Idézetek a műből
„Megszoktad a logikus történeteket, azokat a történeteket, ahol elindul – egy vagy több szálon – a cselekmény, és szépen hömpölyög előre, azt a logikát és elvárás halmazt követve, ami köré felépült a kis agyad. És ha bármi ezt megzavarja, figyeld csak meg, hogyan reagálsz: nem érdeklődve várod, mi történik, nem megnyílsz az új felé és azt mondod, jöjjön, aminek jönnie kell, hanem elkezd a fejed zakatolni, és ez a kis kocsonya a buksidban minden erejével próbálja egybefűzni a dolgokat azon a módon, ahogy számára kellemes, logikus és valóságos. Ahogy, mellesleg, teszi ezt az egész életeddel. Kellemesnek tán kellemes, csakhogy nem igaz.”
(…)
„– Ó, angyalom, idősebb vagyok, mint te azt elképzelni tudod. Azt kérded tehát, mi a sár? Hát épp az, amin az imént töprengtél. Ez az élet nevű móka. Ez az úgynevezett valóság. Ez maga a sár. Egy darabig kőkemény, kellemesen kiépített betonút, útjelző táblákkal, felfestésekkel, meghatározott forgalommal, aztán a beton kövekké töredezik, a kövek földdé alakulnak, a földet alulról nedvesség itatja át, immár nagyon laza sárréteg, amiben haladsz, és egy nap konkrétan láppá változik. No és akkor: jaj, benne ragadsz! És erre te mit teszel? Nyomod tovább a gázpedált, csakhogy az autó már nem megy, egyre mélyebbre süllyed, ahogy próbálkozol és pörgeted a kereket. Mert a valóság már nem valóságos többé. Sosem volt az, csak a te hited tartotta életben számodra valóságként, igen ám, de most épp ez a hit kezd az eresztékeinél meglazulni, és amikor egy nap majd elemeire hullik, akkor hirtelen megérted: atyavilág, de hiszen ez sosem volt igazi! – és a férfi az igazi szót úgy megnyomta, hogy ne lehessen eltéveszteni, ez most valóban nagyon fontos kifejezés.”
(…)
„– Én egy másik világból jöttem hozzád, kedvesem, hogy segítsek neked. Én vagyok a révész. És ha hallgatsz rám, át tudlak vinni a túlpartra anélkül, hogy ezt a végtelen bolyongást meg kéne tenned. De csak akkor, ha elfogadod a meghívásomat, és megérted, hogy amit én nyújtok, az valós, az igazi, és ez az, amibe most ebben a pillanatban érdemes belekapaszkodnod. Minden más csak a kőhöz kötöz, hidd el. Addig tekeregsz a színes halak, a szép korallok és selymes vízinövények közt, míg annyira rátekered a damilt a kőre, hogy nincs már az az erő, ami onnan azt épségben le tudná fejteni. Ne tedd. Inkább add a kezed, drágám, és én hazaviszlek. Haza, oda, ahol soha többé nem lesz semmi, ahogy te fogalmaznál, zavaros, kusza, értelmezhetetlen, igazságtalan, méltánytalan és fájdalmas. Ott béke van és rend, mert otthon mi vagyunk: azok, akik már kinyitottuk a magunk dobozát. És mindenki, aki kinyitotta a dobozát, az ott van velünk. Otthon – érezd ennek a szónak az ízét a szádban! Hunyd be a szemed, és mondd ki magadban nagyon határozottan a következőket: Haza akarok menni. Otthon leszek. Hazamegyek. Otthon vagyok. A családommal, a szeretteimmel és az igazságommal.
(…)
„– Valami nem stimmel a világgal, ezt érzed, és jól érzed – folytatta a férfi. – A kis metszeted, édesem, elkezdett szétesni. Nem maradt már meg benne az az összetartó erő, ami képes volt ezt az ostyadarabot mereven megtartani számodra, mert az ostya, sajnos, egy nap vizet kapott, és megnedvesedett. Ráfolyt egy kanálnyi víz. És az ostyaszelet magába szívta a nedvességet, és emiatt elkezdett anyagában megváltozni. És mostanra, nézz csak körül, csupán valami megfoghatatlan, morzsolódós, nedves massza maradt a szép, szabályos, kemény, négyzetrácsos ostya helyén. Minden képlékeny lett és megfoghatatlan. Semmi sem az, ami volt, semmiben sincs anyag, ahogy te mondanád, és milyen igazad van. S ez még csak a kezdet. Nézz körül, ember, és lásd meg, hogy a világod, ez a nagyon merev struktúrájú valóság, a szemed láttára szertefoszlik egy fluid, meghatározhatatlan, és most mondom a legijesztőbb dolgot, irányíthatatlan, kontrollálhatatlan valamivé! Azt fogod nemsokára érezni, hogy, hopp, az élet kicsúszott alólad. Nem tudod már magad alatt tartani úgy, mint egy szófogadó hátaslovat, ehelyett ő az, aki elkezd élni helyetted. Mert te, ó, ember, azt hitted, benne vagy egy valóságban, ami körbeölel téged. No, most ez a valóság érdekes dolgot fog művelni: elkezd beléd szivárogni, behatol a bőröd alá, és immár nem fogod tudni azt mondani, ott van kint egy világ. Olvasni fog a gondolataidban, megelőzi a tetteidet, mire feleszmélnél, már cselekedett is – helyetted.
Egy nap arra ébredsz, ó, ember, hogy az a valóság, amit olyan sokáig vasmarokkal fogtál, vésővel alakítottál, uraltál és azt hitted, kiismertél, megmondja, mi az, amit tenned kell. Megmondja, ki vagy te, mi több, azt is megmondja, merre visz az utad. Vége a szabadságodnak, ember, már ha szabadságnak nevezhetjük azt az egyenes és zárt utat, ami ebbe a pontba vitt el téged. Nem marad más választásod, mint azt mondani, nem, ez nem az a valóság, aminek hittem.”