jámbor malacot! Megköszörülte ismét a torkát, mintha ez nyomatékot adna velős mondandójának, egybe rántotta pitypangként széthulló gondolatait és katonásan azt válaszolta,
– Azt szeretném, hogy visszatérhessek az ólamba, ahonnan azért jöttem ide, hogy rájöjjek, hol akarok élni igazán, itt vagy ott. És én az ólat választom.
– Ó, értelek már! – kacagott fel ismét a furcsa lény (nektek, gyerekek, elárulom, ő egy bagoly volt, egy nagy, kedves és igen okos fülesbagoly). – Tehát azért jöttél ide, hogy rájöjj, nem is akarsz itt lenni?
– Akkor, amikor elindultam – nyelt egy nagyot tudálékosan a kismalac, élvezvén, hogy végre úgyszólván méltó partnerként kezelik egy ilyen fontos ügy megvitatásában –, akkor még azt hittem, itt akarok lenni, hogy megtaláljam az én vadon élő társaimat. De amikor ideértem, rájöttem, nem, mégsem akarom őket megtalálni.
– S ugyan miért nem – kérdezte a fülesbagoly körbeforgatva a fejét –, miért nem akarod megtalálni azt, aminek a keresésére elindultál ezen a veszélyes úton?
– Hát éppen ezért – válaszolt már igencsak felbátorodva rátartin a kismalac –, mert túl veszélyes az út, és kényelmetlen is ez a hely. Nem, nem érdekelnek a csíkos bundájú rokonok, azt hiszem, az ól jobban érdekel.
– Értem – válaszolt a bagoly –, hát ha így áll a dolog, én kivezetlek ebből az erdőből, de csak egy feltétellel.
– És mi lenne az? – húzta be rövidke nyakát a malac, nem szerette ugyanis a feltételeket, az alkukat, jobb szerette, hogyha kap valamit, akkor azt csak úgy ingyen kapja, miért is kellene neki bármilyen tanácsért fizetni? Hisz a gazda is ingyen szórja elé a moslékot, s nem kér ezért semmilyen fizetséget. (No, most már láthatjuk azt is, nemcsak gyáva, oktondi, hiú, intuitív és kíváncsi volt a malacka, hanem rövidlátó is. Nem látta magát a kondérban főni, de hát ez is megbocsátható, a malacok valamiért ezt a képet nem nagyon szívesen nézegetik, s inkább hiszik azt, a sonka mindig más csülkéből készül, sosem az övékből – amíg meg nem érzik a hurkot a nyakukon.)
– A feltételem csupán annyi, hogy ha visszatérsz az ólba, mondd meg a többi visítozó társadnak, hogy azt üzeni az erdő nagy, hatalmas és félelmetes szelleme, hogy aki még egyszer e hely közelébe lép, azt elnyeli a rengeteg, és onnan soha semmi őt már ki nem vezeti! Vidd a hírét annak, hogy mi történik mindazokkal, akik bemerészkednek a sűrűbe, vidd hírét a veszélynek, és vedd rá a gazdát, javítsa meg a kerítést, hogy még véletlenül se fordulhasson elő többé ez a hajmeresztő vakmerőség!
A malac boldogan bólogatott, hogyne, hogyne, megteszi, amit a szent szellem kér, mi több, ő maga lesz az, aki betapasztja a lyukas kerítést, csak jusson ki végre innen, hadd lehessen már újra a megszokott csodás, nedves szalmán a többiek között! A bagoly ekkor felszállt az ágról, s azt mondta a malackának:
– Miután nem látsz engem, mert túl balga vagy ahhoz, hogy észrevegyél, huhogni fogok, és te csak kövesd a hangot! Arra menj, ahonnan a huhogást hallod, és akkor mire pirkad, otthon is leszel, hogy beszámolhass bátor kalandodról!
Ó nagyon megörült a malacka, ez aztán csodás! Így hazavezetik, ilyen díszkísérettel érkezik meg dicsőséges pompában az udvarba, épp a kelő nap sugarai által megvilágítva, égi hangok aláfestő zenéjével, és még nem is kell nyaktörő módon az égbe néznie, hát ez aztán az igazi szerencse! Már nem is bánta, hogy nekiveselkedett az útnak, segítője új erővel ruházta fel, úgy érezte, szárnyai nőttek, meg volt győződve, hogy ő maga a Szerencsemalac, aki kis négylevelű lóherével a szájában majd azután a tanya hősévé nemesedik, mindenki az ő kegyét keresi majd, mindenki hozzá akar érni, csak hogy adjon neki is egy csipetnyi szerencsét abból, amit ő most zsákszámra bezsebel e kis malacpróbáló kaland során. Kicsiny lábait kiegyenesítette, kunkori farkát az ég felé emelte, és peckesen felkészült az indulásra. Fülelt, fülelt, ám nem hallotta a beígért huhogást, csak az égi lény szárnycsapásait észlelete valahol maga felett, s ezért bizonytalanul táncikált a sáros földön, hogy akkor most merre is kellene elindulnia. Ezt a kis közjátékot azonban egy váratlan esemény zavarta meg. Hirtelen csörtetés, recsegés, hatalmas röfögés és zihálás törte meg a csendet. Szent ég, szegény malac! (No, most lehet majd előkapni a színes ceruzákat, és elkezdeni megfesteni azt az élethű portét!) A malacka ijedten fordult körbe, riadtan keresve-kutatva a szörnyű zaj forrását, s bár semmit sem látott, de annyira inába szállt a bátorsága, hogy összerogyott, bele a sárba, ami aztán jól összekoszolta rózsaszínű bundácskáját.
– Szent szellem, hol vagy? – suttogta rimánkodón az ég felé, ám a szent szellem nem válaszolt, bár jelenléte még mindig érzékelhető volt a remegő kis állat számára. A csörtetés egy pillanatra elhalkult, ekkor a malacka újra megszólalt:
– Szent szellem, mi lesz az egyezségünkkel?
(Látjátok? Most már ő maga az, aki azt, amit az imént gőgösen elutasított, veszi elő aduászként, mondhatni megzsarolva, megfenyegetve az erdő szentséges szellemét, vagyis a mi olvasatunkban ez egyszeri bölcs baglyot.) No, nevetett is ezen a bagoly, mondván a malacnak:
– Egyezségről beszélsz, malacka? Indulj el kifelé, és amikor kiértél, és elmondtad a többieknek azt, amit kértem, no, akkor beszélhetünk egyezségről!
– De hát azt ígérted, kivezetsz! – rimánkodott a sáros kismalac.
– Bizony, és meg is teszem, de ahhoz, hogy ezt megtegyem, neked kell elindulnod, hisz nem azt mondtam, kiviszlek a hátamon, hanem azt, hogy huhogásommal irányt mutatok.
Csalfa, álnok szellem, mérgelődött magában a malacka, ám mielőtt bosszút forralhatott volna konok kis fejében, a csörtetés, hangzavar, ropogás, recsegés, csámcsogás, dobogás újra feltámadt, s mintha épp felé közelített volna.
– Jó, jó, szellem, bocsáss meg, igazad van, elindulok, elindulok én, csak kérlek, huhogj nekem, hogy merre menjek! – S ezzel tett egy bizonytalan lépést még beljebb az erdőbe, csakhogy távolabb jusson a szörnyű zajtól. A bagoly mosolyogva követte, és ígéretéhez híven bősz huhogásba kezdett:
– Hu-hu-humoros egy kismalac vagy te – nevetett, és így mentek tovább, egyre távolodva a zaj forrásától. – Hu-hu-huncut egy kismalac – folytatta a bagoly –, hu-hu-huzamosan vezetlek, te hu-hu-hurokba szorult kicsiny, hu-hu-hurkatöltelék.

***

Ahhoz, hogy ezt félre ne értsd, gyorsan mutatok egy másik példát – és akkor jöhet is a mindent helyre rakó körbetapogatózásunk. Gondolj arra, hogy van egy növényszár, amin van sok-sok levél. Ez a növény árnyékot vet a földre. Minden levélnek van saját árnyéka, holott a növényszár árnyéka az egy. Nem tudod az árnyékáról leszakítani a leveleket. Magyarán az árnyék az egyetlen egy, nevezzük most úgy „entitás”, egy olyan egységes minőség, ami önmagában nem rétegzett. Ez a hipnózis. Ott nincs külön labda, háló és lelátó, hanem csak a hipnózis van jelen egyben, ez egyetlen egy minőség. Igen ám, de ez a szétszakíthatatlan, önmagában feldarabolhatatlan minőség tudósít egy olyan valóságról, ami azonban már elemeire bomlik, ilyen elemek a labda, a háló, a lelátó, a sok-sok néző. Az illúzió tudósít a valóságról, annak különálló elemeiről. A növényszár-árnyék tudósít magáról a növényről, amit te könnyedén ízekre szedhetsz. A most megélt fizikai illúzió nem tagolódik részekre, ott van a sok cellákba zárt mozdulatlan entitás, de ez egy „valaki” – megint azért fogalmazok így, hogy értsd. Nem sok valakik, ha alaposabban megvizsgálod, felfedezed ennek a kollektív hipnózisnak a teljesen egységes elemeit, a homogén voltát, egymásra épül a hipnotikus illúzió minden eleme szétszakíthatatlanul, egyik a másikból nő ki, s egyszerűen ebből onnan kitörni nem lehet, ahogy az árnyékról sem tudsz levelet leszakítani! Ám minden eleme tudósít a valóság egy most számodra láthatatlan eleméről, ami azonban önmagában önálló, már nem egy kollektív hipnózis része, hanem maga az a valóság, ami a hipnózisban ilyen nevetséges módon formát öltött. Az árnyék sokszor még csak nem is hasonlít arra, amiről a földre vetül, erre mondtuk, nagyon fontos mindig a szög, ahonnan nézed. Magyarán, a tudat egy. A tudat ahhoz azonban, hogy megtapasztalja magát, illúziót hoz létre önmagán belül. A tudat ebbe az illúzióba sűríti az ő általa valóságként megélt minden elemét, oda, egybe. Ott benne az illúzióban tulajdonképpen semmi sincs, az mind csak a tudat saját megtapasztalásának lenyomata. Csakhogy a tudat ezen keresztül szemléli önmagát. Igen ám, de amikor az illúzió kiüresedik, mert a tudat kihúzza belőle magát mondván, jó, akkor már láttuk ezt is, ez a kiüresedett rész abba az élő részbe integrálódik, ami aztán így részleteződve újabb belső illúzióburkot hoz létre. Minél nagyobb a tudat önmagára vonatkozatott, az illúziók által megtapasztalt része, annál több reprezentánsa van a „világban”. Természetesen Istennek van a legtöbb, hisz ő magában hordoz mindent. A felemelkedett lélek, mint Isten tudatos megélt én-része meg annyi reprezentánssal gazdagodott már, hogy jóformán elérte azt a szintet, amikor mindent önmagában tapasztal meg tudatosan, ez az a stúdiótudat, amikor se azt nem mondod, képernyő, sem azt, ablak, hanem azt mondod, egy monitor a stúdióban. Istentől a felemelkedett tudati szintet az összeroskadás választja el, magyarán a felemelkedett tudatok egységét, s az általuk létrehozott illúziót már nem a kint és a bent feszültsége tartja életben és mozgásban, hanem a „vagyok – nem vagyok”, a lenni, vagy nem lenni dinamizmusa. A mi valóságunk a nemlétünk tudásán alapul, mert tudjuk, amint elérjük ennek az illúziónak az integrálását, elérjük azt az állapotot, amikor a tudat voltaképp magába roskad – no de már azt is tudjuk, ez a tudati tágulás és szűkülés végtelen, tehát amint megtapasztaljuk mindezt, egy újabb illúziót hozunk tudatosan létre, ami ismét dinamikus feszültséget eredményezve segít majd bejárni az illúziót. Képzelj el egy kört, amit a papír szélén túl tágítasz, ám amikor „leesel” a lapról, akkor sem történik semmi, csak a laphoz képest van mindennek vége, hisz a lapot tartotta valami addig is, amíg te a köreidet húztad rajta. De ez már nagyon messzire vezet, az, amit neked itt meg kell értened – tudom, nem könnyű, le is egyszerűsítettük, amennyire csak lehetséges –, az az, hogy a tudat felébredt része közösségben van, mert természeténél fogva egy kollektíva része ez a tudatos istenrész, ha most nevezhetem a fogalmaid alapján így. Míg a nem felemelkedett tudat mindig magányos, mert az árnyék csak önmagában van, nincs ott rajta kívül semmi, a focipályán még a játékosok is az illúzió, a hipnózis részei.

***

Tehát ide is biggyesztünk egy kis mesét, és akkor ezután énekelünk közösen egy jót, hogy még véletlenül se érezze senki azt, úszás helyett a víz alá nyomkodják az oktató bácsik a fejét, nem, nem, ilyenről szó sincs, de az úszástanulás során nem úszhatod meg a víz alá bukást – ha élhetünk most ezzel a játékos hasonlattal. Egy szónak is száz a vége, ez az utolsó mese se nem állatkáról, se nem virágocskáról, se nem díszes könyvecskéről nem szól, hanem ez a mese egy üres vászonról szól. Ez egy mozivászon, akit egy napon kifeszítettek a moziterem egyik falára, és ő azóta ott van, és nézi az üres nézőtermet. Ez a vászon hófehér, nincs rajta semmi, még egy színes kis pötty sem. Üres, dísztelen, semmitmondó fehér anyag. Az ám, csakhogy minden este csoda történik vele, mert egy rövid kis motoszkálás, némi fészkelődés után elsötétül a terem, ahol ő mozdulatlan fehérségében létezik, mindenféle egyéni cél nélkül. Mozdulni nem tud, mert kifeszítették, de nem is akar, hiszen az igazi mozgás akkor kezdődik, amikor a sötétben egy kis csend után felcsendül a muzsika. S ekkor megelevenedik, lénye színessé válik és varázslatos történeteknek lesz otthonává. Senki sem rá figyel, azaz magára a fehér anyagra, hanem mindarra, ami rajta történik. Bizony, azonban nélküle, az ő semmitmondó, dísztelen, mozdulatlan lénye nélkül a csoda sem történhetne meg! Soha senki, miután elhagyja a mozitermet, nem mondja azt, ó, milyen gyönyörű vászon volt! Soha senki nem mond köszönetet egy vászonnak a filmért, de ez így van jól, mert ha a vásznat a filmvetítés előtt bemutatnák, megtapsoltatnák és meghajoltatnák, csak nevetség tárgyává válna, gúny és fütty kísérné az ő kikényszerített hódolatát. Nem, ő épp azzal szolgálja a varázslatot, hogy eltűnik mögötte, miközben tudja, nélküle nincs csoda. S ez a tudás aztán elrepíti, messzire lendíti vászonlététől, és voltaképp így eggyé válva a mozival, ezzel az esténként megismétlődő csodával, ő aztán mindent birtokol. Az összes történet az övé. Miután ő szemben áll a vetítőgéppel, ezért mindaz a tudás is az övé, hogy honnan és hogyan érkezik a csoda. Ő akkor is a moziban van, amikor a terem üres, mindent tud, ami e falak közt történik, ráadásul képes egyidejűleg megélni a fehér csendet és színes hangokat. Látja a nézőket, miközben megéli magában a történetet, amit ők szájtátva néznek. És ha netán kilyukad, elszíneződik, vagy anyaga elöregedik, akkor is nyugodt, mert tudja, minden vászon egyforma, s lényegét tekintve azonos, csak a rajta futó film számít, az meg mindig fut, amíg csak mozi a mozi. A vászon önmagában nem is létezik, a vászon maga a mozi, a vetítés, a történet, a csoda. Bizony, és a vászon nem csak egy helyen képes létezni, hiszen ahány film, annyi helyszín. A vászon nem mozdulatlan, mert a film maga a mozgás, miközben a vásznat nem érinti soha semmi veszély, mert minden félelmetes borzalom a rávetülő fényben van, amit ő csak visszaver a rémüldöző nézőkre. Ezért a vászon mindent ért, tudja, hogy amikor bezár a mozi, akkor csak véget ér egy film, hogy kis idő múltán helyet adjon az újnak. Őt nem kábítja el a varázslat, mert tudja, mi az, hogy gépész, mi az a nézőtér, sőt tisztában van még a mozijegy fogalmával is! És sorolhatnánk a sok-sok ismeretet, amit vászonléte a helyzeténél fogva tökéletesen átlát.

És akkor zengjük együtt a következőket, gyerekek, nincs halál. Nincs vég, ahogy nincs kezdet sem. Most mi így együtt ezt képesek vagyunk megélni, mert az igazság fehér vásznán tudunk együtt erről énekelni. Ha én tudok neked mesélni, onnan, ahová a te szemed most el nem lát, ugyan, miért gondolod, te nem vagy itt velem? Addig nem vagy ott, ahonnan én mesélek, azaz addig nem vagy te magad is vászon velünk együtt, amíg azt mondod magadra mutatva, én. Én, én, én – ez minden szólamot a másiktól elkülönítő határvonal. Ám ha azt mondjuk együtt, mi, már nem ér véget a film, mert a vászon örök. Ha nem érted mindezt, az sem baj, a szíved a felcsendülő melódiára akkor is rezonál, mert megérti, a szív könnyebben megérti, mint a fej, hogy márpedig egyetlen út vezet el az igazi szabadsághoz, ha ezt az ént, ezt a mindentől elhatároló, nehézkes, félős, tudatlan ént leveted – nem ellököd, és szembeállva vele magad továbbhasítod, hanem leveted. Egyszerűen azt mondod, igen, legyen kórus, így van, zengjen a hangom együtt a kóruséval, mert akkor szép a hangzás, ha a hangom belesimul az egész összhangzatba, ha nem lóg ki abból. Amikor ha megkérdezed a kórustagokat, hogy mit hallottak, már nem tudják azt mondani, ó a te gyönyörű hangodat, hanem csak annyit mondanak, a muzsikát, azt hallottuk.
Csak az mehet majd a nagyzenekarba énekelni, vagy hangszeren játszani, aki képes ezt az elvet elsajátítani, és itt a tornateremben a gyerekkórus próbáin maximálisan megélni. Nem hasonlíthatod a hangod a másikéhoz, mert neked nincs hangod, csak a kórusnak van hangja, az ő hangja a tiéd is. Nem lökdösheted a másikat, még ha szerinted hamisan is énekel, mert egy egység önmagán belül már nem észleli a mozgást. Nem nézheted le a másikat csak azért, mert nem a te szólamodban énekel, mert vagy van kórus, vagy nincs. Ám ha van kórus, ott minden egyes tagnak helye van, főleg, ha ő maga állt be önként énekelni. Amennyiben te lenézed a melletted levőt, hidd el, kipenderülsz a kórusból, mert az éneklés helyett, a saját részvételed helyett a másikkal törődsz, és aki nem énekel, az idővel egyszerűen, ördög tudja, hogyan, de már nem találja magát a kórusban. Hidd el, párszor már ezt is megtapasztaltad, amikor gőgösen néztél a „kicsikre”. A vegyes kórus attól csodás, hogy nem egy ember énekel. Ha azonban erre vágysz, menj át a szólisták termébe! Ott van aztán az igazi hangzavar, mert ott tényleg mindenki a maga nótáját fújja. Azonban ha kórusban énekelsz, már nem veszítheted szem elől a karnagyot, aki segít téged abban, hogy összhangban énekelhess az egész karral. Ő nem a te karnagyod, aki egyénileg veled hivatott foglalkozni – mondtam, dobd el az ént, mert azzal együtt nem lehetsz kórustag! Ő a kórus karnagya, az egész kórusé. Neked egy fikarcnyit sincs több „jogosultságod” irányában, mint bármelyik kórustagnak. Ha ilyesmit gondolsz, ki fogsz penderülni a kórusból – hisz még a kijelölt szólisták is csak az egész érdekében vesznek részt a kórus munkájában. Nem látod a kórustársaidat, mert egymás mellett álltok. Ha látod őket, rosszul állsz a formációban, rendben? Nem egymást nézegetjük, hanem a saját tökéletes hangzásunkra koncentrálva együtt, egy irányba nézünk.
Ez a vászonlét kezdete. Itt már nincs versengés, nincs hierarchia, amolyan alá- s fölérendelő rangsor. Nincs lökdösődés, nyelvnyújtogatás, a „kicsik” csúfolása, s a „nagyok” kegyeinek keresése. Itt nincs különállás, mert egymás mellett áll minden tag. Itt nincsenek díszes ruhák, mert a kórus ruházata az a kórusra jellemző, és nem az egyénekre. Itt csak dallam van, szabad éneklés, összhangzat.

***

Tehát összefoglalva a bevezetőmet, annyit kell most megértenetek, hogy egy olyan kollektív tudatváltás küszöbén álltok, amit megúszni senkinek sem lehet. Ezen mindenki keresztülmegy, csak nem mindegy, hogy milyen módon. Nem mindegy ugyanis, hogy te a kígyó feje vagy, amelyik észleli az átkelést, vagy a farka, ami voltaképp semmit, de semmit nem észlel abból, hogy átléptünk egy vonalat. S ez azért nem mindegy, mert hiába adok én neked kulcsot a kezedbe egy zár előtt, amivel azt kinyithatnád, azonban ha nem tudod használni, nem is tudod kinyitni a zárat. Egyszóval a tudatváltásra egy ilyen kulcsként kell tekintenetek. Ezt mindenki megkapja, nemcsak ti, hanem minden létező a világegyetemben, mert mint mondtuk, a váltás kollektív, ez egy több fülkéből álló lift, ezért csak egyszerre emelkedhet, s ami neked a harmadik és negyedik emelet közti váltás, a magasabb szinteken meg a nyolcadik és kilencedik közti. Tehát a kulcsot mindenki megkapja, a liftajtó mindenkinek kinyílik az adott emeleten, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kulccsal mindenki bánni tud, s az ajtón mindenki kilép. Sőt, épp attól dinamikus minden mozgás a világegyetemben, hogy valamihez képest történik. A hatodik emelet a negyedikhez képest nyer értelmet, a kiszállás meg a bent maradáshoz képest. Sok tudati ugrásról „lemaradtál”, ha most fogalmazhatok így, ami voltaképp csak annyit jelent, mint a lépcső esetében a harmadik fokhoz képest a még meg nem járt negyedik. Ezt vagy érted így, vagy nem – a világ törvényszerűségei mindenesetre sokkal egyszerűbbek, mint ahogy most elképzeled őket. Minden egy egység, és ebből a kiindulópontból nézve minden megéli önmagát és annak ellentétét is, hiszen épp ez a dinamizmus hozza létre az egységet. A bent-et a kint tartja össze, a van-t a nincs, és a lépést a helyben maradás. Ilyen egyszerű ez.”